Kiss Ottó: A Kék Oroszlán bezár
2022.11.15.

A Kék Oroszlán bezár önmagában nosztalgikus cím, pedig ez a hangulat csak részben jellemzi Kiss Ottó novelláskötetét. Sokkal több az aggodalom, a szorongás benne, elsősorban a változások miatt, legyenek ezek akár társadalmiak, akár a személyes sors kedvezőtlen fordulatai. DOMJÁN EDIT ÍRÁSA.

Kiss Ottó idei – felnőtt novelláskötetének – eredetileg a Csúszda a jövőbe lett volna a címe, legalábbis egy interjúban így nyilatkozott a szerző. Szerkesztő és kiadó térítette el szándékától, nehogy a csúszda szó miatt gyerekkönyvnek véljék az olvasók, hisz Kiss Ottót a nagyközönség elsősorban gyerek- és ifjúsági művek népszerű szerzőjeként ismeri. Így lett válogatott és új novelláinak címe a kicsit krúdys hangzású A Kék Oroszlán bezár. Ez sem rossz, valami véget ér, jövendöli a paratextus, ám a kötet szépprózáiban s magában a címadó írásban sem érzem, hogy valami jótól búcsúznának a szereplők, miközben a címnek van ilyen sugallata. Múltban, jelenben és az elképzelt jövőben inkább megpróbáltatásokat, veszteségeket látok, ezeket kell átvészelniük a karaktereknek.

Túlélési repertoárjukból az olvasó is szemelgethet: melyek a vonzók számára, s azok eredményesek-e. Mert vannak próbálkozások, amelyek inkább lecsúszáshoz, deklasszálódáshoz vezetnek, ilyen az alkoholba menekülés (Gyereknap), vagy végérvényes pusztuláshoz, mint egy groteszk lázadás a a Patkányirtásban. Az egyik legizgalmasabb formájú novella, a szabadversre emlékeztető Van neki ez a kutyája, a császár az egyik legelterjedtebb problémakezelésünk, a konfliktuskerülés hatékonyságával szembesít. Ennek hőse szégyelli, sőt megveti magát félszeg bátortalansága s az ebből adódó újabb és újabb deficitek miatt.

Sok-sok mintavariáns van a valóság elutasítására (tudomásul nem vételére vagy átírására) is, továbbá a mindennapok fölé emelkedésre, és végül a megtartó erejű, gyógyító társas kapcsolatok (elsősorban barátságok) működtetésére. Már a kötetindító elbeszélés, a Szávó udvara is előlegezi ez utóbbiakat (itt egy pótapakeresés és egy pótapaszerep felvállalása angyali módon segít bajokon), hogy aztán az újabb novellahősök kevésbé sikeres túlélési módokra váltsanak, s csak kilencnovellányi késleltetés után kerüljenek ismét fókuszba a terápiás jellegű kapcsolatok.

A kezdő novellák még a nyolcvanas-kilencvenes évek szocialista és rendszerváltási traumáiról adnak hírt (például a Patkányirtás, a Zizi néni, a Háborús játékok), s arról tudósítanak, miképpen vészelték át a nagybetűs (azaz a térkép szélén található) VIDÉK, a Délkelet-Alföld falusi, kisvárosi lakói az adott vagy romló életfeltételeket, netán kik és hogyan pusztultak bele. Hozzájuk képest a zárónovellák a jövőbe mutatnak, de közel sem boldogító, hanem egy rettegve félt disztópikus jövőbe.

Az utolsó négy elbeszélés – az Íme, a hal, A kísérlet, az Önkéntesek és a Silja Vevit unokája – már széteső, csupán az erőszak által „összetartott”, vagy inkább összepréselt, megnyomorított társadalomról ad hírt, amelyben nincs más alternatíva az életben maradáshoz, mint két véglet: szökés vagy a teljes önfeladás, behódolás. E novellákról Ménes Attila kiváló disztópiája, a Folyosó a Holdra (2016) juthat eszünkbe – anélkül, hogy közvetlen hatásra következtethetnénk akár egyik vagy másik szerző részéről. (Kiss Ottó disztópikus novellái először 2012-2013-ban jelentek meg az Élet és Irodalomban.) A jövőbeli négy „színt” a romagyilkosságokra reflektáló Rendcsinálók vezeti fel. Az erőszak a Rendcsinálókban még csak frusztrált macsók bosszúakciójában mutatkozik meg, az utópisztikus prózákban már a rendszer lényegének, megtartó alapjának tűnik.

Nagyon érzékeny és okos (mondhatni rafinált) szerkesztésű a könyv, az írások sora ívet rajzol – a felemelkedés és aláhullás fázisaiban. A tragikusabb hangoltságú, drámaibb szerkesztésű darabok közrefognak egy meditatívabb és líraibb jellegű középső blokkot, amelyben gyakran imaginárius elemek (álmok, látomások, mítosztöredékek) szolgálnak arra, hogy a fájdalmas valóságot a szereplők megszépítsék vagy eltolják maguktól. A Kék zóna lírai életképében például a kisvárosi képzelet mesét fon a közeli országhatár halálesetei köré és egy különleges látványt is társít hozzájuk. Ha szerelmesek szökése jár „halálos balesettel” a zónában, akkor a városiak látni vélik a kék homály terjengését: „bejön a kék a városba” - mondják. A kafkai abszurditású Kanada elbeszélője, egy menhelyről szökött kamaszfiú tudni se akar arról, hogy barátjával valami nagy baj történt, és ehhez valószínűleg ő maga is hozzájárult, mikor aláírt egy papírt a barátja kémkedéséről. Álomnak minősíti mindazt, ami társa eltűnése óta történt, és csak várja visszatértét.

