13. dráMa7 / Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely
2022.11.21.

A Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház regionális kortárs fesztiválján, a 13. dráMA7-en jártunk. PROICS LILLA BESZÁMOLÓJA.

Nyilván voltak olyan korszakok és helyzetek a magyar kultúrában (is), a minket körülölelő közegektől sem függetlenül, hogy valamiféle kiegyenlítődés felé mutattak a folyamatok; és voltak olyanok is, mint most, amikor nyílik az olló, tehát a fent és lent, a centrum és periféria távolodott egymástól. Ilyenkor még erősebben igyekszik, aki csak teheti, a centrum felé, és fölfelé is – állhatatosabban, mint az egyensúlyi állapotban, hiszen lényegesen nagyobb a tét –, ezért a centrum/ok/ban egyre nyomasztóbb az érvényesülési küzdelem, a végeken pedig a nélkülözés. Ennek persze nem az az ellenszere, hogy gesztusként a perifériába helyezünk valamit abból, ami amúgy a centrumban van, hanem azokat a folyamatokat kellene megerősíteni, amelyek a valódi kiegyenlítődés felé segítenek. 


K. Gedeon tündöklése

A gesztus lehet adott esetben apanázs, ami csak ideig-óráig tart, átmeneti következményekkel jár – és önmagában akár nem is helytelen, sőt életmentő is lehet –, de ahhoz, hogy a periféria is tényleg esélyessé váljék, strukturális változások kellenek, mindenekelőtt a kolonializáció tudatos feladása és megtörése. Konkrétabban: olyan magyar színházi rendszert kell kialakítani, amelybe ugyanúgy beletartozik az összes magyar nyelvű társulat, mint a határokon belüli (a függetlenek is) – ahelyett, hogy politikai kegyként finanszírozzák a kulturális létesítményeket, ne adj' isten politikai lojalitásért. Az ilyen apanázs ugyanis bármikor elapad, ha más politikai befolyásra költenének inkább a hatalmukkal visszaélők. Azért lamentálok erről ilyen hosszan, mert a jelenlegi kurzus az ország határain kívül élők intézményeit az emlegetett gesztusfinanszírozással támogatta, és most, hogy jön a córesz, azonnal visszavett a kegyekből.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház mindezek ellenére is megrendezte a 13. dráMA7 – térségi kortárs színházi találkozót, ahol ismét izgalmas merítést láthattunk magyar és román előadásokból, amelyek feltett alkotói szándéka az új formák keresése. Ami pedig az akkor hirtelen jött hideget illeti (onnan légvonalban uszkve húsz kilométerre havazott), lehetett fűtetlen színházban / 12 fokban is előadást nézni: csak szándék és kabát kérdése volt. Tizennyolc előadást láttunk, továbbá fiatal alkotókat bemutató beszélgetéseken vehettünk részt Dálnoky Réka, a Tomcsa Sándor Színház dramaturgja jóvoltából, és a napi programok végén színházi klubkoncerteket hallgathattunk.


K. Gedeon tündöklése

A fesztivál ideje alatt továbbá két méltán elismert színházcsináló – akiket többek közt éppen az útkereső kíváncsiságukról, illetve a dokuszínházi munkáikról ismerhet a közönség: Gianina Cărbunariu és Kelemen Kristóf – tartott workshopot, és ezek izgalma közvetve átszűrődött a rendezvény egészére, úgyhogy sajnáltam, hogy annyira feszített volt a programjuk, hogy demonstrációra nem jutott idejük.

Néhány figyelemre méltó előadásról mesélek – a program többi részében is voltak erős, színvonalas munkák – az önkényesség szempontja, amivel kiemeltem a következő előadásokat, a fesztivál vállalása: új formák keresgélése.

K. Gedeon tündöklése, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház játékosan kísérletező előadása nyitotta a programot. A közelben született, majd világhírű kutatóvá lett fizikus, Barabási Albert-László könyvét alkalmazták színpadra – egy másik szakma gondolkodásmódjával vizsgálták meg a színházat és benne saját magukat, illetve minket, hogyan is hatnak ránk. A hálózatkutató könyve, A képlet jól érthető más hasznosságokkal vagy haszontalanságokkal foglalkozó emberek számára is, minthogy ez volt a szerző szándéka, de nyilvánvaló módon kiderül, hogy egy fizikus? hálózatkutató? vagy csak Barabási Albert-László máshogy gondolkodik a világról, mint amivel általában találkozunk. Az, hogy a csapat Deák Katalin dramaturggal és Hatházi András rendezővel ezt így színházította, bravúros, mert az egész társulat úgy élte-játszotta, mintha mindig is ilyen atipikus módon csinálnák a színházat.


