Pintér Béla és Társulata: Az imádkozó / UP Újpesti Rendezvénytér
2022.10.13.

A gyerekvállalás, és az azzal kapcsolatos nehézségek a legintimebb magánügyeink, miközben – mivel Magyarországon élünk – súlyosan befolyásolja ezeket a közbeszéd. Pintér Béla új rendezésének fókuszában a magánügy áll, amely egyszersmind felvillant egy szélesebb társadalmi kontextust is. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Rám Pintér Béla-előadás rég volt ilyen hatással. Ezt pedig azért tartom lényegesnek megállapítani már itt az elején, hogy aztán az okát kereshessem. Hogy egy Pintér-előadás mennyire sikerül jól, azt hiszem, az arányokon múlik. E tekintetben pedig Az Imádkozó, amelyet a társulat az Újpesti Rendezvénytérben mutatott be, úgy tűnhet, hogy a korábbi Pintér Béla-formanyelvhez nyúlik vissza – nem véletlen tehát, hogy sok néző emlegette az új előadást látva a A Sütemények Királynője című ikonikussá vált produkciót. Fontos megértenünk ugyanakkor, hogy Az Imádkozó formanyelve és például a Marshal Fifty-six című, tavaly bemutatott előadásé leginkább abban a tekintetben eltérő, hogy Pintér Béla miként csavargatja épp a potmétereket.


Messaoudi Emina, Jankovics Péter

Az ő rendezéseiben ugyanis mindig együtt van jelen a legintimebb egyéni és a széles körű társadalmi nézőpont. Ez utóbbi rengetegszer tartalmaz konkrét aktuálpolitikai utalásokat, sőt, esetenként súrolja a politikai kabaré műfaji határait. E kettő között hol az egyik, hol a másik irányba billen a mérleg nyelve, és ez dönti el azt is, hogy egy Pintér-előadást inkább viccesnek vagy végtelenül fájdalmasnak látunk – miközben a végeredmény természetesen mindig az a megállapítás, hogy nincs remény, minden a végletekig el van rontva a világban, legyen szó a szereplők egyéni sorsáról vagy közös életünkről az országban, a világban, az univerzumban.

Az én ízlésemhez azok a Pintér-előadások állnak közelebb, amelyek egy-egy mikrotörténet felől indítanak, és anélkül mutatják meg a totálképet, hogy explicit módon elénk tárnák, így megdolgoztatva kissé minket is a nézőtéren. Az Imádkozó is ilyen: sűrű, fájdalmas és érzelmes, figurái felé pedig egyszerre fordul cinizmussal és szeretettel.

Az előadás történeténél banálisabbat különben el sem lehetne képzelni. Egy férfi és egy nő gyereket vállal, a férfi beleszeret egy másik nőbe, otthagyja feleségét és kicsi gyerekét. Új szerelme pedig szintén gyereket akar, de harminckilenc évesen ez már nem nagyon akar összejönni természetes úton, úgyhogy jön az inszemináció és a lombikprogram, hogy aztán szép lassan mindenki beleőrüljön a hormonfröccsökbe és a tehetetlenségbe. Ismerős, ugye? Mindannyian találkoztunk már ilyen vagy ehhez kísértetiesen hasonló helyzettel. Ám ha a történetet elmondjuk, még nem mondtunk el semmit erről az előadásról.


Szabó Zoltán, Messaoudi Emina

A jeleneteket nézve ugyanis az lehet a benyomásunk, ami több korábbi Pintér-előadásnál, hogy a rendező-drámaíró a legapróbb részletekig képes megfigyelni és analizálni az emberi helyzeteket, és épp emiatt tud az ismerős hétköznapiság az ismerős hétköznapi pokollá változni a színpadon. Soha korábban nem láttam még ilyen pontosan megmutatva azt, hogyan csinál a válás az emberekből alapvetően nem rosszindulatú, de mégiscsak szörnyeteget. Ahogy azt is aprólékosan jeleníti meg, mennyire felkészületlen, hogy mást ne mondjak, tudatlan egy mozaikcsalád menedzseléséhez és egyben tartásához az a társadalom, amely azon szocializálódott (és hála pártunknak és kormányunknak még mindig azon szocializálódik), hogy az értékes családmodell egy darab apából, egy darab anyából és tetszőleges mennyiségű közös gyerekeikből áll.

