Fekete Ernő

A honi színházi körülmények jóvoltából, véletlenszerű helyi értékét tekintve, dicséretesen előzékenynek bizonyult a Katona József Színház Kamrájának októberi bemutatója. Amennyiben Tadeusz Słobodzianek tandrámája, annak Török Tamara dramaturg és Ascher Tamás rendező által elénk tárt színpadi változata szépen, szabatosan elmagyarázza nekünk a Szkénében tavalyelőtt bemutatott Matei Vişniec-darab, a III. Richárd betiltva színháztörténeti és történelmi előzményét. Azt tudniillik, hogy miféle szempontok merültek vagy merülhettek fel, pontosabban merülhettek volna fel Sztanyiszlavszkij és Sztálin (elképzelt, mivel feltételezhető) beszélgetésében a diktátor 1937. december 18-i születésnapján, többek között a Sztanyiszlavszkij-tanítvány Meyerholdról, ami azután, tehát az idős mester 1938-ban bekövetkezett halála után – és itt már Vişniec darabjában járunk – Meyerhold 1939-es bebörtönzéséhez és 1940-es halálához vezetett.

Ezen kívül a két darabnak és előadásnak nem sok köze van egymáshoz.

Máté Gábor

A III. Richárd betiltva avagy szabad átdolgozás Vszevolod Emiljevics Meyerhold utolsó rémálma nyomán című alkotás a Vádli Alkalmi Színházi Társulás előadásában, Szikszai Rémusz rendezésében: igazi színházi esemény, olyan elrajzoltságokkal és csavarintásokkal, amilyenekre igencsak fogékonyak lehetnek a mi ká-európai érzékszerveink. A zseni meg az, ami volt korábban a lengyel szerző Kamrában játszott sikerdarabja, A mi osztályunk is (Máté Gábor rendezésében): tisztességesen didaktikus szándékú történelmi tabló. Amabban Słobodzianek akkurátusan végigmeséli a véres huszadik századot, emebben meg szellemesen elénk tárja a huszadik század egyik legrémesebb alakjának esetét a színházzal, a művészettel. Ennyi. Olvasmánynak tanulságos. Előadásnak még tanulságosabb. Ha eddig nem tudtátok, hát most megtanulhatjátok.

Mint ahogyan Illyés Gyula, Németh László, Páskándi Géza vagy Sütő András (vagy éppen Az Ördög és a Jóisten című darabot jegyző Jean-Paul Sartre) monológokkal dúsított vitatkozós drámáiból is sokat tanulhattunk térségi vagy egyetemes történelmi hőseinkről, azok eszmei elköteleződéseiről és morális tartásáról. Bár itt, ebben a Sztálin–Sztanyiszlavszkij-drámában inkább az eszme és morál nélkül maradt ember pőre működésmódját – Meyerhold darabunkban is idézett fogalmával: biomechanikáját – érzékelhetjük. Ennyiben Słobodzianek inkább a gonoszul ironikus Spiró György rokona, akinek legutóbbi művét, A zsenivel rokon világú Főtitkárokat történetesen éppen a Katona Kamrája mutatta be, Zsámbéki Gábor rendezésében (megítélésem szerint az írott szöveg lényegesebben jobb, mint a színpadi meghosszabbítás).

Fekete Ernő és Elek Ferenc

Egyetlen kivételt tudok most nagy hirtelen mondani a fentebb említett műtípuson belül, a Caligula helytartóját Székely Jánostól (például a Vádli Társulat 2011-es Szkéné-előadásában), amely úgy tartalmas, hogy nem didaktikus. Vegytisztán dramatikus. És nem mellesleg filozofikus. A zseni című kamaradarab viszont nem filozofikusan, hanem didaktikusan dramatikus. Bár didaktikusságában meg ironikus. Ebből a didaktikus-dramatikus-ironikus tápoldatból él és virul a Kamra előadása, és ennek örül az előadás nézőközönsége is. Egyszerű szerkezetű, viszonylag könnyen állandósítható öröm. Könnyű öröm. Ne védekezzünk hát durcásan ellene. Legyünk hálásak azért, amit kapunk: a nem túl bonyolult szemléleti és szerkezeti keretek közé helyezett kiváló színészi alakításokért, a huszadik századi tanmese sommásságáért, és persze a szükségszerű közéleti áthallásokért. És ha valami hiányzik, valami zsigerien színházi élmény, érzékeinket felajzó és lényünket megrázó tapasztalat, hát fogadjuk el, hogy hiányzik. Ez ilyen. Ez ennyi. Nem több. De nem is kevesebb.