„A valóság, tömény állapotban, egyből elállítja a szívverést” - mondja Zimmermann bácsi is a Wessenauerék kútja történetében, de azért ő mégsem ámítja magát a valóság letagadásával, bár oka lenne rá: egész családját elvesztette a vészkorszakban. Igyekszik távolabbról, magasabb nézőpontból szemlélni a dolgokat. Mintha egy dombról figyelné a völgyet, a völgyben a falut, a faluban a piros függönyű házakat és kék füstű kéményeket – hóesésben. Képeskönyv-világ – pittyeszthetnénk a szánk –, de helyteleníteni mégsem tudnánk Zimmermann bácsi perspektíváját, ahogy a hegyi prófétákét és az elbeszélőét sem, aki apja halála után maga is arra a bizonyos dombtetőre került, s állítása szerint azóta is ott van. (Vegyük ezt ars poeticának, a gyermekkönyveket író Kiss Ottó vallomásának?)

Az álmok, fantáziajátékok mágikus gyakorlatoknak is jók; ideiglenesen ugyan, de feltámasztják a holtakat, s korrigálhatóvá teszik a múltbeli tévedéseket, hibákat. Ígyélmama például a maga kényszeres monológjaiban a múlt kijavítására tesz kísérletet, egyfolytában magyaráz unokájának, csakhogy elkerüljék a bajt, pedig az már rég bekövetkezett, a kislány halott. Erre persze csak Ígyélmama néhány elszólásából következtetünk, az öregasszony önmagát és (elbeszélőként) az olvasót is sokáig képes félrevezetni.

Hogy a szépirodalom eszközeivel is lehet varázsolni, múltat jelenbe forgatni, holtakat életre kelteni, megnyitni időket és tereket, azt az olvasók maguk is tudhatják, ha másból nem, épp a kézben tartott Kiss-novellákból (vagy egy távoli ős, Cholnoky Viktor, illetve a latin-amerikai mágikus realisták életművéből), de néhány önreflexív közlés erre külön is felhívja a figyelmet. Találunk ilyen megállapításokat a Wessenauerék kútja és az Evelin látogatása című meta- (önmagára reflektáló) novella szövegében is, s van egy jó kis önironikusnak tekinthető próza is, a címadó A Kék Oroszlán bezár, melyben a maga írói módszereire is rámutat Kiss Ottó. Ebben egy írogató postás olyan élethűen mesél a kisváros kocsmájában egyik meghalt kuncsaftjáról, Hávelkánéról és annak eltűnt házáról, hogy amikor Hávelkáné megjelenik, s botjával az égre bökve elindul a „túloldalra”, megbűvölten követik postás és hallgatói. A menetbe beleláthatjuk akár Bergman A hetedik pecsétjének híres haláltánc-jelenetét is, ahogy a halál nyomában égre libbennek a túlvilágra igyekvők, de aztán elbizonytalanodunk. Lehet, hogy csak a Hősök tere 32, Hávelkáné háza felé veszi a társaság az irányt? Megtudni, hogy az megvan-e? Termékeny elbizonytalanítás, kedves önironikus humor és finom játék időkkel, terekkel.

Szokványosabb módon vetülnek egymásra az idők és a terek az utazás-novellákban. Az elbeszélő(k) visszatérése a gyerekkor falujába a lehető legtermészetesebben lesz időutazássá s helyenként látomások forrásává (Szávó udvara, Goldberg-levelek, Út haza). Talán ezek közül az emlékeket sorjázó írások közül el lehetett volna hagyni egyet-kettőt, nem mindegyik gazdagítja a kiadványt. A Felmenők című önéletrajzi novellatriászról biztosan elmondható ez. Ez a (szerző kislánya számára íródott) családtörténet a maga szükségszerű vázlatosságával, dokumentum jellegű tényszerűségével idegennek hat az apróra kidolgozott, összetett nyelvű, tényeket és fikciókat gyümölcsözőn ötvöző közegben. Ez utóbbiban egy hinta vagy egy csúszda játszótéri kellékből bármikor szimbólummá válhat, idők, terek, életek összekapcsolójává, ám a Felmenőkben szóba sem jöhetne például egy ilyen részlet:

„Azt gondolta, amikor előrelendül, a jövőbe les, amikor hátra, a múltba siklik. A múltnál szorította jobban a láncot, nehogy kicsússzon az ülőkéből. Mostanában egyébként is az emlékekbe és a szokásokba kapaszkodott, azok lendítették tovább napról napra. Ezt a rendet nem boríthatja fel. Ha elmosódnak az emlékek, ha enged a szokásokból, egy nagyobb piálás után képes felakasztani magát” (Gyereknap).

A Csúszda a jövőbe esetében pedig a hősnő, Zorin tanárnő számára gyorsul fel az idő (ahogy a lejtőn, csúszdán gyorsulnak a testek): idő előtt megöregszik, s ez összefügg egy gyerekkori csúszdabalesettel.

Tanulságos, mennyire összeér múlt és jövő a könyv lapjain is, nem csupán Zorin tanárnő életében. A záró novellák ellenutópiái fájdalmasan rímelnek a könyv eleji múltnovellákra, s ezt motívumismétlődések is hangsúlyozzák (PatkányirtásÍme, a hal; Csúszda a jövőbeA kísérlet). Vigasztalan körforgást sejtet ez a struktúra, a perifériák örök megváltatlanságát.

A könyv adatlapja a kiadó honlapján itt található.

Szerző: Domján Edit