Az ismerős részletek finom megjelenítése persze nem kizárólag írói és rendezői munka. Pintér Béla társulata mostanra a megszokotthoz képest teljesen lecserélődött. Arról valószínűleg lehetne vitákat indítani, hogy ez jó vagy rossz dolog, ami viszont biztos: a törzsgárda most is remek színészekből áll, akik remek alakítást nyújtanak ebben az előadásban is. A főszereplő Jankovics Péter szimpatikusnak mutatja a két nő között őrlődő ellenzéki rocksztárt, ami azért fontos, mert habár mintha bizonyos jelenetekben úgy tűnne, neki van igaza, a totálkép szempontjából nyilvánvaló lesz, hogy ő az, aki a legkevésbé képes felelősséget vállalni bármiért, de legfőképp egy gyerekért. Vele szemben a feleséget játszó Messaoudi Emina és az új barátnőt játszó Fodor Annamária két rossz idegrendszerű, a macsó főszereplő szemszögéből – márpedig az előadás az ő szemszögéből követi az eseményeket – hisztis nőt alakít. Persze, hogy is viselkedne egy fiatal anya, akit épp faképnél hagy a férje, és hogyan egy olyan nő, akit a párja épp ott akar hagyni egy hétre, hogy a volt feleségével nyaraljon, miközben ő épp a hormoninjekcióktól szenved a mesterséges megtermékenyítési folyamat során.


Jankovics Péter, Fodor Annamária. Fotók: Puskel Zsolt, Port.hu

Nagyszerű mellékszerep Takács Gézáé: ő a főszereplőnél kevésbé tehetséges, de politikai alkukat bármikor megkötni kész zenésztárs, akinek mindig van egy jó tanácsa arra nézve, hogyan is kellene másképp csinálni a gyereknevelést, mint ahogyan a körülötte élők csinálják vagy csinálni szeretnék. Kevésbé hálás szerep Szabó Zoltáné, aki maszkos orvosjelmezében mintha maga lenne a balsors, időnként a színpadra lép, és elrecitálja, hogy bizonyos életkorokban mire képes még vagy nem képes már a női szaporító szervrendszer. Ezenkívül ő játssza a gyerekszerepeket, túlzóan, karikatúraszerűen, amely jól érzékelteti velünk azt a társadalmi tabut, hogy bizony mi, felnőttek időnként rettentő idegesítőnek látjuk a gyerekeket.

A díszlet a Gellérthegy két dimenzióban, mint egy bábszínházi hátsó díszletfal, rajta a szabadságszobor, jobboldalt a hegy mögül a MOL toronyháza kandikál ki, majd később a keleti nyitás jegyében más székházak is elkezdenek kikandikálni – rettentően vicces vizuális ötlet (díszlet: Gergely-Farnos Lilla). A keret pedig a budapesti művészközeg, ellenzéki zenészek, akik vagy eladják a lelküket a NER-nek vagy nem, de semmiképp sem érzik jól magukat. Az előadás kétszer, kétféleképp ér véget, és ahelyett, hogy ezt elspoilerezném, elmondom, hogy a politikai keretnek nagyon fontos szerepe van abban, hogy az egyéni történet szélesebb, társadalmi szempontból is értelmezhetővé váljon. 

Ha egy egyszerű mondatban kéne megfogalmaznom, miről szól Az Imádkozó, akkor az a kérdés jutna először eszembe, hogy „emberek, tényleg megéri ez?”. Úgy tűnik ugyanis, hogy miközben egyre mélyebben gázolunk az Orbán-rezsimben, egyre képtelenebbek vagyunk felelősséget vállalni bármiért, és egyre később akarunk gyereket vállalni, addig a ránk háruló külső kényszert mélyen belsővé tesszük, és képesek vagyunk egy csomó szenvedést eltűrni azért, hogy szaporítószerveink, amelyek már kiálltak a forgalomból, mégis egy új egyedet tudjanak világra hozni. Erre a világra.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.

Szerző: Puskás Panni