Jovánovics György: Jeney Zoltán síremléke
2022.11.06.

A nemes perzsák között – mondja Montesquieu – a legnagyobb átok, hogy halj meg barátaid közül utoljára. Jovánovicsot – Isten tartsa meg – fenyegeti ez az átok: nem először kell egy barátja síremlékét megalkotnia. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

 

Lássuk, amit nézünk. Fehér kocka van előttünk. A kubus, az „első testek” egyike ősideje valami egészet, valami szilárdat, valami megváltozhatatlant jelképez, a négy elem közül a földet a platóni hagyomány szerint. Fehér színével és a változtathatatlanra utalásával a gyászmunka eredménye, ünnepélyes megemlékezés a halottról. De a kocka másik szimbolikája is, a kockavetés meghatározatlanja, véletlene is ugyanide vezet: az, akinek emlékjele, immár átlépett a halál Rubiconján.

Ez minden halottról elmondható. A forma szilárdsága, csonkítatlan egész volta azonban valamit eltávozott barátunkról is elmond. Hogy noha nem zárta le saját maga az életművét – azaz nem élte túl önmagát –, képes volt egészet hagyni ránk, s bármennyire is megváltoztathatta volna ezt az, amit még megélhetett és megalkothatott volna, nem csonka sem az élete, sem a műve.

A hexaéder lapjai nem simák, az öt oldal, amit látunk, négy fehér mélydombormű, bevésett hasábok absztrakt elemei, s a tetején ugyanilyen laposdombormű. A mélydombormű az oldallapokon megőrzi a kocka definitív formáját, de ezeket is tekinthetjük laposdomborműveknek, ha a kocka oldalát nem alapsíknak, hanem keretnek tekintjük. A fehér relief-alkotás Jován mester szignatúrája, s a temetői sétáló, aki ismeri oeuvre-jét, ha nem is tud erről a művéről, szerzőségét azonnal fölismeri. De nem ezért van itt, hanem azért, mert funkciója van a síremléken. Az absztrakt elemek végtelen variációs lehetőségei közül azok, amelyek éppen itt jelennek meg, arra a végtelen lehetőségek közül kiváló egyetlen emberre utalnak, aki itt van eltemetve. A végtelen variációkat egy másik oldalról az optikai hatás végteleníti, a fények és árnyak állandó változásai. 

Egy óvatos lépéssel még tovább is mehetünk. Jovánovics önidézete utalhat Jeney meghatározó zenei gesztusára, az évtizedeken átnyúló önidézetek, variációk szövevényére.

Ám tartalmilag többet mondani kalandor túlértelmezés lenne. Lehet, hogy Jovánovicsnak van valami titka, amelyet belerejtett jelei közé, s amely nem ilyen absztrakt módon, hanem konkrétan utal Jeneyre, de ezt nem tárja föl előttünk. Amit látunk, nem két nagy művész valamifajta közösségéről szól, noha egészen általánosan elmondható, hogy mindketten a funerális művészetnek, a végtisztesség művészetének a megújításában teljesedtek ki. De mégsem Jeney zenéjének – ha egyáltalában lehetséges volna ilyesmi – plasztikai felidézéséről van szó, hanem az élő tiszteletadásáról a halottnak. Abban a mély, elvont formában, amelyet megpróbáltam leírni.


Fotók: Jovánovics György

Körben: jó társaság. Bartók, Kocsis Zoltán. Emlékeim szerint Jeney főművének, a Halotti szertartásnak Kocsis-féle betanításában és előadásában ismerte föl a számára legeszményibb vagy legadekvátabb módon zenéje megvalósulását.

„Wie leicht wird Erde sein”, milyen könnyen lesz föld – írja Nelly Sachs abban a versében, amelyből Jeney – két változatban is – zenét költött. Az esti szerelem felhőjét megváltja a zene, a kő elmenekül, a sziklák lidércnyomásként ülnek az ember mellén, s az erekből kirobbantják a búskomorság súlyát. Milyen könnyen lesz föld. Mit kívánhatnánk Jeney Zoli emlékének, mint hogy legyen neki könnyű ez a föld, amelyet most már egy kocka – maga is föld – jelöl meg. S mit kívánhatnánk magunknak, kortársainak, mint hogy éljünk még egy ideig, emlékezve azokra a jobbakra, akik már nem élnek.

 

 

(Farkasréti Temető 60-1-1 parcella, 1. sor, 2. sír)