Károlyi Csaba: Egy teljes év. Beszélgetések Nádas Péterrel.
2022.11.08.

2022. október 14-én lett nyolcvan éves Nádas Péter. Születésnapi ajándékként jelentette meg kiadója, a Jelenkor az Egy teljes év című kötetet, amelyben Károlyi Csaba tette közzé a 2021. február és 2022. március közötti Zoom-beszélgetéseik közösen szerkesztett változatát. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

Ahogyan az előszóban írja Károlyi: ...ennek a közös munkának volt egy különleges serkentője. Ez pedig maga a vírushelyzet. (…) Azért fogtam bele, mert segítségre volt szükségem a helyzet túléléséhez, a Nádas-életmű pedig segített”.

Tizenkét beszélgetést tartalmaz a kötet, mindegyik meghatározott tematika köré szerveződik, amelyre a dialogizálók példás filológiai éthosszal és érósszal készülnek fel. Károlyi az életmű újraolvasása kapcsán utánanéz megjelenéseknek, adatoknak, szövegváltozatoknak, fotóknak, Nádas asztalára halmozza a szóban forgó műveket, koncentráltan készül és reagál a kérdésekre. Gyakran vissza-visszatérnek témakörökhöz, tágítják a horizontot, mélyítik az értelmezést, dúsítják az összefüggésrendszert. Beszélgetnek a Nádas számára alapvető fontosságú világ- és magyar irodalmi olvasmányokról, hitről, vallásról, Bibliáról, teológiáról, fényképeszetről, a 20. századi magyar képzőművészeti avantgarde-ról, pályatársakról, németségről, zsidóságról, frankomániáról, az életút fontos személyes, földrajzi és alkotói csomópontjairól. A kötetbe beletagolódik két korábbi szöveg is, amelyek a Párhuzamos történetek és a Világló részletek megjelenésekor íródtak, illetve az utolsó beszélgetés az idei év nagy meglepetéséről, a Rémtörténetekről szól. És közben ez a két igazi írástudó időnként cseveg az időjárásról, egészségről, néha egymásnak feszülnek valamilyen filológiai probléma kapcsán, néha pedig lenyűgözően szellemes-ironikus, szóbeli labdameneteket zavarnak le az olvasó nagy gyönyörűségére.

Mindezek nyomán sajátosan komplex műfajú szöveg született meg: életút-interjú, kollokviális monográfia, regényelemzés-füzér, hermeneutikai, hatástörténeti vizsgálatok, az európai modernitás világ- és emberképének értelmezése, emlékezések rokon lelkekre, barátokra és kritikusokra, reflexiók a természet és az emberi lény, a magyarországi város és falu viszonyaira, az orosz-ukrán háborúra, a gombosszegi zöldség- és gyümölcstermesztésre; összefoglalóan: egy irodalmilag és önismeretileg intenzíven átdolgozott élet summája. Egyfajta létösszegző poéma, csak éppen prózában és rengeteg (ön)iróniával elmesélve: ...az agg fényképész ül az…üres szobájában, állandóan morgolódik, és mindenkit baszogat, mert neki senki nem elég jó. Még a szar sem elég szar neki”.

Van nekünk tehát valakink, akinek az a foglalkozása, hogy lásson, azaz a platóni metaforika szerint a létezés egyetemességét szeretné megismerni, ennek alapján műveket alkotni, hogy e demonstratív gesztussal a reagálás szabadságának terét teremtse meg olvasóinak, nézőinek. Mindezt pedig úgy teszi, hogy egy olyan diktatúrában nő fel és érik férfivá, valamint alkotóvá, amelyben egy ismerőse szerint az ember csak megőrülhet vagy öngyilkossá és alkoholistává lehet. Nádas egyik sem lett, így konstatálja, hogy ezek szerint ő nem is ember, hanem valamiféle furcsa szörnyeteg, aki a tárgyiasítás és az éntelenítés nyelvi eljárásai segítségével igyekezett utánajárni, hogy ki is az emberi lény. Ki is ez a csordaállat, aki számára a létezés egyetemes testvérisége leginkább a szenzualitásban rejlik, és aki istenekként őt megszálló, elemi erejű ösztönei közepette mégis olykor-olykor a kölcsönösség és a jóság koldusa?

Kutat, olvas, néz, figyel és fáradhatatlanul elemzi önmagát, embertársait, országát, történelmét, az érzékek működését és a tudattalan rezdületeit, a beeső fény természetét és a dombok hajlatával való viszonyát. Szembenéz a a 20. század botrányaival: a náci fajbiológia intézményrendszerének kutatása közben depressziója mélységét egyedül a fehér falon világló fény mozgásai ellensúlyozzák, a Rákosi-diktatúra miatt öngyilkossá lett apa által generált rettenetes ismétléskényszerrel szemben a kíméletlen józanság és munkamánia erőit mozgósítja önmagában.

Gyerekkorától megfosztotta a történelem: első emléke egy bombatámadás, tizenhárom éves, amikor anyja rákban meghal, tizenhat, amikor apja szolgálati fegyverével öngyilkos lesz. A búcsúlevélből kiderült, hogy fiait, Pétert és Pált is le akarta lőni, de mivel a kisebbik fiú szépsége megindította, ettől a tervétől elállt, attól viszont nem, hogy szeretőjét a szemközti ablakhoz invitálva, az asszony szeme láttára vegye szájába a pisztoly csövét. A beszélgetőkönyv tanúsága szerint ez a borzalom teljesen elevenen él Nádasban, nincs nap, hogy ne emlékezne rá. Ráadásul családjában más öngyilkos is volt, akinek homoszexualitását a család olyan szintű ignoranciával sújtotta, hogy a fiatal fiú megőrült és öngyilkos lett. Míg Nádas szülei éltek, meglepetve konstatálták, hogy Péter fiuk minden vágya, hogy balett-táncos lehessen, s bár tehetségét a mozdulatművészeti órákat vevő anya is konstatálja, keményen ellenállnak, nehogy újabb „buzit” kelljen szégyellnie a családnak. A beszélgetőkönyv tanúsága szerint Nádas még nyolcvan évesen is elsírja magát, ha Nurejevet nézi.

