Sandman: Az álmok fejedelme
2022.10.24.

A Netflix sokadik nagyszabású sorozata, a Sandman nagy elképzelésekkel indult neki a kultikus képregény adaptálásának. A próbálkozás, ha néhol meg is botlott az út során, végül értékes és értő feldolgozásnak bizonyult. BOZÓ ANTAL CIKKE.

Ha egyetlen pozitívumát kéne megnevezni az utóbbi évek szuperhősfilmes dömpingjének, az mindenképp az lenne, hogy a nagyobb képregények jogaival nem rendelkező streaming-szolgáltatók rákényszerültek néhány kreatívabb darab feldolgozására. Rengeteg, a fővonalnál sokkal izgalmasabb fantasztikus történet vár még a sorára, a Sandman: Az álmok fejedelme azonban évtizedes kreatív kudarcok és jogi buktatók után most jutott el odáig, hogy bár tévében ugyan, de mi is láthatjuk.

A tervezett filmes feldolgozásokat az alapanyag maga is nehezítette, Neil Gaiman mára kultstátuszba emelt képregénysorozatát ugyanis szokás volt adaptálhatatlannak tartani. Az eltérő médium sajátosságai, mint a kisebb történetekre töredezett, de terjengős cselekmény, a rengeteg eltérő kultúrkörből merítő mitológiai háttér, illetve karakter- és szimbólumkészlet mind megnehezítette azon írók dolgát, akik próbálkozni mertek. Végül maga Gaiman jelentkezett, hogy vállalja a feladatot, így mozifilmből sorozatformátumra váltottak, hogy a Netflix idei nagy dobásaként, ám továbbra is kétkedő hangoktól kísérve megvalósulhasson a projekt.


Tom Sturridge

A történet főhőse az álmok birodalmának fejedelme, Morpheus (Tom Sturridge), akit több évtizedes fogságba ejt egy kultista csoport, így távollétében az emberek világa teljes káoszba zuhan, álmatlanság és rémálomlények veszik át az irányítást. Börtönéből szabadulva az álomisten nekilát rendet rakni, felkutatva régi ereklyéit és megszökött teremtményeit. Erről a kiindulópontról bontakozik ki a rengeteg irányba ágazó cselekmény, melynek során különböző furcsa karakterekkel és világokkal találkozhat a néző – már ha képes mindezt befogadni ennyire töményen.

Gaiman és készítőtársai, Allan Heinberg és David S. Goyer úgy döntöttek, semmiből nem engednek, és az eredeti képregény minden egyes füzetét feldolgozzák. Ez nemes vállalás, de egyben nézői türelmet és partnerséget is igényel. A tizenegy részes évad első hat része során gyors iramban haladunk, szinte folyton helyszínt és témát váltva, majd a következő négy részben egy hagyományos átívelő sorozat formátumát veszi fel az adaptáció egy nagyobb, mindenre kiható eseménysorral, amelyről az évad első felében szinte szó sem esett. A két héttel később bemutatott bónuszepizód ezt követve ismét visszatér az antologikus történetekhez, két, Morpheust alig tartalmazó mesével. Mindez nagyon rizikós kísérlet, mivel nehéz olyan nézőt találni, aki mindkét típusú cselekményvezetésre vevő. Ha akad is ilyen, őket pedig a nagyszabású fantasy körítés dobhatja le magáról.


A képek forrása: Mafab.hu

Az évad egészét nézve nem is működik egységesen a két stílus. A széria első fele sokkal változatosabb, s így izgalmasabb is a csúcspontot jelentó ötödik, egyhelyszínes résszel, valamint az annak tökéletes levezetéseként szolgáló, többet filozofáló hatodikkal. Unalomba szerencsére később sem fullad a cselekmény, ha vontatottabb érzést is keltenek a továbbiak. Ennek ellenére is jól működik az itt újonnan érkező másik főszereplő, az emberek álmába ki-be járkáló Rose Walker, illetve a figuráját  kezdetben eltúlzott gesztusokkal, de végül a karakterhez illő módon alakító Vanesu Samunyai. Vele együtt az évad legfőbb erőssége a jól megtalált színészgárda.

Sturridge ügyes választás Morpheus szerepére, a nagyrészt megfoghatatlan, ezért nehezen is játszható istenség lehetetlen mély hanghordozását már kezdettől fogva eltalálja, a kisebb színészi bizonytalanságokat pedig a készítők okosan integrálják a világ szövetébe, hogy főhősük érzelmi fejlődése és a színész beleérése a szerepbe együtt, organikusan történjen. Szintén kiemelkedik a két fő antagonistaként brillírozó Boyd Holbrook, akinek jófiús sármjában végig megbújik valami elemi szinten ijesztő és embertelen, valamint a sorozat legjobb alakítását nyújtó David Thewlis. A veterán színész által játszott mentális beteg John Dee nemcsak fenyegetővé válik, de bizonyos pillanataiban előbújik belőle a szánnivaló emberi roncs. Rászolgál a rivaldafényre, amit a végig vele foglalkozó ötödik epizód során szerencsére maradéktalanul meg is kap.

A további mellékszerepekben hasonlóképp váltják egymást a tapasztalt és újonc színészek, kivétel nélkül emlékezetes pillanatokban. Az ördögűző Johanna Constantine Jenna Coleman megformálásában rideg és szarkasztikus, mégis törékeny, míg Gwendoline Christie mint a pokol ura, Lucifer ugyan játékos, de közben visszacsempész a karakterbe valami olyan magasztos jelenlétet, amivel a korábban látottaknál közelebb hozza őt a szakrális interpretációkhoz is. Fontos epizodisták továbbá a többi végtelen lényt alakító Kirby Howell-Baptiste, aki Halálként gyengéd és éteri, valamint Mason Alexander Park mint Vágy, aki néhány manírjával képes teljes érzelmi állapotokat megjeleníteni, mégis megfoghatatlan jelenség marad.

A történet sarokpontjaként szolgáló fantasy környezet megvalósítása nem mozifilmes, de azért hatásos, hatalmas díszleteket és izgalmas helyszíneket láthatunk, bár időnként itt is váltunk a Netflixnél mostanra brandként említhető műanyag vizuális effektekből épített hátterekre. Utóbbi ízlés kérdése is, az összképen viszont nem ront annyit, köszönhetően a bevallottan sokat markoló, de változatos forgatókönyveknek és a többnyire ügyesen megtalált katartikus pontoknak.

Nehéz a Sandman minden elemét sorra venni, annyira sokrétű, és ez egyszerre erőssége és gyengesége a sorozatnak. Megvalósítása során végig pengeélen táncol ambíciójával, de minden kritikus pillanatában kompetensen, Gaiman jelenléte révén pedig valódi tisztelettel viszonyul alapanyagához. Ugyancsak dicséretes, hogy a feldolgozás során sikerült megőrizni a képregény legfontosabb elemeit, a sokszínűségét – amit jelen esetben a jó érzékkel megválogatott stáb is erősít –, valamint azon filozófiai és életbölcseleti momentumait, amelyek gyengébb kezekben könnyen giccsé váltak volna. Épp ezért és annak fényében, mennyire lehetetlen feladatnak tűnt sok éven át, az első évad alapján Gaimanék munkája nem csupán kompetens alkotás, de az utóbbi évek legfényesebb példája a jól sikerült adaptációk közt.

A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.

Szerző: Bozó Antal