Megmagyarázhatatlan az a borzongás, amellyel a sorozatgyilkosokhoz viszonyulunk. Egyrészt kielégíthetetlen kíváncsisággal, hiszen szeretnénk megfejteni az olykor cél és ráció nélküli gonoszság titkát, másrészt munkál bennünk némi viszolygó elképedés az iránt, ahogy szenvtelenül, szinte gép módjára osztják a halált, megszegve és felülírva a legfontosabb erkölcsi szabályokat. Mintha az ember alatti ember, a humanitás becsapó mázával leöntött lény nézne farkasszemet velünk, arra figyelmeztetve, hogy a gyilkos ösztön messze nem veszett ki belőlünk.
 Jelenetek a filmből |
Azzal pedig végképp nem tudunk mit kezdeni, ha a gyilkosok rokonszenvesek, segítőkészek, netán okosak és jóképűek is egyben. Joe Berlinger filmje (Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány) után többször is ellenőriznem kellett, hogy a Zac Efron által parádésan életre keltett megnyerő és karizmatikus férfi, Ted Bundy valóban a történelem egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosainak egyike. A rendező ugyanis elérte a célját, legalább úgy elbizonytalanított bennünket Bundy személye kapcsán, ahogy ő maga is lefegyverezte az áldozatait és a vele szemben eljáró hatóságokat is. Mert a gonosz nem mindig felismerhető – ennél ijesztőbb következtetése aligha lehet az erkölcsökben bízó nézőnek.
Hasonló elvek alapján készített filmet a dán Tobias Lindholm egy másik, igen produktív sorozatgyilkosról, Charlie Cullenről, aki a becslések szerint (mert ennél jóval kevesebbet lehetett bizonyítani és jóval kevesebbet vallott be) négyszáz embert is megölhetett, miközben ápolóként/nővérként dolgozott kilenc amerikai kórházban. Hajmeresztő szám, ám A másik nővér (The Good Nurse) nem roskad össze a számok alatt, nem szokványos thrillerként dolgozza fel az esetet.
 A képek forrása: MAFAB |
A történet Amy Loughren (Jessica Chastain) éjszakás nővér szemszögéből bontakozik ki, aki súlyos betegen (koszorúérproblémái miatt műtétre szorul) dolgozik és várja, hogy a biztosítása a kellő idejű munkaviszony után életbe lépjen, így fedezni tudja a horribilis kiadásokat. Addig is egyedül neveli két kislányát és egyedül viszi az esti műszakot is. Ezen segít Cullen (Eddie Redmayne) érkezése. A halk szavú, igen hozzáértő és megnyerő Charlie hamar fontos támasza lesz abban, hogy átvészelje élete legnehezebb négy hónapját. Egy idő után a kollégája már nem csak a munkában, hanem a lányai kapcsán is besegít, önzetlensége és nagyvonalúsága nem akármilyen embert sejtet. Egészen addig a pontig, amíg el nem kezdenek szaporodni a furcsa halálesetek az osztályon, és az egyik után belső vizsgálat indul, majd a rendőrség is bekapcsolódik. Ám elhamvasztott testtel és a kórház szűkösen mért segítségével alig jutnak egyről a kettőre. Minden Amy-n múlik…
Mint mondtam, Lindholm felrúgja a szabványos thrillerek toposzait és inkább a drámára koncentrál, Amy és Charlie viszonyára. Szinte mértani pontossággal, igen érzékenyen mutatja be azt a folyamatot, amely a gyanakvással indult a segítségért hálás nővérben, és végül páni félelembe torkollik, amikor rájön, hogy kivel is áll szemben. És arra is, hogy az ő segítsége mennyire fontos a gyilkos leleplezésében, akit valahogy meg kell állítani. A nyomozói munkát és a kórház belső viszonyait épp csak annyira villantja fel, amennyire szükséges, egy pillanatig sem vész el a részletekben. A kamaradráma szűk tereinek logikájával mesél, ezért szinte minden jelenet fojtogató, még akkor is ha épp nem a kórház steril folyosóin vagy félhomályos kórtermeiben járunk. Szinte csak akkor jutunk levegőhöz, ám akkor sem sokhoz, amikor Amyt civilben látjuk a családja körében.
Redmayne és Chastain játéka, minden közös jelenetük egy-egy leütés a zongora billentyűzetén, ahogy a finom, intim hangoktól haladunk az egyre mélyebb, már a gyomorban rezgő futamokig. S bár Lindholm nem kíván ítélkezni, igen erőteljesen felveti a gyanús eseteket egy egyszerű elbocsátással (olykor átlátszó adminisztratív ürüggyel) „megoldó” kórházak felelősségét, amelyek ezzel csak átpasszolják a bűnt és a bűnöst egy másik, munkaerőhiánnyal küzdő, gyanútlan intézménynek.
A másik nővér az utolsó pillanatig megőrzi és lebegteti Charlie ártatlanságát, akiről nehéz elhinni, hogy hidegvérrel épp az ellenkezőjét teszi annak, amire felesküdött. A gonosz súlyát csak növeli, hogy nincs indíték, nincs gyermekkori trauma, magyarázható ok a gyilkos szándék mögött, ezért is hatnak hideg zuhanyként a háttérről mit sem tudó nézőnek a filmvégi feliratok, amelyek végleg leleplezik Charlie tetteit. A gonosz most is a lehető legrokonszenvesebb arcát mutatja, hogy megtévesszen, ezzel is megvillantva valódi természetét, amelyről a túl sok vérrel és olcsó hatással dolgozó adaptációk rendszerint elvonják a figyelmet. Szerencsére A másik nővér csak a kellő helyeken és a kellő mértékben tesz engedményt, amúgy kerül minden harsányságot, üres fordulatot.
Lindholm, aki forgatókönyvíróként az igen nagyhatású Még egy kört mindenkinek és A vadászat című filmekkel (mindkettőben Mads Mikkelsen alakította a főszerepet), rendezőként pedig az Oscarra is jelölt Egy háborúval és az Emberrablással (mindkettőben Pilou Asbæk alakította a főszerepet) bizonyított, most sem enged a minőségből. A színészi munkára precízen odafigyelő, az árnyalatokat nem mellőző, halk, de nagyot csattanó mozit tett le asztalra.