Az Amszterdamot nézve úgy fest, David O. Russell hármas célt tűzhetett ki maga elé. Megtartja a rá jellemző szokásos stíluselemeket (sztárparádé, kaotikus történetmesélés), ám valamilyen módon jelzi azt is, hogy képes a szakmai megújulásra (kosztümös darab), miközben visszatér a dokumentarista-aktivista gyökereihez (nyílt politizálás).
A rendezőnek ez az első filmje, amely nem a közelmúltban játszódik, hanem az első világháború, valamint a harmincas évek idején, azaz tizenöt éves periódust ölel fel. Műfaji szempontból leginkább valamiféle zenés bohózatra emlékezetet: elég csak az egyik főszereplő, a felcser és zugorvos Burt Berendsen (Christian Bale) minduntalan elguruló műszemére és morfiumos ájulásaira gondolnunk, valamint a pár strófa erejéig többször váratlanul dalra fakadó karakterekre.
 Jelenetek a filmből |
Az Amszterdam ugyanakkor bűnügyi komédia is, sőt történelmi parabola, háborús film, jelenkori párhuzamainak köszönhetően pedig tanmese, amely a három főszereplő barátságában még a Jules és Jimet is megidézi. A gond az csupán, hogy olyan bohózat, amely egyáltalán nem vicces, olyan krimi, amely nélkülöz mindenféle izgalmat, olyan szerelmes film, amely mentes a szenvedélytől és olyan történelmi parabola, amelynek aktuálpolitikai áthallásai szájbarágóan didaktikusak.
A történet a harmincas években indul, amikor Berendsen és volt katonatársa, a háború után ügyvédként praktizáló Harold Woodman (John David Washington) Meekins szenátor, egykori parancsnokuk halálának gyanús körülményeit kezdi vizsgálni. Az ügy tovább bonyolódik a szenátor lányának meggyilkolásával (őt Taylor Swift alakítja, aki természetesen dalra fakad), a háborús flashbackekből pedig az is kiderül, hogy Burt és Harold életét Európában egy belevaló és pipázgató ápolónő, Valerie (Margot Robbie) mentette meg. A nő a bűntény idején ismét felbukkan, így a három muskétás a frontkórház és a háborút követő idilli amszterdami időszak után újra együtt csapatja – immár New Yorkban. A nyomok hőseinket egy titokzatos szervezethez vezetik, amelynek még a demokrácia sem elég drága, ha a hatalom megszerzéséről van szó.
 A képek forrása: MAFAB |
Az Egyesült Államok fasizálódása és az ettől való félelem régi toposz az irodalomban, valamint a filmek és sorozatok világában. Egy népszerű összeesküvés-elmélet szerint Franklin D. Rooseveltet 1933-ban félre akarta állítani egy befolyásos Wall Street-i üzleti kör, hogy – az Európában zajló folyamatokkal rokonszenvezve –, egy diktátort ültessen a helyére. Hogy a sztoriból mennyi igaz, azon a történészek a mai napig vitatkoznak, Russell fantáziáját mindenesetre beindította.
És nagy pechjére képtelen volt megálljt parancsolni magának. Nemcsak sztárokkal és zsánerekkel zsúfolta tele a moziját, hanem minden mással is, ami épp az eszébe jutott. Utalásokkal az avantgárdra a dadaista versektől Man Ray-ig, dal- és táncrészletekkel, bizarrnak szánt mellékszereplő-párosokkal (a madármegfigyeléssel foglalkozó két kém, Michael Shannon és Mike Myers megformálásában), ál-híradórészletekkel és képfeliratokkal, narrációval, rasszizmus- és elitellenes üzenetekkel. Kiindulva abból, hogy a rendező a pályáját politikai aktivistaként kezdte és a filmezésre egyfajta politikai tettként (is) tekint, ez utóbbi persze nem akkora meglepetés – különösen a korai filmjeiben akadnak olyan üzenetek, amelyeket a kortárs Egyesült Államokra is vonatkoztathatunk.
A Trump-párhuzamok az Amszterdamban szintén egyértelműek, ahogyan a film címe is árulkodó: a trió, amely két fehérből, egy ápolónőből és egy félig zsidó orvosból, valamint egy afroamerikai katonából áll, szabad és boldog csak a liberális európai nagyvárosban lehet. Ott senkit sem érdekelnek a köztük lévő különbségek, mert nem az a cél, ami az Egyesült Államokban: valamilyen törésvonal mentén megosztani a társadalmat.
Az Amszterdam sajnos Russell pályafutásának eddigi leggyengébb filmje. Még az a lendület és magával ragadó színészi energia is hiányzik belőle, ami a korábbi alkotásait jellemezte, és minden hiányosságon átlendítette. Bár tagadhatatlan, hogy egy-két jelenetben a színészek megvillannak, összességében mégis azt mondhatjuk, leginkább ripacskodás, amit látunk. Ami nem csak az ő hibájuk. A filmbeli karakterek zöme bohózatfigura, mégis akadnak a gárdában olyanok, akik nem karikírozzák, hanem komolyan veszik a szerepüket (Zoe Saldana, Robert De Niro, John David Washington). A nem éppen következetes színészvezetés pedig csak még inkább fokozza a vásznon uralkodó kínos zűrzavart.