Ránki Fülöp koncertje / Ars Sacra Fesztivál
2022.10.06.

Nem túlzó ez a cím? Van Kodály sokrétű tevékenységének olyan fejezete, amely a zeneszerző–tudós–pedagógus halála után ötvenöt évvel nem minősül széles körben ismertnek, legalább hazájában? CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Fiatalon Kodály írt zongoradarabokat, később azonban elfordult a hangszertől. Sokan találgatták már, miért történt ez így, többféle magyarázat fogalmazódott meg az évtizedek során. A közismert sztereotípia szerint a nagy zeneszerző-párosból Bartók volt az instrumentális alkatú komponista, Kodály a vokalitás iránt elkötelezett. Egy másik okfejtés szerint tisztán látva Bartók zongoraműveinek kivételes jelentőségét, e darabok hangszerkezelésének újító és egyedi karakterét, Kodály bölcsen visszahúzódott e területről. Egy harmadik lehetséges észrevétel arra figyelmeztet, hogy Kodály idegenkedett a zongora mesterségesen kiegyenlített hangolásától, arra is figyelmeztetve írásaiban a kórusvezetőket, hogy a cappella műveket ne tanítsanak be énekkaraiknak zongora mankóját használva, mert az nemkívánatosan befolyásolja az intonációt.

Befejezésül említhetjük a legkézenfekvőbb magyarázatot: Kodály nem volt zongorista. Játszott a hangszeren, de Dohnányival és Bartókkal ellentétben nem volt koncertező zongoraművész, nem is tanult a Zeneakadémián zongorázni – és más hangszeren játszani sem. Nem is komponált zongora mellett: sétáin, fejben formálta meg műveit, hogy hazatérve leírja, amit képzelete megteremtett. Ha már hangszer, az Kodály esetében a cselló volt. Kodály, az autodidakta csellista ezt az instrumentumot érezhette sajátjának, nem véletlenül komponálta rá gyilkosan nehéz és hatásos Szólószonátáját.


Ránki Fülöp

A zongorától való tartózkodása ellenére született nem egészen kétórányi zongoraműve. Szerepelhetnének ezek a darabok magyar vagy külföldi pianisták koncertprogramjain – de nem szerepelnek, sőt szinte kiáltó a kollektív közöny velük kapcsolatban. Kodály zongoraműveit szinte senki sem játssza. Hajdan Fellegi Ádám elkészítette az összes mű felvételét, s ezek meg is jelentek egy kétlemezes Hungaroton-albumon. Nagy ritkán itt-ott felbukkan egy-egy tétel e kompozíciók közül, de a meghatározó tapasztalat ennek ellenére az, hogy Kodály zongoraművei a muzsikus szakma és a nagyközönség számára nem léteznek. Ez annál is furcsább, mivel jelentős és izgalmas kompozíciók, amelyek méltón képviselik alkotójuk nagyságrendjét.

Ránki Fülöp nemrég tömör hangversenyen kínált az érdeklődőknek informatív keresztmetszetet Kodály zongoraterméséből. A Magyar Zene Háza Előadótermében a Méditation, a Valsette és a Kilenc zongoradarab, a Hét zongoradarab és a Marosszéki táncok szólalt meg ujjai alatt. Aki már hallotta a fiatal művész produkcióit, tudja, milyen komolysággal, odaadással és maximalista igénnyel fordul minden zene felé, amit megszólaltat. Így tett most is: a mérce a lehető legmagasabbra került, kivételes intenzitású és hőfokú előadások születtek. A produkciók mind a hangszeres megmunkálás, mind a kifejezésmód szuggesztivitása terén csúcsminőséget képviseltek.

Az olyan hangversenyeken, amelyek műsora – mint ezúttal is –, sok tételre bomlik, gyakran éljük át a változatosság, a sokféleség élményét. Ez most sem hiányzott, de talán fontosabb, hogy Ránki Fülöp tolmácsolásai újra és újra a kodályi zongoratermés korpuszának különleges homogenitására hívták fel a zenehallgató figyelmét. Érdemes felsorolni néhány olyan zenei jellegzetességet, amely az előadásokban visszatérőn jelentkezett: ezek Ránki Fülöp értelmezéseiben stílusmeghatározó mozzanatokként funkcionáltak.

Először is van itt egy magatartásforma, amelyet nem lehet nem észrevenni. A koncert nyitódarabjának címe nem véletlenül volt Meditáció: Ránki Fülöp játékának zenei habitusa világossá tette, hogy a különféle hangulati árnyalatú töprengések, merengések, szemlélődések, tépelődések (máskor gyötrődések,  önmarcangolások) zenei alapmagatartásként végig kísérik Kodály – nyilvánvalóan vallomásos – zongorazenéjét. Azután az is egyértelművé vált a zongoraművész játékának szabadon lélegző tempóiból-ritmusaiból, hogy ez a zene alapvetően retorikus: beszél hozzánk, néha csak maga elé mormog, máskor fennhangon panaszkodik, megint máskor heroikus szónoklatot tart. Beszéd? De milyen? Előre megírt? Vagy rögtönzött? A formálás lehet bármily tudatos, a benyomás, amelyet kelt, mégis sokszor idézi az improvizáció alaphelyzetét – ezt is félreérthetetlenül jelezte Ránki Fülöp játékának elakadásokkal, megtorpanásokkal tarkított lendülete.

Ugyanez a lendület hozta felszínre azt a jellegzetességet is, mely szerint Kodály zongoradarabjai számos vonatkozásukban kifejezetten virtuóz darabok. Ránki nem hagyott kétséget afelől, hogy a virtuozitás egyik hordozója a népi hangszerjáték világából ide átköltözött aprózó díszítőformulák szinte növényi burjánzása, amely nemegyszer kapcsolódik szimfonikus kitárulásokhoz, fokozásokhoz. Nagyon fontosak voltak tolmácsolásaiban a színek, s ezeken belül magától értődő természetességgel érvényesült a sötét tónusok iránti különleges fogékonyság. Végül ne feledkezzünk meg a hatásokról. Ránki Fülöp ujjai alatt újra és újra pregnánsan érvényesült Debussy zongoramuzsikájának Kodály számára kétségkívül elsőrendű ösztönző szerepe, és bizonyára akadtak a hallgatóság soraiban, akik a Marosszéki táncok lelkesítő ívű produkciójában felfedezni vélték a párhuzamot Liszt reprezentatív végkifejletű lassú–gyors struktúráival. 

Helyszín: Magyar Zene Háza, Előadóterem; időpont: 2022. szeptember 25.