Ránki Dezső szólóestje
2022.10.04.

Negyvenöt éve járok Ránki Dezső-koncertekre. Nem tartozom azok közé, akik minden hangversenyén ott tapsolnak, de életem különböző szakaszaiból vannak emlékeim róla, és számos nagyon szép eseményt tudok felidézni. MESTERHÁZI GÁBOR ÍRÁSA.

Ezt bevezetőként nem kérkedésből hoztam fel, hanem egyfajta műfaji meghatározásként: hogy ez a kritika nem arról szól, milyen zongorista Ránki Dezső, hiszen épp azért megyek el többé-kevésbé rendszeresen, ha hangversenyt ad, mert tudom, milyen: ismerem, számítok rá, és számíthatok arra a minőségre, amit a neve jelent.

Ennyi idő alatt azt is megtanultam, hogy az ő esetében az élmény nem váratlan és meglepő műértelmezésekből származik. Elég jól ismerem a zongoraművész repertoárját, és szinte biztos vagyok benne, hogy a mostani, Müpa-beli koncertjén előadott műveit is hallottam már vele tizenöt vagy harminc éve (a Schubert-szonáta 2006. május 26-i előadásáról írtam is). Ránki-koncertre nem meglepetésekért járunk, hanem az élményért. A visszatérő biztonságérzetért, hogy a világ – minden látszat ellenére – rendben van.


Ránki Dezső

Ezt az élményt kaptuk szeptember 27-én a Müpában is. A szünet nélküli koncerten két-két Schubert- és Debussy-mű (vagy -ciklus) hangzott el. A két szerző egymás mellé helyezése már magában értelmez, állít valamit (pláne a szünet elhagyásával): hogy Debussy egyáltalán nem áll távol Schuberttől. A négy elhangzó darab között kereshetünk és találhatunk szerkezeti hasonlóságot: még Schubert a-moll szonátájáról (D. 537) is elmondható, hogy tételei csak lazán tartoznak össze (sokkal lazábban, mint a későbbi többtételes Schubert-művek, gondoljunk pl. az Esz-dúr trióra), amit talán alátámaszt, hogy a második tétel alapötlete, átdolgozása a kései, „Nagy” A-dúr szonátában zárótételként köszön majd vissza. Az impromptuknél (D. 899), illetve a két Debussy-ciklusnál (Gyermekkuckó, Metszetek) pedig a ciklus-jelleg nem teljesen magától értetődő, hiszen a tételek önállóan is játszhatóak.

Nagyban függ az előadástól, mennyire érvényesülnek a tételek műegészként. Ránki interpretációja – úgy érzem – a zenék egymáshoz tartozása mellett érvelt. Igaz, a Négy impromptu második darabja után a közönség önkéntelen tapsa megtörte az ívet (aligha kárhoztathatjuk ezért a Müpát szépen megtöltő, értő hallgatóságot: Ránki talán ebben a tételben volt a legvirtuózabb, a pontosan kipengetett, mégis éneklően finom futamok szinte füstöltek, s itt mintha az előadó arcán is megjelent volna, hogy „ez jó volt”), a két Debussy-ciklus is egy-egy ív alatt tárult elénk. Emellett a szünet nélküli előadás végigvezetett bennünket egy szokatlan, meglepő, de utólag nagyon is érvényesnek bizonyuló utazáson, melynek során a két szerző evidens különbsége mellett lényegi hasonlóságukra is rácsodálkozhattunk. Mindkét szerző egyszerre lírai, mondhatni impresszionista, vagyis mindkettejüknél fontosak a pillanatnyi hangulatok, ugyanakkor epikus is: a hangulatok (olykor meglepően gyors) váltásából „történetek”, folyamatok állnak össze. Schubertnél ezekhez a folyamatokhoz nem kapcsolódnak szavak, Debussynél a tételcímek vezetnek minket.

A Schubert-darabok előadásánál Ránki egyfajta objektivitásra törekedett, vagyis nem „öntötte le” érzelmekkel, jelentős agogikákkal, lassításokkal-gyorsításokkal a zenét, sokkal inkább a hangulatok (és hangnemek) éles váltásait hangsúlyozta. A ritmusok nem mosódtak össze, a precizitás mégsem vált gépiessé: a belső szólamok és ellenszólamok mindig érdekessé, izgalmassá tették a folyamatokat. A feltűnően határozott zongorázás az akár egyszerre megszólaló különféle hangszínek miatt mindig szép maradt, de sosem szépelgett.

Magamtól a korai, 1817-es a-moll szonátát a kevésbé fontosak közé sorolnám, de Ránki előadása után el kell hinnem, hogy neki van igaza, amikor rendszeresen műsorra tűzi. Ezzel együtt az impromptukat ezúttal is még jobban élveztem (a két négyes sorozatból is ezt kedvelem jobban). Itt Ránki előadásában megjelent az elgondolkozás, a zenében is jelen lévő megannyi kérdés, a csak az érett Schubert-művekre jellemző, különleges szépség – de a fegyelmezett előadás itt is megkímélt az érzelgősségtől. Sőt talán épp e műnél éreztem, hogy Ránki mennyivel keményebb, „objektívebb”, mint akiről évtizedes emlékeim vannak. Ő ma ideális Schubert-előadó.

A Debussyk Ránkija egész más volt. Láthatóan közelebb is hajolt a hangszerhez, nemcsak jóval halkabb, hanem sokkal visszafogottabb alaptónusból mozdult el ezer szín- és hangerő-árnyalat irányába, amitől a zene visszafogottságában, introvertáltságában is rendkívül mozgékonnyá vált. E belső játék színei és hangulatai illeszkedtek az egyes tételekhez. A Gyermekkuckóban a tréfás, játékos karakter is megjelent, nemcsak a Golliwog’s Cakewalk című jazz-tételben. A Metszetek Debussyje megint más karakter, megmaradt a visszafojtott alaptónus, az elmozdulás – a zenének megfelelően – a szokatlan színek és egybecsengések irányába mutatott. Nekem az első két tétel (Pagodes, Soirée dans Grenade) tetszett a legjobban, a Jardins sous la pluie kertje inkább egy gyors, ha nem is viharos záport élt át: értem Ránki értelmezését, de ebben hozzám mások (pl. Gieseking) előadásai közelebb állnak. Ettől még azt gondolom, Ránki ma Debussy-előadónak is ideális.

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. szeptember 27.

Címkék: Ránki Dezső