Szexszimbólum, az igazi szőke nő – ennyi még a laikusnak is eszébe jut Marilyn Monroe-ról. Aki éppolyan ikonikus alakká stilizálódott az évtizedek során, mint James Dean vagy Charlie Chaplin. És minél inkább a hírnév vagy az ikon felől nézzük őket, annál kevesebbet tudunk a mögöttük megbújó hús-vér alakról. Tán csak annyit, hogy Marilyn szőke nőjében egyszerre keveredett a butuska szösziség, a vágy egyre kevésbé titokzatos tárgya, illetve az, hogy mindezt nem kevés tudatossággal építette fel.
 Jelenetek a filmből |
Andrew Dominik filmje messze nem életrajzi alkotás. Követi ugyan a műfaj sablonjait (felfedezés, felemelkedés, hanyatlás és bukás), ám ez csupán váz, mentes a szokásos közhelyektől. A Szöszi alapja Joyce Carol Oates regénye (nemsokára magyarul is olvashatjuk az Európa Könyvkiadó jóvoltából), amely hangsúlyosan irodalmi szereplőként dolgozik Marilyn alakjával. Ugyanúgy befurakodik a lelke mélyéig, ahogy Elin Cullhed tette a XX. század másik ikonikus alakja, Sylvia Plath esetében nemrég az Eufória című regényében: a lelki mozgatórugókat, a szorongásokat, az alkotás és magánélet kínjait sorolja. Minél közelebb kerül hozzá, annál jobban távolodik a hivatalos életrajz hivatalos toposzaitól.
A Szösziben is igen hangsúlyos elem a fikció. Például igen spekulatív (értsd: nem támasztja alá semmilyen bizonyíték) a Charlie Chaplin fiával és Edward G. Robinson fiával zajló édeshármas. Itt sem a pletyka a fontos, hanem a film alapmotívumának kibontása: az apa, pontosabban az apa hiányának hangsúlyozása. Ő az a szellemalak, aki a leginkább nyomot hagy a korán árvaházba kerülő Marilyn életében. Hármójukat is az apa nyomasztó jelenléte (még ha hiátusként is) kovácsolja össze, meg a féktelen szex, ami a másik alapeleme a Szöszinek.
Andrew Dominik nevét rendezőként 2007-ben jegyezhettük fel magunknak, amikor különös hangulatú westernnel jelentkezett (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford). Két fontos jellemzőjét, a szinte melankolikus lassúságot és a játékidő terjedelmét (153 perc), amit a rendhagyóan hosszú cím is jelzett, a Szöszibe is áthozta. Az Oates-regény alapanyaga és a Netflix most még tágabb keretet adott Dominik kísérletező kedvének, aki meg is hálálta mindezt. A Szöszi gyakran fest úgy, mintha egy kísérleti munka házasodott volna össze egy szkeccsfilmmel, amelynek epizódjaiban ugyanaz a szőke nő a főszereplő. Leginkább viszont a filmművészet állatorvosi lovához hasonlítható, mintha az új-zélandi rendező egy alkotásban szerette volna megmutatni, hogy hányféle stílust lehet kikeverni a filmnyelv különféle eszközeivel.
Játszik a képmérettel, a fényekkel, a színekkel, a kamerával, a beállításokkal, emiatt nem is nagyon mutat egységes képet a Szöszi. Azt is nehéz megfejteni (legalábbis nagy teret ad a fogékony értelmezésnek), hogy miért vált át a színes kép fekete-fehérré, illetve a tévé képernyője miért szélesedik ki. Csak tippjeim vannak, vélhetően többszöri megnézés után már több kapaszkodót adhatna a film, bár van egy olyan gyanúm, hogy Dominik nem törekedett erre kimondottan.
