Fischer Iván és az Amszterdami Concertgebouw Zenekara
2022.10.03.

A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar fesztiválja, az Európai Hidak, amely ebben az évben Budapestet és Amszterdamot kötötte össze, különleges csemegével szolgált, amikor műsorába iktatta az amszterdami Concertgebouw zenekarának hangversenyét, Fischer Iván vezényletével. MALINA JÁNOS CIKKE.

A programban a magyar elemet Bartók művei, a hollandot pedig Beethoven németalföldi gyökerei jelentették. Ez persze csak formalitás, s a lényeg: a holland zenekar és a Hollandiához, Amszterdamhoz és a zenekarhoz is szorosan kötődő magyar karmester semmiféle tolmácsot nem igénylő, rendkívül harmonikus együttműködése volt. Az eredmény: egy emlékezetesen szép, sőt felemelő zenei élmény.


Fischer Iván

A műsor Bartók Táncszvitjével kezdődött, amelynek előadását rendíthetetetlen derű és arányosság jellemezte: a darab érdesebb, diabolikusabb részei sem voltak szorongást keltőek, ijesztőek, inkább kontrasztként, ellensúlyként működtek az önfeledt, felszabadult karakterű szakaszokkal szemben. A színek gazdagsága és differenciáltsága magával ragadta a hallgatót, de mind közül a ritornell finom, hajlékony, idilli hangja volt a legmegkapóbb: ennek a fonalára fűzte fel Fischer Iván az egész szvitet, amely így egységesnek és kikezdhetetlennek hatott.

Az Amszterdami Concertgebouw Zenekarának makulátlan játékához Bartók fiatalkori, op. 1-es hegedűversenyének szólistája, Kelemen Barnabás is hozzáadta a maga több mint kifogástalan játékát. Különösen az első, lassú tétel, ez a nyílt szerelmi vallomás volt felejthetetlen a közreműködésével. Az az olvadékonyság, azok a gyengéd érintést sugalló hangok, a finom visszafogott, mégis megindító érzelmek – Kelemen Barnabás, nyugodtan kijelenthetjük, a Bartókéval egyenrangú magaslatokban járt. Fischer Iván pedig ideális közvetítőként hangolta össze a szólista és a zenekar játékát, szinte a háttérből, de mindenről tudva és mindent kézben tartva.

A kéttételes műnek a kifejezés jóval szélesebb skáláján mozgó második tétele azután tágabb mozgásteret adott előadói szempontból, bár az ihletnek talán nem ugyanazon a színvonalán, mint a magas hőfokú, lírai nyitótétel. Az előadók azonban itt is ugyanazzal a koncentrációval és alázattal közelítettek a műhöz, és életteli volt minden karakter, lett légyen szó akár tipikusan zárótételbe illő, lendületes szakaszokról, akár a szólista pajkos-kisördögös megszólalásairól, akár a kezdőtétel világát sejtető rövid, érzelmes pillanatokról. És itt szóhoz jutott persze a hegedűszólista és a teljes zenekar imponáló virtuozitása is.


Az Amszterdami Concertgebouw Zenekara

Kelemen Barnabás ráadásként Bachot játszott, s a Sarabande tétel még a korábbiaknál is letisztultabb és elmélyültebb pillanatokkal gazdagította a hallgatót.

A hangversenyt Beethoven 5. („Sors”) szimfóniája zárta. Fischer Iván vezényletével az előadás legfeltűnőbb jellemzője a folyamatosság, az egyes pillanatoknak az előzményekből történő kibontása volt, s ennek jegyében a kopogó sors-motívumot is folyékonyabban, kevésbé színpadiasan-kiszélesítve mutatta be, mint oly sokan mások. A jelenet mégsem veszített drámai súlyából, mert a pregnáns artikuláció, a dinamikai kontrasztok ereje magában is erőteljes hatást gyakorolt a hallgatóra. A kontrasztok hangsúlyozása, a zenében rejlő retorikai potenciál gondos kiaknázása, a hangszín, a tagolás, a dinamika és az artikuláció finom kidolgozottsága vibrálóvá, izgalmassá tette az előadást. A nagyszerű zenekar pedig mindehhez – a maximális precizitáson túl – az összhangzás tökéletes csiszoltságát, a fenséges beethoveni pillanatok monumentális megszólaltatását adta hozzá. (Történt ugyan egy pillanatnyi kürtgikszer az első tétel elején, de jól tudjuk: a kürtgikszer nem hiba, hanem isteni elrendelés.)

Mit mondhatunk még? Megemlíthetjük a csellószólam csodálatos, mélybarna színét és együttlélegzését a lassú tétel bevezető ütemeiben, vagy éppen a scherzo fúgatémájának egészen briliáns, ritka kivételként könnyedén, tökéletesen kijátszott megszólaltatását. Vagy a timpani megszokott, túlságosan puha és tompa verői helyett többféle (!) kisebb, karcsúbb verő használatát, no meg a szebbnél szebb, légies pianississimókat. Egy pillanatra sem unhattuk tehát az ezredszer hallott remekművet, de felütöttük a fejünket, amikor a szimfónia diadalittas C-dúr zárószakaszában egyszerre kitárultak a pódiumra nyíló ajtók, s a Fesztiválzenekar vagy kéttucatnyi tagja tódult be hangszerrel a kezében, hogy az utolsó egy-két percre csatlakozzon holland kollégáihoz. Külsőséges ötlet? A barátság hangsúlyos kifejezése? Így vagy úgy, be kell látnunk: a gondolat egyáltalán nem bizonyult képtelennek a beethoveni eksztázis tetőpontján. 

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. szeptember 24.

Szerző: Malina János