Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AKI NEM DOLGOZIK, NE IS…?

56. Bitef
2022. okt. 29.
Mielőtt valaki félreérti: itt mindenki dolgozik, ráadásul kőkeményen, kitartóan, megalkuvás nélkül. A régió legfontosabb fesztiválja ma is az 1967-ben alapított belgrádi Bitef. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Hogy az idei mottót – Mi, a munkánk hősei – egy jugoszláv proletár mozgalmi dalból kölcsönözték a rendezők, cseppet sem lep meg: a Bitef nem hímez, nem hámoz, eszében sincs célozgatni, se utalgatni a sorok között, inkább pacekba mondja, amit a világról gondol. 2015 óta Ivan Medenica szerb kritikus, színháztudós a fesztivál művészeti vezetője: ő és kis csapata hibátlan érzékkel tapint rá arra, ami Európát és a világot foglalkoztatja – vagy foglalkoztatni fogja pillanatokon belül. És ami ennél lényegesebb, meg a szerb-magyar határ inneni oldaláról nézve utópia: a Bitef tud és mer tervezni, építkezni, távlatosan gondolkodni. És közben nem csak önmaga integritására fordít fokozott figyelmet, hanem a nézői testi-lelki épségére, illetve épülésére is. 

bitefdrauslander1
Dr. Ausländer (Made for Germany)

A hangzatos szlogen sosem kötelezvény, inkább rugalmas keretrendszer, amit tartalommal az előadások töltenek meg. Az előadások, amiket mai szóhasználattal bevállalósnak kellene mondanom, de a hangsúly valójában minden esetben a vállaláson van. Például amikor a fesztivál koprodukciós partnerként száll be két szerb előadásba, amiknek a bemutatója náluk zajlik – a sanyarú helyzetben lévő szerb színházi alkotók megsegítése, egyben a beléjük vetett feltétlen bizalom melldöngetés nélkül is látványos demonstrálása ez. Vagy amikor a főprogram kilenc előadásából kettőt a kontinensen még mindig nem eléggé (el)ismert szlovén színházból válogatnak, mert fel akarják hívni a figyelmet arra, hogy ami ott zajlik, az korántsem csak helyi érdekű színháztörténés.

bitefdrauslander2

A Bitef és a belgrádi Jugoszláv Dráma Színház koprodukciója, a Dr. Ausländer (Made for Germany) a fentiek miatt (is) erősen fókuszba került, ám az eredmény elmaradt a várakozásoktól. Az egzotikus helyszínen, az orvosi egyetem anatómiai intézetének nagyelőadójában játszódó előadás halvány Rimini Protokoll-utánérzés. A hétköznapok szakértői itt olyan szerb állampolgárok és egészségügyi dolgozók, akik ilyen-olyan okokból elhagyták az országot, hogy Németországban próbáljanak szerencsét. Tematikusan szerkesztett személyes vallomásokat adnak elő maguk az érintettek, ingerszegény lecture performance-t prezentálva. Pontosítok: ingerből még volna bőven, de menet közben mintha a színház mint kommunikációs forma kilúgozódott volna. Kár. 

A jobb élet, több pénz, nagyobb megbecsültség reményében elvándorló munkaerő problémája persze égető fontosságú a mai szerb társadalomban (is), megrázó és felkavaró emberi sorsok is körvonalazódnak, melyek erejét jótékonyan növeli a személyes érintettség, Bojan Đorđev alig másfél órás rendezése mégis inkább tematikus nyelvkönyvre hasonlít. Döntés, Rendszer, Távozás, Utazás, Munka, Előítéletek, Szabadidő, Szerelem – csak néhány a rövid sztorikban feldolgozott tucatnyi topikból. És ebbe sok minden belefér: könnyfacsarás, humor, lájtos xenofóbia, egyenlőtlen jövedelmek, stb. Meg a pro és kontra érvek sora, melyek rendre visszatérnek az ígéret földjével szemben ott feszülő, a szereplők saját bőrén megtapasztalt hazaszeretetre. 

bitefworldwithoutwomen
World Without Women

A Bitef és a hangzatos nevű belgrádi független előadó-művészeti intézmény, a Kulturális Dekontaminációért Központ által közösen bemutatott World Without Women (A világ nők nélkül) fontos és pontos színházi este, teljesen érthető módon az idei Bitef közönségdíjas előadása. Olga Dimitrijević és Maja Pelević a szerb független színházi szcéna ismert alakjai, a magyarajkú közönség véletlenül sem Magyarországon, de például Temesváron, Marosvásárhelyen, Szabadkán is elcsíphette Szabadság: a legdrágább kapitalista szó című kétszemélyes, interaktív, az észak-koreai diktatúrába tett látogatásukról beszámoló előadásukat. A World Without Women tézise sem bonyolult: Olga és Maja ezúttal a nőknek a szerbiai (előadó)művészeti szcénában betöltött szerepéről beszél. Hát ez bizony önmagában nem tenne ki másfél órás játékidőt, mert a magyarországihoz hasonlóan siralmasak a számok a machismo balkáni központjában, sőt. Az alkotó-előadók nem voltak restek neves belgrádi színházak történetét búvárolni, kigyűjteni férfi és női rendezők, igazgatók listáját, majd maguk által szellemes, élő audionarrációval ellátott diagramokba formázni mindezt. Tudom, hogy van, aki szerint önmagában túlzó és értelmetlen a női kvóta a színházban, de a példákból szépen kiderül, hogy a komoly művészi teljesítmény és az e tekintetben is kiegyensúlyozott színházi működés között igenis van összefüggés.