Love me

Ugyancsak sajátos szövegmunka nyomán született a kézdivásárhelyi Love me című előadás Győrfi Kata, Garaczi László és Falussy Lilla szövegei alapján. Előtte át is futott rajtam, na, vajon hogyan egyengetnek össze három szerzőt egy előadásban – ám az derült ki, az alkotóknak: Tóth Árpád rendezőnek, Esti Norbert filmesnek, Ila Gábor zenei szerkesztőnek, Ruszuly Ervin mozgástervezőnek és a színészeknek, Pascu Tamarának és Barti Lehet Andrásnak valami módon előre megvolt az előadás, amihez megkeresték a szövegeket, illetve szituációkat. 

A két pályakezdő színész a művészet egyik örök témáját dolgozta fel: hogyan találjuk meg azt az embert, akivel élni tudjuk az életünket, vagy legalább abból valamennyit. Ha valakinek vannak kétségei, hogy embertelenebb, személytelenebb valami applikáción párt keresni: hát, nem. Semmivel nem kevésbé romantikus, mint egy bálban kirittyentve riszálni a placcon, sőt, ha nem tévedek, ezzel a valós helyzethez képest inkább win-win forma miatt mintha javult volna a mozgástér – pláne, ha valamelyest felkészült felhasználókról beszélünk. Az előadásból ráadásul úgy tűnik, hogy a mai fiatalok kompetensebben képviselik önmagukat és a saját igényeiket, mint, mondjuk, sok volt fiatal.


Madárzsoké

A marosvásárhelyi színház Madárzsoké című előadása egyszerre hoz klasszikus színházi formát és annak megújítását is. Itt a szöveg volt adott – illetve dehogy volt adott, az alkotófolyamat meghatározó része volt, hogy a dramaturg, Szabó Réka és a rendező, Keresztes Attila egy életműből kicsipegette azokat a szövegeket, amelyek a performanszhoz kellettek. Továbbá Boros Csaba zeneszerző, Oláh Vince és Trucza Samu sound designerek, illetve Sebesi Sándor videóanyagának érzékletes közegteremtő munkája legalább ilyen meghatározó volt, ha nem még inkább – egymás nélkül persze nem is értelmezhetők. Tandori Dezső verseit a társulat hat férfiszínésze olvasta fel csillogó szakmai tudásuk birtokában azzal az elemi magától értetődőséggel, ahogy Tandori írta és tán élte is az életét. Olyan volt ez az egy óra, mintha valami köztes térben lebegnék, egy időkapu előtt, ahol a Tandori-házaspár verebekkel és medvékkel babázik. Keresztes Attila általam ismert munkáiban szoktak stimmelni a dolgok, de nem emlékszem, hogy ne lett volna mindben valami pragmatizmus (amihez semmi értékítéletet nem kötök) – ebben nem volt.


Playdate

Schneider-Lőnhárt Csenge Playdate című fülbemondás alapú performansza nagy szabadságot kínált. Az alkotó bevezetett minket, nézőket egy nagy óvodai térbe, és mivel netről hozzáférhető, akárhányszor meghallgatható párperces tematikus szövegblokkokat kaptunk még további kapcsolódási lehetőségként, ott szédelegtünk egymástól udvariasan elválasztva – minthogy mindenki fülessel volt. A küldetésünk szerint a jövőben voltunk, és új világot építhettünk. A játéknak ez volt az az eleme, amit lényegében azonnal el is felejtettem, később sem tudtam megfejteni, miért. Amikor a fülbe mondott csoportszabály/házirend után beléptünk az előadás terébe, Csenge fogadott minket, már a játéktéren leterített hatalmas fehér papírra rajzolgatva. Semmiféle kapcsolatteremtést nem kezdeményezett velünk, nézőkkel – és az ő mintáját követtük mi is.

A térben rengeteg rajzeszközt, plüss és egyéb játékállatot, geometriai kirakóst helyeztek el az alkotók. Mi pedig zokniban vagy mezítláb ácsorogtunk, ücsörögtünk, meghallgattuk a személyes-tematikus, meditatív nyugalommal felmondott szövegrészeket, és fura-érdekes lehetőségünk nyílt arra, hogy csináljunk valamit. Addigra már többen is rajzolgattak, rakosgattak, amire elszántam magam, hogy átviszek a túloldalra pár plüsst, meg firkálgatok. Bármit. És bármit csinálni nem is olyan könnyű. Mi is lesz, mi lehet még ebből a helyzetből? A szöveg, a hangulat azt sugallta, hogy semmi más, mint amit csinálunk a felajánlott órában. Lestem is, ki mit csinál – nyilván mindenki más is, de közben annyifelé kezdtek szaladni a gondolataim, hogy alig győztem őket nyomon követni. Leginkább azt pörgettem a fejemben, milyen másféle tárgyakkal lehetne egy ilyen teret telerakni, amitől esetleg más történne. Mindezt folyamatában és utólag is színházként értékeltem: szabadságomban állt olyan előadáson részt venni, ami mások jelenlétében történt meg. Az előadás terén kívüli és azon belüli eltérés pedig mégis azt az érzetet adta, hogy mi, a közönség tagjai együttműködünk, hiába voltunk egymástól külön. Inspiráló élmény volt, afféle felnőtt ovis szabadság-játék.