 A képek forrása: MAFAB |
A film hossza is a Szöszi rendhagyóságát emeli ki (167 perc), amely mindent megtesz, hogy dekonstruálja Marilyn ikonikus mivoltát, és bemutassa, mi volt a világhírű szerep ára, hogyan vette át az uralmat Norma Jeane fölött. A mítosztalanítás másik nagy vesztese Kennedy elnök, akit a film a lehető legjobban figuráz ki és meztelenít le, ellentartva mindenféle legendának és romantikának, amely a kapcsolatukat övezte. Itt az elnök személyében már csupán a nyers hatalom jelenik meg, az a hatalom, amely Marilynt is olyan sokszor használta ki producerek, rendezők, férjek és elvakult rajongók alakjában. Talán csak Arthur Miller (Adrien Brody pontos alakítása) járt igazán jól, talán őt a kollegialitás jegyében nem akarta „bántani” a regény szerzője. Ő is áldozatnak tűnik a fokozottan kiszolgáltatott Marilyn mellett.
Marilyn a Szösziben meggyötört, túlhasznált, traumáktól szenvedő, nem csupán törékeny, de össze is tört nő, akit megkísértett és felőrölt a művészlét. Aki bejárta azt az utat, amelyet a folytonos elvárások, ráragasztott bélyegek kvázi kijelöltek neki. Kénytelen a szextárgy/szimbólum, kurva és karriert építő modern nő szűk háromszögében mozogni, vagy ahogy a férje, DiMaggio a fejéhez vágja: pusztán egy húsdarab. (Dominik mindezt a fokozott meztelenséggel hangsúlyozza, és eléri azt a bravúrt, hogy a szép női test előttünk csúnyul meg a roppant szorításban és túlhasználtságban.) Ha van is okos gondolata, szinte senki nem hiszi el, hogy az az övé.
Ana de Armas teljesítménye nem mindennapi (jóval kevesebbért is adtak már Oscart). A kubai származású színésznőt Marilyn sok rajongója bírálta, azt állítva, hogy a kubai származású színésznő nem volt képes teljesen levetkőzni az akcentusát, és átvenni az ikon sajátos, suttogó, erotikától fűtött hangját. Nincs igazuk: az átváltozás egyszerűen káprázatos, talán csak annyi zavaró, hogy egy dél-amerikai szappanoperát megszégyenítő sírásmennyiséget is kapunk a mélyen átélt dráma mellé. A sokadik gyönyörűen fényképezett könnypatak viszont már csak rezignáltságot vált ki.
Felemás alkotás a Szöszi. Egyfelől túlbeszélt, zsúfolt, eklektikus és roppant hosszú. A számos szimbólum, metafora és utalás miatt olykor egy megfilmesített szonett hangulatát idézi, csak jóval formabontóbban. Ez időnként üres művészkedésnek hat. Ugyanakkor nem szabad lebecsülni rendhagyó mivoltát. Azt, hogy minden erejével próbálja elkerülni a közhelyek csapdáit (olykor azért bele-beletántorog), merész és költői, a képek szuggesztívek és minden színész kitesz magáért. Ami pedig igen emlékezetes marad: a belső rímek. Amikor a repülőgépben részegen tántorgó Marilyn alakja hirtelen a zsúfolt nézőtéren tűnik fel, majd ismét visszavág a fedélzetre, ahogy belép a mosdóba. Amikor egymásra montírozza a telefon csengését a gyereksírással. És még hosszan lehetne sorolni a zseniális vágásokat, vagy azt, hogy a rendező mikor mire úsztatja rá a híres Marilyn-dalokat.
A filmet szinte az első kockáktól belengi a széthullás melankóliája. Ott van a meg nem élt anyaság gyászában, a félrevitt karrierben, a botrányba fulladó forgatásokban, a tomboló sikerben és a folyton botrányszagú magánéletben, vagy épp az árvaságában: a kétségbeesett keresésben, hogy beteg anyja ismét szülő legyen, de leginkább az apa soha nem pótolható hiányában. Nem véletlenül hívja a férjeit apucinak…
Milyen egy filmsztár élete, kérdezi DiMaggio olasz édesanyja, amikor náluk vendégeskedik a fiatal pár. Én nem vagyok sztár, csak egy szőke nő (just blonde), érkezik az ártatlan válasz. Aligha van ennél szomorúbb replika a Szösziben. Felkavaró, érdekfeszítő, de nagyon nehezen ülnék le mellé még egyszer. Kiváló film, csak nagyon nehéz szeretni.