Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori / Netflix
2022.11.07.

A gyanútlan néző, aki sosem hallott még Dahmerről, a szokásosnál is groteszkebb és elképzelhetetlenebb valósággal lesz kénytelen szembesülni, ha a Netflix sorozatát választja. A milwaukeei kannibálként emlegetett sorozatgyilkos történetének nem ez az első filmes feldolgozása, de reméljük, az utolsó. SUGÁR BERTALAN CIKKE.

A sorozatgyilkosokat fanatizáló média nem csak művészekből, sportolókból és közéleti szereplőkből gyárt szupersztárokat: Ted Bundy, John Wayne Gacy és Richard Ramirez csupán néhány a legismertebb sorozatgyilkosok közül, akiket különleges módszereiknek, áldozataik számának vagy szokatlan kegyetlenségüknek köszönhetően ikonná avatott a média. Életükről, rémtetteikről könyvek, képregények, sorozatok, dokumentum- és játékfilmek születnek. Jeffrey Dahmer sem érdemtelenül kapott helyet a legkönyörtelenebb gyilkosok panteonjában: nevéhez 17 fiatal férfi halála fűződik. Az erőszakos halál erotikáját és brutalitását szomjazó néző kivételesen elborzasztó és abszurd élményben részesül, ha rászán tíz órát Dahmer történetére, amelyet először még 2002-ben filmesítettek meg, Jeremy Renner főszereplésével. Ezt követte 2018-ban a Barátom, Dahmer, ami „Jeff” tinédzserkorára fókuszál, egészen az első gyilkosság küszöbéig, melyet 18 évesen követett el. 


Evan Peters

Az új, tízrészes sorozat Dahmer egész életét feldolgozza: bemutatja a súlyosan terhelt gyermekkort, a kiközösített tinédzser kétségbeesett magányát, a minden lehetőséget elbukó fiatal férfit és a kontrollvesztett gyilkológépet is. A sorozat dramaturgiai szerkezete az idősíkokat egymásba fésüli, összekapcsolja a múltat a jelennel és a jövő tükrében mutatja meg egy sorozatgyilkos születését. Úgy kalauzolja végig a nézőt Dahmer életén, hogy a szemlélő képes legyen felfedezni az embert a gyilkosban. Együttérezhet a gyógyszerfüggő, depressziós anya miatt érzelmileg nélkülöző kisfiúval, aki döglött állatokat boncol a garázsban, aztán a magányos, homoerotikus képzelgéseit elfojtó tinédzserrel, majd a fiatal férfivel, aki az elhagyatottságtól való félelmében ölni kezd, végül pedig a sokszoros életfogytiglanra ítélt antihérosszal, akit egy rabtársa ver halálra. 

Richard Jenkins játéka Lionel Dahmerként, Jeffrey apjaként egyértelműen a sorozat legkimunkáltabb és legszívbemarkolóbb alakítása. Szerepformálásának érzelmi árnyaltsága segíthet a nézőnek megérteni, hogy az elkövető családja is elszenvedője és áldozata a gyilkos több mint tíz évig tartó ámokfutásának. Evan Peters Dahmere ugyancsak látványos és meggyőző teljesítmény a fiatal színésztől, aki képes volt olyan karaktert kreálni, amely bár hasonlít az eredetire, de korántsem imitáció. 

Az elborzadás élményét kényszeresen hajszoló néző ingerküszöbét egyre nehezebb megközelíteni, de úgy tűnik, Ryan Murphy sztárproducer legújabb sorozatának sikerül, méghozzá nem kizárólag a téma explicit jellegéből, hanem az áldozatok iránti álszent együtt-nem-érzéséből fakadóan. A sorozat, bár nem menti fel Dahmert, mégis a messzemenőkig empatizál vele, és mintha nézőjét is erre akarná sarkallni. Az áldozatok legtöbbször csupán nevek maradnak, akiket talán promiszkuis életmódjuk, de még inkább a nincstelenség navigál Dahmer gyilkos ölelésébe. Haláluk minden képzeletet felülmúló körülményei definiálják őket, mintha ez lenne az egyetlen figyelemre méltó tényező rövid életükben. A sorozat megpróbálja kompenzálni ezt, kísérletet tesz arra, hogy a néző jobban megismerhesse a történet elszenvedőit is. Így külön epizódot szentel Dahmer apjának és az apa-fiú viszony bemutatásának, a szomszédnak, Glenda Clevelandnek (Niecy Nash), aki éveken át sikertelenül próbálta jelezni a rendőrségnek, hogy rendellenes dolgok történnek a mellette lévő lakásban, és az egyik áldozatnak is, a siketnéma Tony Hughes-nak (Rodney Burford), akibe „Jeff” egy kicsit talán bele is szeretett, ami az ő esetében is a biztos halál konzekvenciáját vonta maga után. Pár héttel a sorozat megjelenése után a streaming-szolgáltató emelte a tétet és piacra dobta a Jeffrey Dahmer-szalagok című dokusorozatát, amely alátámasztani hivatott a játékfilmsorozat hitelességét és létjogosultságát, az elkövető saját narratíváját, vallomásainak hangfelvételeit felhasználva. Az áldozatok családjainak mértéktelen újratraumatizálása jó üzletnek bizonyul, a „szörnyeteg” emlékműve előtt a jelen és a jövő gyilkosai tiszteleghetnek.

A számkivetett Dahmer nem akarta, hogy őrültnek nyilvánítsák, hangsúlyozta, tetteit nem öntudatlan őrület vagy gyűlölet, hanem belső kényszer vezérelte. Végtelen magánya, a veszteség élményétől való kontrollálhatatlan félelmei és az abból fakadó szorongások késztették a gyilkosságokra: az elhagyatottság érzésétől való rettegés tette őt hidegvérű, számító sorozatgyilkossá. A feloldozást kereső bűnös ugyan megmártózott a keresztvízben, hogy bűneit lemossa a Jordán vize, de története a popkultúra terméke maradt, és úgy tűnik, mindig lesz valaki, aki az emlékét ápolja majd.

A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.