A Jelenkor Kiadó Nemes Nagy Ágnes-életműsorozata megfontoltan, de kitartóan halad: az összes versektől (köztük számos, eredetileg kötetbe fel nem vett írással) a nagyszerű A gyufaskatulyától Prométheuszig címmel megjelent összegyűjtött interjúkat tartalmazó köteten át az megjelent esszégyűjteményig (A névtelenek senkiföldje). Ebbe a sorba illik a szintén idén tavasszal megjelent képeskönyv, a „Maszk nem takarta már”, mely a kiadó szándéka szerint is egyfajta breviárium, beleolvasó könyv. A kiadó szervezte középiskolás akció mellett (Szilánkos fényjelek címmel, Ferencz Győző szerkesztésében jelent meg a kereskedelmi forgalomba nem kerülő Nemes Nagy-kötet, amit ingyenesen kaphattak meg középiskolások és egyetemisták, folytatásaképp a tavalyi akciónak, amikor ugyanígy Mészöly-kötetet kaphattak fiatalok) más célcsoportnak szólóan, de hasonló céllal fogott bele ebbe a vállalkozásba. Az ötleten és az elvégzett munkán nem fog múlni a siker.

Ahhoz, hogy elismerésem mélységét is megmutassam, szükséges jeleznem, hogy mennyire távol áll tőlem a kultuszépítés minden olyan formája, ami nem magával a művel kapcsolatos. Így írom, hogy ez szép könyv, jól válogatott képekkel és ezt igazolandó azt is gyorsan melléteszem, hogy mindezt az időrendisége ellenére is gondolom. Általában meghaladottnak tekinthető a kronologikusság (mennyi felszólalás kárhoztatja például az iskolai irodalomtanítás adathalmazainak, életrajzi részleteinek feleslegességét a mű befogadásának fontosságához képest!), de jelen gyűjtemény esetében az évforduló és az élet(mű) nagyvonalú áttekintésének szükségessége miatt is helyénvaló az időrendiség. Mindezt azonban úgy valósítja meg a szerkesztés (Nagy Boglárkát dicséri mindez) hogy Nemes Nagy életének és alkotómunkájának korszakaihoz témákat rendel, mely témákat újra és újra elővesz, érint, feldolgoz. Ráadásul a „Maszk nem takarta már” képes könyv, a hagyatékban maradt, több esetben szerzőjére nézve nem is azonosítható (fekete-fehér) fotók egy külön „cselekményszálat” mozgatnak, egy ember (egy nő, egy költő, egy magyar értelmiségi, egy 20. századi alak) életét mesélve el különböző pillanatokban és időszakokban elkészült portréinak segítségével.

Ezek a portrék két okból is mindig ugyanazt mutatják. Egyrészt mert Nemes Nagy alapvetően minden szerepben ugyanaz az ember: akár magánemberként, akár közéleti szerepben látjuk, mindig jól felismerhető. Ahhoz a jól meghatározható típusú színészhez hasonlít, aki szerepeit magára szabja. Másrészt az arc és benne a lélek tükre mindig ugyanolyan. Nemes nagy tekintete sosem változik. Mindig minden képen ugyanaz a hideg izzás. Megfejthetetlen hogy a verseiben elfoglalt, akart szerep tette ezt a szemeivel, vagy fordítva. Melyik volt vajon előbb, a tekintet vagy a vershang? Nemes és nagy, ha ostoba szójátékkal szabadna ezt leírni (no lám, leírtam) mert tényleg az: egyként van benne idegenség és közelség, hiszen láthatjuk, odaenged, néha mintha még túlságosan is kitárulkozna képen is, versben is, és eközben mégis megmarad idegennek, tárgyszerűnek. A kötet borítóján szereplő képen a húszas évei elején járó Nemes Nagy nem is a kamera felé fordul, valahova távolra néz.

A versek tőkesúlyként állnak a kötetben, a visszaemlékező sorokat illusztrálják, játékba kerülnek vele, autobiografikus olvasásmódba kapcsol még az is, aki a lehető legjobban próbálja ezt távol tartani magától (én). Ha már Nemes Nagy szerint a költői „cél a bensőbb, rejtettebb, az eddig névtelen és kimondatlan költői látomás rögzítése”. Régi Nemes Nagy olvasó, aki vagyok, mégsem tudom teljesen kivonni magam a kötet hatása alól, ezért is mondom, hogy elérte szerkesztői, kiadói célját.

