Better Call Saul
2022.10.10.

Jimmy McGillt megváltást követelő, szimpatikusan kisstílű svindlerként ismertük meg, és eljövendő bukásának tragédiája hétről hétre szorította össze szívünket, hogy a záróévadra az anyasorozat legendás antihősét is lepipáló, a maga szintjén elképesztő morális mélyrepülést bemutató Saul Goodmanné váljon. Avagy így lett egy olcsó utánlövésnek induló ötletből az eredetit több szinten is gazdagító előzmény/spinoff. BECSÁGH DÁNIEL ÍRÁSA.

Már a Breaking Bad vége előtt egyértelműnek tűnt, hogy ha a sorozat valamilyen formában tovább él, azt mindenképpen Saul Goodman (Bob Odenkirk) közönségkedvenc figuráján keresztül fogja tenni. A kispályás bűnözőkkel, pénzmosással és megnyerhetetlen kártérítési perekkel egyaránt foglalkozó, ízléstelen öltözködéséről és gátlástalan kiskapu-kereséséről híres (zug)ügyvéd komikumával és morális rugalmasságával hamar a nézők szívébe lopta magát – azonban Vince Gilligan és Peter Gould ennél ezerszer többet hozott ki alakjából önálló sorozatában.

A Better Call Saulnak számos elvitathatatlan érdeme van a tévés produkcióhoz képest felettébb színvonalas, sajátos képi világától érzékletes szimbolizmusán át a komplett színészgárda parádés alakításaiig, de ezek az elmúlt évek során a kritikák által egyébként is untig ismételt pozitívumok valójában mind arra építenek, hogy az alkotók milyen bámulatosan formálják a figurával kapcsolatos nézőpontunkat. Már önmagában bravúr, hogy az eredetileg jobbára humorosan kisstílű, hivalkodó, nagydumás karakterből életképes drámai (anti)hőst faragtak: a kezdeti évadok úgy festették le a Jimmy McGill névre hallgató Sault (félig már ezen az átkeresztelésen keresztül is), mint egy alapvetően jóravaló, a bűnbe csak gyengesége és külső körülmények által belecsúszó jellemet. Bátyja, Chuck (Michael McKean) szakmailag-emberileg egyaránt lenézte, főnöke, Howard (Patrick Fabian) elnyomta, szíve hölgyét, Kim Wexlert (Rhea Seehorn) pedig esélye sem volt meghódítani – azonban ahogyan fokozatosan ráérzett, a törvény hézagjait meglovagolva vagy annak keretei közül kilépve hogyan lehet villámgyorsan felfelé törni, mintha belső feszültségei is egyre jobban feloldódtak volna. 

Ekkor azt hihettük, a Better Call Saul lényegét az fogja jelenteni, hogy az előzménytörténet a Breaking Badben megélt végpontját egyfajta sorstragédiaként értelmezzük: rendre csalódottan sóhajtottunk fel, ahogyan Jimmy a becsületes élet lehetősége dacára újra és újra a Saul Goodman-i alteregót választotta, és akaratán kívül egyre jobban belegabalyodott például a kartell hálójába. Ám a hatodik évad éppen azt mutatta meg, hogy hiába szerettünk volna egy újraértelmező megváltástörténet részesei lenni, a karakter számára mindig is csak lefelé vezetett az út.

Az ötödik szezon elvarratlanul hagyott szálai (és a hatodik felütése) azt látszottak előrevetíteni, hogy a fő dilemma Saul kartellügyvéd-szerepe lesz, ami a bukástörténetek (köztük a Breaking Bad) klasszikus szerkezetét rajzolta ki előttünk: a növekvő tétekkel és a kísértéssel párhuzamosan a főszereplő egyre mélyebbre süllyed, amíg nem marad már számára visszaút. A Better Call Saul záróévadának második fele azonban már arra mutat rá, hogy Saul/Jimmy morális mélyrepülése a konkrét eseményektől függetlenül is bekövetkezett volna, hiszen végül a könyörtelen gengsztervilágtól távol, nevetségesen kis jutalomért cserébe követi el legsúlyosabb vétségeit. Az utolsó etapban epizódról epizódra azzal szembesülünk, hogy Saul tevékenysége során nem is annyira az ügyeskedést, mint mások manipulálását és irányítását élvezi, függetlenül attól (de jobbára fel sem fogva), hogy ezzel mekkora kárt okoz az érintetteknek – ebbéli gátlástalansága pedig szükségszerűen fenntarthatatlan. A jobb emberré válást és elfogadást ígérő párkapcsolata pedig valójában csak egyre inkább a legrosszabbat hozza ki belőle és Kim Wexlerből is.