Ahogy korábbi előadásukban, a két nő itt sem hagyja békén a remekül szórakozó közönséget. Békés interakciók ezek, mint amikor például megkérdezik, kinek van mosoly az arcán munkavégzés közben, aztán a legvégén odáig jutunk, hogy aki előbb-utóbb munkahelyet akar váltani, az csatlakozzon hozzájuk a színpadon – hát, kevesen maradunk a nézőtéren. Terítékre kerül itt minden, a társadalmakat átható/megmételyező polkorrekt beszédmód és annak éles paródiája, a művészet lehetséges értelme, haszna és funkciója, meg mind közül tán a legfontosabb kérdés: okoz-e, okozhat-e egy színházi előadás valódi változást a társadalomban? 

biteflove
Love

Ezen gondolkodom akkor is, amikor a belgrádi kikötő egyik csarnokában berendezett hiperrealista térben mozgó, beszélő, szenvedő, a kornak és a világnak kiszolgáltatott kisembereket figyelem. A Love (Szeretet), Alexander Zeldin előadása a programfüzet szerint ma Európa egyik legkeresettebb produkciója – a londoni Zeldin Company és a párizsi Odéon Belgrádban látott koprodukciója a londoni National Theater eredeti előadásának remake-je, amely a Bitef „Jovan Ćirilov” különdíját kapta a zsűritől. Zeldin szövege amolyan kortárs Éjjeli menedékhely, igaz, a megváltás cseppnyi reménysugara nélkül. Menekültek, munkanélküliek, hajléktalanok metszete alkotja a sivár, lélektelen közösségi tér egymást rettegve figyelő lakóközösségének tagjait. Nincs itt se misztikus rejtély, se ajtó mögül előugró szörny: ezek az emberek maguktól, egymástól, az ismeretlentől félnek és szoronganak.

És akinek nincs munkája, se megtakarított pénze, aki nem tud mit enni adni este a gyerekeinek, akiben a közelgő karácsony inkább gyomorgörcsöt okoz, semmint örömteli várakozással tölti el, annak meg is van minden oka a rettegésre. A rettegésre attól, hogy nem éli, hogy nem éljük túl a mát, hogy a holnap még szörnyűbb lesz, már ha egyáltalán felvirrad. Mikrosztorik, kis árulások, közepes hazugságok és csúsztatások, meg mikronnyi boldogságok nem töltik meg a tágas, kopott, üres teret. Megrendít, hogy mennyire kommunikációképtelen itt mindenki, hogy a segítő kéz mögött rögtön rossz szándékot sejtenek, hogy a szereplők egytől egyig indulatkezelési problémákkal küzdenek. Az ajtók folyton bezáródnak, megnyugtató válaszokra esély sincs. És akármilyen magas színvonalú, amit látok, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mi most nézőként „letudtuk” a kötelező társadalmi érzékenységi gyakorlatot, mehet tovább minden úgy, ahogy eddig.

bitefcrises
Crises

Persze, tudom, mindenki maga dönt arról szabadon (?), mennyire áll bele a rendszerbe és/vagy lázad ellene. Erről, a rendszerben elfoglalt helyünkről is szól a két, a főprogramba beválogatott szlovén előadás. A Crises (Krízisek) a harminc éves Žiga Divjak rendezése, a legfontosabb ljubljanai teátrumban, a legendás Mladinskóban (Szlovén Ifjúsági Színház) működő Nova pošta (Új posta) nevű kezdeményezés bemutatója. Fizikai alapú lecture performance ez: a doboz formájú, szűk, zárt tér falára elszórva fatörzsek, elszelt tuskók vannak felerősítve, a földön hét, egymástól jól elkülönített kupacban ruhák, használati tárgyak, bőröndök, táskák, soktucatnyi apróság – túlzásnak tűnik, de mégis mindaz, ami emberré, a társadalom hasznos (?) tagjává tesz minket. Tulajdonoljuk, birtokoljuk ezeket a holmikat, a napszemüvegtől a nyakkendőn át a játékbicikliig, márkajelzéssel, árcédulával vagy nélküle. Jelmezeket hordunk, szerepeket játszunk, te vagy a menedzser, én a csomagfutár, ma családapa, holnap szingli, és így tovább. 