A beszélgetésekből az is kiderül, hogy a rengeteg megfosztatás mellett elképesztően gazdag és differenciált kulturális örökséget kapott az író: apja nagypolgári családja, amelynek ősei a reformkorban aktív szerepet játszottak a zsidó emancipációért vívott politikai-társadalmi mozgalomban, németül és franciául beszélő, operába és színházba járó, a magyar építészeti és képzőművészeti avantgarde alkotóit és műveit otthonuk szerves részévé tevő közeget teremtettek körülötte, amelyben kamaszkorára már gyakorlatilag végigolvasta a francia, német és orosz világirodalmat. Anyai nagyapja sok generációs rabbicsalád szülötte, melynek egyszerre filologizáló és misztikus hagyományát sajátosan ellenpontozza a nagymama archaikus jiddise máme mivolta. Szülei egymás iránti szerelmük ereje mellett ráhagyták a szociális igazságosság és a demokrácia iránti kérlelhetetlen, belső elvárást, és a kérdezés és elemzés igényét.

Az árván maradt nagykamasz Nádas tehát elképesztő ambivalenciákat hordoz: az intézményes oktatás számára ostoba és lassú, gyakorlatilag kezelhetetlen tanulónak bizonyul, akit jobb híján fényképész szakmunkásképzőbe küldenek, ott lenyűgözik a fény és árnyék manipulációinak eljárásai és művészettörténeti tanulmányai, miközben fantasztikus műveltségének kontextusával ütközteti ébredő érzékiségének szenzuális feszültségeit. Fotóriporterként beutazza a kádárizmus által tönkretett, vidéki Magyarországot, vérre menő, éjszakába nyúló politikai vitákat folytat gyámjaival, húsz évesen megtalálja életre szóló társát, Salamon Magdát, huszonöt évesen publikálják első elbeszélését, a Bibliát. 1968-tól, a prágai tavasz eltiprása elleni tiltakozásképpen gyakorlatilag folyamatosan vidéken él, először Kisorosziban, 1986-tól pedig Gombosszegen.

És következik egy elképesztő szívóssággal, következetességgel és iszonyatos erőfeszítéssel végigvitt alkotói élet, mely létrehoz három nagyregényt: a szabadságtól és spiritualitástól való megfosztottságról beszélő Emlékiratok könyvét, majd a váratlanul beköszöntő politikai szabadság teljes elfogulatlanságot lehetővé tevő közegében a kaotikus emberi viszonyok között hálózatot szövő kulturális és történelmi antropológiai művet, a Párhuzamos történeteket, azután pedig a saját gyerekkorra való visszaemlékezés kontextusában végigvitt legradikálisabb éntelenítési eljárás révén a múlt század első felének elképesztő mélységélességű, kelet-európai ön- és világértelmezési memoárját, a Világló részleteket. E három monstrum pedig „csak” az életmű jéghegyének csúcsai, hiszen egy naplóregény, valamint drámák, esszék, elbeszélések sokaságából emelkednek ki. Sőt, a tragikus trilógiára ráadásképpen, nemrég megkaptuk sziporkázó szatírjátékként a Rémtörténetek parasztoperáját. A beszélgetőkönyv megsejteti velünk a jéghegy tengermélyben rejtőző kilenctizedét is: a személyes halálvágynak és a történelmi diktatúrának való ellentartás, a tárgyiasság, a józanság, és a folyamatos munkálkodás senki másnak nem kívánt iszonyatos erőfeszítését.

Nádas íróasztalán a Biblia és Kerényi Károly Görög mitológiájának szétjegyzetelt példányai, napi rutinjának része saját álmainak elemzése, a zöldségtermesztés és a nyugat-európai sajtó átolvasása, otthona falain lelki rokonainak tartott képző- és fotóművészek képei, fülében Wagner nagyoperáinak motívumrendszere és Kurtág redukcionista hangzó világa. Emlékeiben a magyar késő- és posztmodern irodalom alkotóival (pl.: Mészöly, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik, Esterházy, Kertész, Borbély Szilárd), elméleti szakembereivel (pl.: Balassa Péter, Kulcsár Szabó Ernő, Bazsányi Sándor) való, termékenyen ambivalens szakmai és emberi történetei. A beszélgetőkönyv dialógusai szemünk elé idéznek egy nagyszabású, és ezáltal egyszerre lenyűgöző és olykor nagyon nehéz személyiséget. Aki minden apró, fogalmi csúsztatásra lecsap és kivesézi, aki mindenhol pontatlanságot fedez fel, aki senkit nem enged intim közelségbe önmagához, aki ugyanakkor szívesen ironizál önmagán és a világon, örülni képes a létezés elementáris és szellemi összefüggéseinek, aki felelős polgárként műveli kertjeit és a (nemzeti) önismeretet.

Úgy is mondhatnánk: van nekünk egy fantasztikusan nagyszabású, későmodern, zseniális írónk, aki miközben nagy sajnálattal veszi szemügyre a liberális demokrácia megfeneklését és az individualitás problematikusságát, mégis a felvilágosodás igaz megismerésre való törekvésének és a megmaradt nagyon kicsi én szabadságának az írnoka. A beszélgetőkönyv előszavának intenciója szerint, olvassuk hát sokat: túlélni, sőt minőségileg élni segít!

Szerző: Szarka Judit