Bob Odenkirk

Nem egy sorozat bukott már bele abba, hogy a fináléra olyan színben próbálta lefesteni szereplőit, amellyel nemcsak rajongói nem tudtak azonosulni, de a korábbi évadok tükrében kifejezetten ellentmondásosnak is bizonyult (a Trónok harca kapcsán egy teljes könyvet is meg lehetne tölteni ezekkel a panaszokkal). A Better Call Saulban ráadásul a Breaking Badhez hasonlóan a kezdeti sebességéhez képest az utolsó részekre kifejezetten fokozott tempót vesz fel az eseménysor, rövid idő leforgása alatt számos fordulatot szállítva (és ez esetben éveket ugrálva oda-vissza a mű idővonalán), azonban önazonosságát egy pillanatra sem veszíti el, hiszen mindez ugyanazt az egy gondolatot (majd a fináléban annak feloldását) hivatott kommunikálni. „Szóval te mindig is ilyen voltál” – egy másik szereplő konkrétan Saul fejére is olvassa a könyörtelen ítéletet, és valóban: a Better Call Saul azt meséli el hét évadon keresztül, roppant érdekfeszítően, hogy reményeinkkel szemben antihőse pontosan olyan, mint amilyennek eredetileg megismertük. Nincs megváltás, sem sorstragédia, és tulajdonképpen kijelenthető, hogy minél jobban megismerjük Sault, annál lesújtóbb kép alakul ki róla bennünk. Hiszen a sokak által csak fanservice-ként felfogott Breaking Bad-összekötések azt hivatottak prezentálni, hogy tulajdonképpen Saul Goodman szabadította a világra Walter White ámokfutását. Azaz olyan előzménnyel (és kis részben folytatással) állunk szemben, amely átértelmezi, sőt többlettartalommal ruházza fel eredetijét. 

Viszont ez annál jobban megkérdőjelezi az összképből eddig is kilógó, klasszikus bűnügyi szál létjogosultságát, amely Gus Fring, Mike Ehrmantraut és néhány további Breaking Bad-mellékalak eredetét mesélte el, bizonyos új figurákat is beemelve a képbe. Jimmy McGill kisstílű szélhámoskodása, rendkívül aprólékos karakterépítése mellett mindig is túl harsány, túl kiszámítható volt ez a véres leszámolásokkal operáló, hagyományosabb műfaji elemekből élő párhuzamos történet, és ezen az sem tudott változtatni, amikor Gilligan és Gould végre nyilvánvalóvá tette a kapcsolódási pontjait a címszereplővel. A hatodik évad végérvényesen bebizonyította, hogy arra az egy csattanóra áldozták a sorozat felét, hogy alaposan bemutassák, Saul milyen súlyos arcokkal szűrte össze a levet – sokatmondó, hogy ezt a vonalat a Better Call Saul végjátékába nem is tudták már beleékelni, hiszen végeredményben a Breaking Bad is éppen ugyanezt a tanulságot prezentálta.

Mindazonáltal, ha túllépünk azon, hogy a 63 epizód felét egy javarészt irreleváns előzménytörténetnek szentelték az írók, összességében ismét egy bámulatosan precíz és sokrétű karakterdrámával gazdagították a sorozattörténelmet. A Better Call Saul úgy vált a Breaking Bad méltó örökösévé, hogy annak élményét a saját képére formálva teremtette újra, élősködés helyett pedig egyenesen gazdagította eredetije gondolatiságát. 

A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található