Horvát Lili: Dichterliebe – A tizenkét óriás / Átrium
2022.11.07.

Schumann-dalok filmbe oltott adaptációja kínál színházi utazást mentális és érzelmi dimenziók között az Átrium színpadán. Horvát Lili filmrendező ezúttal komplex összművészeti produkcióban villantja meg tehetségét. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Az empirikus, vagyis a közvetlen érzéki tapasztalásra épülő, a felvilágosodást alapvetően meghatározó gondolkodásnak két fő korlátja van. Az egyik az észlelés végletesen individuális jellegéből fakad, vagyis abból, hogy amennyiben a rajtunk kívül álló világ létezése csakis a közvetlen megismerésen keresztül bizonyítható, akkor ez a bizonyíték meghaladhatatlanul az elmémbe van zárva, hiszen rajtam kívül senki és semmi nem igazolhatja számomra e tapasztalatok valódiságát. A másik korlátot a többi ember elméje jelenti, amelynek tartalmát közvetlenül meg nem tapasztalhatom, illetve az arról tett állítások – például érzelmek - valódiságát semmilyen módon nem igazolhatom: a másik ember mássága meghaladhatatlan. Az e kettőből következő egzisztenciális magány, a végletes magunkba zártság érzése alaposan foglalkoztathatja Horvát Lili filmrendezőt, akinek két évvel ezelőtti munkája (Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre) ugyancsak a külső és belső valóság összeegyeztethetőségének nehézségeiről szólt.


Jelenetek az előadásból

Horvát Lili megközelítéseiben – és a Schumann-Heine alkotás választása ezért autentikus – van valami eredendően, a szó történeti értelmében romantikus. De hát legyünk őszinték magunkhoz: melyikünket nem zaklatta legalább néha a gondolat, hogy saját elképzelésünkön és vélekedésünkön kívül semmilyen objektív bizonyítékunk nincs az irántunk érzett szerelmek valódiságát illetően. 

Robert Schumann Heine versein alapuló romantikus dalciklusa, a Dichterliebe egy szerelmi búbánatban őrlődő ifjúról szól, aki a vonzalom viszonzásának pillanatnyi illúziójától megrészegülve, majd a csalódástól letörve érzelmi hullámvasútra kerül, amely a lelkes lángolástól a féltékenységen, majd megvetésen keresztül az elfogadásig vezeti. Horvát Lili ezt az érzelmi utat adaptálta a Dichterliebe – A tizenkét óriás című előadásban, ahol a klasszikus zenei koncertet és a filmvetítést egyesítette valódi színházi szituációban. A megközelítés különlegessége, hogy a két egymástól jelentősen különböző műfajt úgy keverte, hogy mindegyik szinte egyenlő súllyal maradt meg a végső mixben. Persze ehhez az az apró csalás is kellett, hogy a két dimenzió kiegyenlítése érdekében a szerény, általában puszta zongorakísérettel előadott Schumann-zenét szimfonikus zenekar méretűre hangszerelték, így a nagyszámú zenész fizikai jelenléte elfoglalja az Átrium teljes színpadát, vizuálisan a hatalmas vászonnal egyező léptékűre nagyítva a zenei réteget. (A zenei feldolgozás Balogh Máté és a Danubia Zenekar munkája.)

A koncepció lényege, hogy egy napjainkban játszódó rövidfilm léptékű történettel ad narratív keretet a dalciklus tizenhat strófájának. A színpad elejére eresztett áttetsző vászonra vetített, a dalokkal rendre megszakított filmben a tánciskola bemutatójának éjszakáján a lúzer, balett-tanárnő anyja miatt recepciósként alkalmazott, egykori csellista főhős (Szemenyei János) valószerűtlen módon összejön az új tánctanárnővel (Wrochna Fanni). Mikor azonban némi kerülővel és nem kevés alkohollal a szervezetükben végre a nő lakására keverednek, a srác a kanapén belealszik a lány által éppen előadott gyerekkori német népmesébe, reggel egyedül ébred az üres lakásban, a nőnek pedig nyoma vész. Nagyjából ebben a pillanatban szakad meg az első vetítés, és a világításnak hála láthatóvá válik a vászon mögött a zenekar, előtte a kanapé, rajta pedig hősünk, amint belekezd Schumann dalainak előadásába. Néhány dal és film váltakozása után aztán hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a narratív filmes szekvenciák a külső valóságot, a dalokban megjelenő érzelmi vívódások pedig a belső, emocionális és mentális világot képviselik.

Beletelik néhány plánváltásba (nevezzük így a filmes előtér és a zenés háttér közti váltakozásokat) míg átlátjuk a szerkezetet, és mire a két réteg idegensége elkezd annyira feloldódni, hogy figyelni tudunk mindkét felület finomságaira. Például Schumannak arra a lenyűgöző zenei bravúrjára a kilencedik dalban, amikor az exe lagziját figyelő hős búskomorságtól súlyos énekszólama mögött a zenekar könnyed táncritmust húz, és a két teljesen különböző érzelmi töltetű réteg mégis zenei egységgé tud kovácsolódni. Vagy az apró játékokat, mint mikor a telefonos ügyfélszolgálat várakozózenéje a filmbéli jelenetben megegyezik az éppen rá következő dal első taktusaival.

A produkciót egyértelműen Szemenyei János színész-énekes viszi el a hátán, akinek énekesi teljesítményét nem tisztem megítélni, de jelenléte a mozivásznon annyira erőteljes, hogy nem igazán értem, miért nem láttuk eddig filmben. A mozgóképes szekvenciák egy kis költségvetésű, narratív rövidfilm jellegzetességeit hordozzák magukon, ám lenyűgöző a jelenetek filmszerűsége és a megteremtett mikrouniverzum koherenciája, ami a sok megszakítás ellenére újra és újra, pillanatok alatt felépül. Leginkább különlegesnek azonban talán azt találom, ahogyan a nem feltétlenül vidám történetbe néhány szituáció finom túlfeszítésén, illetve a remek mellékszereplőkön keresztül (Nagy Zsolt és Stork Natasa) a rendező be tudta csempészni azt az iróniát és szarkazmust, ami Heine verseit minden romantikusságuk ellenére finoman, de egyértelműen áthatja.


Fotók: Felvégi Andrea. A képek forrása: Danubia Zenekar

A belső és külső világ térben és műfajban elválasztott kettőssége azért fontos, mert általa nem csak az előző Horvát Lili-filmben már taglalt képzelet és valóság közötti küszködés jelenik meg (egyáltalán létezett-e a lány és a vele folytatott futó kaland), hanem a másik és a maga érzelmeiben való kételkedés mardosó bizonytalansága is. Azonban az igazi szellemi izgalmat az okozza, amint az előadás végén a két dimenzió helyet cserél: a zenekar tagjai szemünk láttára távoznak a színpadról, de csak azért, hogy a rá következő filmes jelenetben már a vásznon lássuk a zenészeket, és onnan szóljon az utolsó dal, majd ez után a kiüresedett színpad váljon a narratív történet helyszínévé. Ez a helycsere vezet el bennünket a cikk elején említett kettős problémához, ugyanis ezáltal nem csak a külső világ lép be az individuális, privát, belső térbe, hanem a mindig szubjektív érzelmi és mentális elemek foglalják el a külvilág helyét is, így téve mindent egylényegűvé, belső meghatározottságúvá. Ha viszont kívül és belül is csak én vagyok, az a végtelen egyedüllét világa – így joggal teszi fel az előadás legvégén a végzetes magányra kétségbeesetten rádöbbenő kérdést az utolsó színpadon maradó szereplő.

Az előadás adatlapja az Átrium honlapján itt található.

Szerző: Gyenge Zsolt