Átjárószínház

B. Fülöp Erzsébet diákjaival Átjárószínház címmel helyspecifikus akciót hozott Székelyudvarhelyre. Szombaton 11-kor a fél város túl volt a hétvégi bevásárláson, és autóba ültek hazafelé. A csapat – Elek Ágota, Hajas Krisztián, Mihály János, Molnár Gergely, Székely Krisztina, Rubold Emília, Sipos Áron és Tar Erik a rendezőtanárukkal együtt a legjobbkor készülődött a város legforgalmasabb zebrájánál. Mint korábban a helyszínre érkező, hosszasan kerestem az átjárót – a megadott címhez közeli kapualjat, hogy nyilván ott lesz az Átjárószínház – szerencsére a fesztivál kedves líceumos önkéntesei összeszedtek és kicsit gyanakodva elmagyarázták, mi az az átjáró. Az egyetemisták kis commedia dell’arte jelenetekre szaladtak ki a két sávban érkező autók elé a zebrára, elöl mindig két kézi stoptáblás, a többiek pedig hol karonfogva átvezették az éppen átkelni igyekvőket, hol játékosan akadályozták őket eléjük fekve, hol kendőt terítettek az aszfaltra és lepihentek, hol táncoltak egymással és az arra kapható járókelőkkel, hol beszálltak a megállított autók hátsó ülésére, hol pedig portörlővel tisztítgatták a kocsikat és így tovább. 

Minden jelenet hozzávetőleg egy percig tartott: nagy lendülettel, együtt felszaladtak a játékterükre, és ugyanígy együtt le. A jelenetek közti felkészülési idő ugyanennyi vagy egy kicsivel több volt – leginkább azért, mert különben dugót okoztak volna a sűrű jelenetekkel. A játékhoz semleges-népies jelmezt és álarcot viseltek, ez utóbbi miatt egyáltalán nem volt könnyű kapcsolatba lépniük se a gyalogosokkal, se az autósokkal, de egy-két kicsit pukkadozó sofőrtől eltekintve mindenki beazonosította, hogy karneválba keveredtek egy-egy percre, ami sokkal inkább csiklandozóan kedves helyzet volt, semmint kellemetlen. A számos interakció engedni láttatta azt, hogy milyen jó attitűddel, kezdeményezőkészséggel, lendülettel, arányérzékkel tudtak odalépni emberekhez: akinek nem volt komfortos, hagyták méltósággal, aki pedig kapható volt, azzal kapcsolatba léptek pár pillanatra. Öröm volt nézni, milyen sok embernek okoztak jó érzést fél óra leforgása alatt. 


Fotók: Kelemen Kinga. A képek forrása: Tomcsa Sándor Színház

Egyébként két rendőr érkezett a helyszínre már a kezdés előtt, minthogy a fesztivál előre bejelentette az eseményt. A gyalog(!) érkező rendfenntartók a szervezők első mondata után, hogy az egyetemisták befutnak az autók elé, azonnal azt felelték, hogy na, azt azért ne. Amikor azonban a rendező-színésznő részletesebben is elmagyarázta, hogyan fog mindez kinézni, a rendőrök jóváhagyták az eseményt – nem hívták fel a parancsnokukat, az egyetemistákra és tanárukra hagyatkoztak. Na, ez az, ami Budapesten nem fordulhatna elő. Egy előre ugyan bejelentett, gépjárműforgalmat is akadályozó köztéri akció résztvevői helyben kialkudják, hogy megakasztják a város közlekedését holmi művészkedéssel. Ha mindennek direktebb politikai tartalma lett volna, meglehet, más eljárási rendet ismertünk volna meg, de politikai volt ez így, szelíden is: a helyes kis csapat felvillantotta, hogy a köztér nemcsak sietős tovajutásra való, hanem olyan találkozásokra, ahol rácsodálkozhatunk egymásra. A fesztivál egyik tán legszebb pillanatát itt csíptem el, amikor a járdán óvatos távolságból figyelő páréves kisfiúhoz odapördült az egyik álarcos, picit oda is hajolt, amire a gyermek rendesen frászt kapott. A kezét fogó anyukája rögtön mellé guggolt, átkarolta és a fülébe súgta, amit kell.

Szerző: Proics Lilla