Hiszen számos járulékos hozama lehet egy ilyen beszélgetési-vitatkozási drámának, illetve előadásnak. Elsősorban az ornamensértékű (eklektikus videóbejátszásokkal felturbózott) díszletvilágon belül kibontakozó színészi játékoknak. (A díszletet Khell Zsoltnak, a mozgóképeket Koltay Dorottya Szonjának, a zenét Vajdai Vilmosnak köszönhetjük.)

Kocsis Gergely és Máté Gábor.

A négyszereplős darabban mindenki Sztálin vonatkozásában létezik. Kivéve természetesen magát a vonatkozási pontot, Sztálint. Aki tehát a dinamikus dramaturgia statikus epicentruma. Következésképpen az őt alakító Fekete Ernőnek van a legnehezebb dolga. Nem beszélve arról, hogy hozzá, mármint a rosszemlékű grúz népvezérhez kötődnek a legsúlyosabb és legmasszívabb közképzetek, az ikonikus külső járulékokkal: bajusszal, csizmával (itt most Szakács Györgyi jelmeztervező jóvoltából). Nehéz tehát nem sablonosan életre kelteni. Csakúgy egyébként, mint a darabban néhányszor emlegetett szakmai ikercsillagot, Hitlert (ami Chaplinnek és Bruno Ganznak parádésan sikerült a film világában). A Szkéné-beli előadás Sztálinjának például, noha volt csizmája, nem volt bajusza. De nem is tudtam volna elfogadni ezt a dús férfiúi ékességet – lám, mennyire határolt az ember alkalmazkodókészsége! – Fodor Tamás arcán. Fekete Ernőén viszont elviseltem. Bár el lettem volna nélküle is. Miközben az idős színházi mestert alakító Máté Gábor orrán kifejezetten jól ül az emblematikusan intellektuális körszemüveg.

Fekete Ernő. Forrás: Katona József Színház. Fotó: Rácz Gabriella.

A mindvégig a színen, vagyis a naturalista eszközökkel megjelenített dolgozószobában tartózkodó Fekete Ernő működőképesen betölti a szerepéből fakadó statikus helyi értéket, bajusszal, csizmával. Valósággal elnyeli őt a bajusz és a csizma. Úgy is mondhatnám, hogy Sztálin itt és most: leginkább bajusz és csizma. Lehet hozzá igazodni a többieknek. A legegyszerűbben a pragmatikusan szervilista Poszkrjobiscsev viszonyul hozzá, a diktátor személyi titkáraként, Kocsis Gergely óvatos flegmájával. A legelrajzoltabban meg az ügybuzgón szervilista művészeti kritikus, Kerzsencev, akinek megalázottságában is hálás kutyalényét (ha kell, akkor végbelében a vezér lovaglópálcájának nyelével) hibátlanul alakítja Elek Ferenc. A Sztálinnak kiszolgáltatott három szereplő közül a legszabadabb: Sztanyiszlavszkij, akinek színházi múltjából fakadó tartása és ravaszsága joggal emeli őt, Máté Gábor kidolgozott alakításában, a diktátor mellé. Mindketten kellőképpen zseniálisak és romlottak ahhoz, hogy osztozzanak a darab címét adó jelzőn.

Aki szereti a hasát, annak színházi hab lehet a Sztálin-tortán, hogy új jelentésréteggel gazdagodott a meyerholdi biomechanika fogalma: ahogyan mozgatja bábként Sztálin a környezetét, és olykor Sztanyiszlavszkij a diktátort, úgy működteti az előadás a Słobodzianek-dramaturgia ironikus voltában is didaktikus mechanizmusát.

Az előadás adatlapja a Katona József Színház honlapján itt található.