Alkalmas eszközöket választottak a könyv létrehozói: a történelmi hátteret, a családi, baráti körököt, az iskolákat és a munkahelyeket egyaránt bemutatják, még ha csak felvillantva is, elhelyezve ezzel Nemes Nagy Ágnest különböző közösségeiben. A prózai szövegrészletek és a versidézetek jó ritmusban váltakoznak, a visszemlékezésekből, interjúkból, esszékből kivett szövegrészek szervesülnek a kötetbe. A szövegek között találunk személyes visszaemlékezéseket, de némelyikük, például a fiktív levél Babits Mihálynak Nemes Nagy játékosságát, finom humorát is megmutatja. A forrás a szövegek esetében jórészt a kiadó saját életműkiadása, de egyéb helyekről is vannak idézetek, például a Holmi folyóirat is szerepel, ahogy szerepel még számos más folyóirat, kötet. Az olvasást-lapozgatást segíti, hogy külön jegyzékben sorakoznak a hivatkozások, a szerkesztés alapos, az olvasás pedig zavartalan, mert ha az olvasó kíváncsi, hátralapoz és megkapja a szükséges információkat.

„Mindannyian tudjuk: a költészet legfőbb ellensége a szó. A szónak értelme van. És meg nem szűnő élményünk a százszor regisztrált hasadás a szó mint mindennapi kommunikációs eszköz és a szó mint versre használt eszköz között. Más művészeteknek semmi gondjuk az ilyesmivel” – mondja egy helyen Nemes Nagy. A képekről, a róla készült fotókról meg azt, hogy „világéletemben rossz fényképeket csináltak rólam” és azt is, hogy „utálom a fényképeimet”. Magyarázatként mindehhez azt teszi hozzá, hogy „nem való az arcom fényképre úgy látszik; karakterét a mozgás adja, a változó kifejezés”. Mindezek ellenére nézőként így, ha sorba rendezve figyeljük a képeket, az látható, hogy a főhős – akár elkapott a pillanat, akár felkészülhetett az exponálásra – mindegyre ugyanazzal a tekintettel néz a világra. Ritkán mosolyog, inkább feszült, figyelő a tekintete, pedig – hála a modern technikának – tudható, hogy derűsen is tudott létezni. Csodálatos példa erre az a videó 1981-ből, ahol Ottlik Gézával (Cipinek szólítja és magázza(!) és Mándy Ivánnal beszélget (Czigány György a kérdező)  A legjobb képek (a Lengyel Balázzsal közösek mellett) talán az Ottlikkal készültek, közülük is kiemelkedik az az 1957-ben a Balatonon evezés közben elkapott pillanat, ahol Ottlik, szájában cigarettával huncutul mosolyog, míg Nemes Nagy mintha erre is reflektálna, mikor szája sarkában apró mosollyal néz a kamerába.

Igazán intim helyzetekben is láthatjuk. Nemes Nagy Ágnes fürdőruhában, megnézem a dátumot: 1957, 35 éves ekkor. Máshol koporsó mellett áll, a kötetben jobb oldalon egy szöveg Kassákról, a forrás mutatja meg, hogy Kassák temetésén készült a kép. Megint egy másikon egy fiatal nővel és egy kisgyerekkel (Székely Magda és kisfia 1967-ben), megannyi bensőséges pillanat és külön sok-sok felvétel, amin Lengyel Balázzsal, a társsal van együtt. Van egy kép, ahol ülnek ketten a fűben, a kötetben bal oldalon a kép, a jobbon egy esszérészlet a szerelemről. A tekintet mindenhol ugyanaz, mintha a versek szikársága, ahogy a módszerként használt (az erről szóló esszérészlet is ott van a kötetben) objektivitáson a nagyon nem szemérmes személyesség éppen csak, de átszivárog.

„Maszk nem takarta már” – a kötet címe Nemes Nagy Ágnes híres utolsó verséből való, annak zárómondata. Különös, mert a teljes sor végén még két szó áll, s így teljes a sor: „Maszk nem takarta már hogy visszanézett”. A vers nyitómondata ismétlődik itt meg, mert ezzel kezdődik a szöveg, ezzel a „hogy visszanézett”-tel, a visszanézés, pillantás a keret. A versbeszélő magát látja, maszkok, szerepek, arc(ok) nélkül, a távozóban visszanéző alaknak nincs – mert nincs szüksége rá – arca.

A kötet felől és még inkább Nemes Nagy Ágnes csodálatos életműve felől nézve annak örülhet a mindenkori olvasó, most, születésének századik évfordulóján is, hogy amíg élt és alkotott volt, arca is, hangja is, jelenléte is.