Oké, nem valami eredeti felismerés mindez, de Divjak másfélórás előadása célirányos, minimalista, mégis kegyetlen eszköztárával önkéntelenül is közös gondolkodásra hív nézőt és alkotó-résztvevőt. Miközben megnyugtató, empatikus, láthatatlan férfihang sorolja kapitalista világrendünk alappilléreit növekedésről, szegénységről, profitról, morálról, befektetésről, demokráciáról, a színpad lassan megtelik. Három nő és négy férfi sétál be egyesével, többnyire meztelenül, a saját kellékhalmuknál komótosan felöltöznek, majd a kapitalizmus mindennapos harci felszerelésében kitartó helybenfutásba kezdenek. Végtelen hosszúságúnak tűnik az idő, míg mind a heten hosszútávfutóvá válnak, aztán egyszer csak felbomlik a rend. Gyorsan eljutunk a káoszig és anarchiáig, csatakosra izzadt, néma sportszínészeinkből nyomorékok és halottak lesznek, a társadalom nullfokáig jutnak, majd elkezdik újra felépíteni a romokon mindazt, ami emberré tesz (?) minket. Érdeklődőknek ajánlom még A szomorúság háromszöge című cannes-i díjnyertes filmet: az emberi méltóság nem vész el, csak átalakul.

bitefsolo1
Solo

És akkor végül az idei év nagy durranásáról, a „Mira Trailović” nagydíjat (Jan Martens táncelőadásával megosztva) elnyerő szlovén Solóról. Ami azóta sem hagy nyugodni, pedig nem könnyű menet, semmilyen értelemben nem az, és nem is állítom, hogy végig egyforma intenzitással voltam képes figyelni – az utolsó órát, amikor a színészek körülöttünk ugrálva, mikrofonba kiabálva kínálgattak csevapot meg vörösbort, miközben egy tolmács heroikus kitartással próbálkozott a fordítással, egyszerűen elengedtem. És mégis: a mindenestül végül négy és fél órásra duzzadó, de állítólag olykor hatórás hosszúságú, nézőbarátnak mérsékelten mondható körülmények között levezényelt monstre miniatúragyűjtemény lefegyverző őszinteséggel beszél a világ legfontosabb dolgairól, úgy is mint a barátságról, a szeretetről, az életről, a színházról. A ljubljanai Mladinsko és a Maska koprodukciója négy ragyogó színész nagyszabású performansza, benne sok-sok véletlennel, improvizációval, tudatosan fel- és megépített üresjárattal, az estet záró végtelenben találkozó párhuzamosokkal, látszatzsákutcákkal és olyasfajta színészi jelenléttel, amiről mi itt álmodni se merünk. (Hogy mégsem álom ez, arról lásd a Solóban is szereplő Marko Mandić Leja Jurišić-tyel közös, Budapesten látott előadásáról szóló beszámolónkat itt.) 

bitefsolo2
A képek forrása: Bitef

De kezdjük az elején, a látszólag könnyen elbeszélhető, mert objektív elemeknél: Nina Rajić Kranjac 1991-es születésű szlovén rendezőnő, aki pályája során minden létező díjat elnyert már szülőhazájában, a Solo a tizedik, állítása szerint a pályától búcsúzó előadása. Három barátja és kollégája, korábbi előadásai közreműködői, Nataša Keser, Benjamin Krnetić és Marko Mandić kíséri el alkotótársként és performerként erre a kivételes erejű színházi emlékterápiára. A kortárs szlovén (és posztjugoszláv) színháztörténet emblematikus élő és halott alakjainak kontúrjai bontakoznak ki töredékes sztorizásukból, miközben a „komoly” témákra mindvégig rávetül, előtűnik alóluk a rendező-előadó és társai személyes sorsa, élettörténete. Mesélés közben a performerek kínos, nevetséges, felkavaró és érzelmes epizódokat játszanak újra a saját életükből. És közben szóba kerül a független színházi lét reménytelensége, a színészek végletes kiszolgáltatottsága a rendszernek, és az is, hogy minden nehézség ellenére vagy épp azok miatt, de egyszerűen muszáj ezt csinálni. Igazi partyszínház ez, ahol első, felszínes pillantásra mintha minden csak arról szólna, hogy a négy előadó a lehető legjobban érezze magát – több néző felháborodva távozik menet közben, valahol megértem őket –, de egyrészt a terápiáról senki sem mondta, hogy méznyalás lenne, másrészt a játszók között fennálló szövetség olyan erejű, ami a játékba belemenni hajlandó nézőket egy lavina erejével sodorja magával. A Solo az együtt töltött időről és annak értékéről szól. Teszi mindezt sok-sok humorral, sírással, egyszerre végtelenül szerethetően, ugyanakkor olyan módon, amit minden épeszű ember kikér magának. Tanulság? Talán csak annyi, hogy a színház él és élni akar. És fog is. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek