A vendégkarmester az az Enrico Onofri volt, aki korábban csaknem negyedszázadon át volt a milánói Il giardino armonico historikus együttes koncertmestere, s ennek révén ismerték meg őt világszerte. Egy másik kiemelkedő historikus hegedűshöz, a vele szinte egykorú Andrew Manzehez hasonlóan azonban az ezredforduló után ő is fokozatosan a vezénylésre helyezte át tevékenységének súlypontját, s mindketten szívesen foglalkoznak a teljes szimfonikus repertoárral.
 Enrico Onofri |
A mostani program első felében a zenekar két 20. századi vonószenekari darabot – egy szvitet és egy variáció-sorozatot – adott elő, kamarazenekarinál alig nagyobb létszámmal. Az első mű, Respighi Régi táncok és dalok címmel összeállított 3. szvitje – mint új, színes köntösbe öltöztetett 16. és 17. századi „használati” zenék sorozata – persze Onofri nosztalgikus gesztusának is felfogható, hiszen az ízléssel és mértéktartással végzett adaptációk megőrzik az eredeti tételek dallamait, harmóniáit, levegőjét. A szvit meghallgatásakor azonban korántsem ez volt az első benyomásom, hanem az, hogy milyen rajzosan, finoman, áttetszően szólal meg 30 körüli létszámmal az a Danubia Zenekar, amely máskor inkább a legnagyobb, nagyzenekari felállásokban szokta a legmeggyőzőbb, legkiegyensúlyozottabb hangzást produkálni – olyan körülmények között tehát, amikor jóval kisebb teher, felelősség hárul az egyes zenekari tagokra, amikor könnyebben elsikkadnak a finom részletek.
Most azonban a vonós részlegnek Onofri irányításával sikerült egy olyan sima és behízelgő, mégsem túlzottan édeskés hangzást kialakítania, amely tökéletesen megfelelt Respighi múltat idéző, színes tündérvilágának, meg a posztromantikus kitárulkozás pillanatainak. Mindezt pedig győzték precizitással, tisztasággal, koncentrációval is. Onofri rendkívül hajlékony, nagy mozdulatai a dallam fensőbbségét sugározták, de eközben az időbeli tagolást, az agogikát is biztosan kézben tartotta.
 Valuska Gábor fotói, forrás: Danubia Zenekar. |
Második számként Benjamin Britten Variációk egy Frank Bridge-témára című briliáns fiatalkori kompozícióját szólaltatták meg az előadók. Ez a mű azáltal jelent hálás játszanivalót, hogy igen karakteres, erőteljes kontrasztokat képező, sokszor rövid és frappáns mozaikdarabokból-üvegcserepekből áll össze sokszínű kaleidoszkóppá. Ebben az előadásban remekül érvényesültek a Britten-zene szikrázó akcentusai, szellemessége és frissessége. Élettel teltek voltak a zsánerképek, így a népi hegedűs hangjai vagy a keringőtöredék; a dongózümmögést idéző örökmozó-tétel pedig csak úgy füstölt. És szívbemarkolóan szólaltak meg a gyászinduló újra meg újra tehetetlenül aláhulló kvintjei a basszusban.
A második félidőben azután Beethoven 8. szimfóniája következett a fúvósokkal kiegészített együttes tolmácsolásában. A vonóskar létszáma azonban változatlan maradt: Beethovennek ezt a leglégiesebb, a földi gravitációnak alig engedelmeskedő szimfóniáját nem nehezítették el túlságosan felduzzasztott zenekarral. Robbanékony lendülettel indult útjára az első tétel, amely mindvégig érdekfeszítő maradt, és frappánsan is ért véget. Itt azonban nem mindenütt tudták megőrizni az előadók az első félidőben megtapasztalt áttetszőséget: hol a fafúvósokat fedte a teljes vonóskar erőteljes hangzása, hol a trombita-timpani egészséges, erőteljes akcentusai „mosták le” egy pillanatra a többieket a pódiumról. Karcsúbb verők, szűkebb menzúrájú trombiták, a hegedűk esetében bélből készült e-húrok sokat javíthattak volna az arányokon – vagy akár csak az, ha ezeknek a hangzását képzelték volna el ideálként. Viszont jól érvényesült a fagottokon és kürtökön kotyogó Mälzel-féle metronóm kérlelhetetlen precizitásának komikuma, és főleg a legkülönösebb, menüettnek jelölt tétel különössége, amelyben – a triórész kivételével – a zene különös, lebegő vagy egy helyben álló jellege, a különböző zenei anyagok látszólag ötletszerű permutációi valamiféle önállósodott zenegép működésére emlékeztettek.
A zárótétel ugyanolyan energikusan vette kezdetét, mint a szimfónia indulása, de Onofri ezúttal mintha bizonyos fokig feláldozta volna a hangzás karcsúságát, áttetszőségét a lendület, a szólamok egyensúlyát pedig egy-egy hatásos akcentus kedvéért. Továbbra is kitűnően érvényesültek viszont a kontrasztok, felkiáltójelként hatottak a retorikus szünetek, s – mindent összevéve – a 8. szimfónia izgalmas és egyéni színekben gazdag előadását tapsolhatta meg a közönség.
Helyszín: Zeneakadémia nagyterme; időpont: 2022. szeptember 21.