Revizor: Az utolsó bárány című könyv színpadi adaptációja, ismerve az eddigi munkáidat, olyan rendező után kiált, amilyen te vagy. Hogyan találtad ezt a szöveget?

Cseri Hanna: A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadik évében az egész osztályunk azt a feladatot kapta, hogy adjon le a Budapest Bábszínháznak öt koncepciót, a színház vezetése pedig ezekből választott egyet, amit idén bemutat. Az egyik koncepciómhoz olyan gyerekdarabot kerestem, ami a hit kérdését járja körül. Ulrich Hubra, akinek több hasonló témájú mesekönyve jelent meg, egyik osztályfőnököm hívta fel a figyelmem. Így került a kezembe Az utolsó bárány humoros, párbeszédes karácsonyi története, mely a Kisjézus születését mutatja be állatok szemszögéből. Jól játszható, elrajzolt karakterek vannak benne – szóval színpadi adaptáció után kiált. 

R: Neked rendezőként mi a fő fókuszod a színpadra állításakor?

Cseri Hanna

CsH: Az utolsó bárány egy gyerekközösségről szól, amelynek tagjai teljesen egyedül, felnőttek nélkül vágnak neki egy útnak és egy kalandnak. Általában elmondható rólunk, emberekről, hogy néha nagyon nehezen tudjuk egymást elviselni egy-egy közösségben, itt pedig úgy kovácsolódik össze egy közösség, hogy abban továbbra is megmarad a másik elviselhetetlensége. A lényeg éppen az, hogy ennek ellenére, illetve ezt használva és megszeretve tudnak a szereplők kitartani egymás mellett. Persze, komoly jellemfejlődésekről is szól ez a történet, de igazán csak akkor tudnak változtatni a viselkedésükön, amikor nincs kétségük afelől, hogy szeretik őket. A változáshoz kell az érzelmi biztonság. Ez is nagyon szép és pontos benne. Emlékszem, hogy már gyerekkoromban is sokat szorongtam a világegyetem beláthatatlan nagyságán, érthetetlenségén, meg azon, hogy tartunk a halál felé, és azt sem lehet tudni, egyáltalán miért élünk. Ebben a történetben épp az tetszett meg, hogy arról szól, nem vagyunk egyedül, és hogy a közösség ereje ezekből a szorongásokból kisegít.

R: Mennyire látsz jól működő közösségeket e pillanatban a világon?

CsH: Semennyire. Globális tendenciának tűnik, hogy izoláltan, magunkra utalva létezünk. A Covid alatt ezt talán mindenki megtapasztalta, de azt érzem, hogy azóta is minden esemény ezt erősíti. Én mindenesetre nagyon vágyakozom egy valódi közösség után, miközben lehet, hogy rossz szakmát választottam ehhez, mert rendezőként például csak hat hétre lehet csatlakozni egy alkotóközösséghez, és ez kevés ahhoz, hogy az ember involválódni tudjon.

R: A pesszimizmusodhoz vajon mennyiben járult hozzá az, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemen történt veletek?

CsH: Nagyon. Miközben meglepett, amit most mondtál, mert magamról az volt a képem, hogy az általános optimizmus megtestesítője vagyok. Az elmúlt másfél évben viszont én is észrevettem, hogy ez megváltozott. Már az egyetem előtt is egy jó közösséghez tartoztam, de az egyetemen még inkább. Szerettem az osztályomat, és végül mégis hülyén reagáltunk erre a krízishelyzetre: nem csak a történtektől zárkóztunk el, hanem egymástól is. Megtehettük volna, hogy összetartunk, összejárunk és kibeszéljük magunkból a minket ért rossz élményeket, ám ehelyett mindenki bezárkózott, és úgy próbálta feldolgozni őket, mintha soha meg sem történtek volna. Legalábbis én biztosan. A diplomaosztóra kellett írnom például egy dalt az osztályról, és azt vettem észre, hogy nem tudom előhívni az emlékeimet. Mintha lenne ott egy fal, nem jutott eszembe egyetlen sztori sem, amit azelőtt folyton ismételtünk. Az osztálytársaim azt mondták, hogy ők is így vannak vele, amiből arra következtetek, hogy a felejtés a traumára adott automatikus reakciónk.

R: Térjünk vissza ahhoz, amit most csinálsz! Már beszéltünk róla, miről szól Az utolsó bárány című könyv. Mennyire vagy felkészült és mennyire intuitív munka közben?

CsH: Inkább intuitív vagyok, de a bábszínházban felkészültnek kell lenni. Magamhoz képest most nagyon felkészült voltam, már márciusban, a tervelfogadáson el tudtam mondani, hogy ki hol fog bejönni a térbe. Elvárás is volt, hogy már akkor tudjam mindenre a választ. De persze, amikor az ember elkezd próbálni, akkor nagy szüksége van az intuíciókra, hiszen a színpadon sok minden másképp néz ki vagy alakul, mint a terveken. 

R: Milyen elvárásokkal szembesülsz pályakezdő rendezőként?

Fotó: Piti Marcell

CsH: A rendezőktől többnyire elvárják, hogy gyorsan hozzanak döntéseket, és hogy mindig mindenre tudják a választ. Én szívesebben dolgozom úgy, ahogy az egyetemen megszoktam: szeretem a közös ötletelést, ami van, akiknek inspirálóbb a színészek közül, másoknak szokatlanabb, és biztos akad, akinek ez talán kifejezetten idegesítő, és ezt is megértem. Egyelőre nem tudom pontosan, hogy mások szerint mit kéne tudnia egy rendezőnek, hogy mi a feladata, és emiatt sokszor azt érzem, hogy csak tettetem, hogy rendező vagyok.

R: Szerinted van generációs különbség a bábrendezők között?

CsH: Tőlünk távolabbi generációknál érzek egy jelentős különbséget. Nálunk fontos szempont volt az oktatásban, hogy gondolkozzunk a báb és a mozgató viszonyáról, és mindig legyen válaszunk arra a kérdésre, hogy miért éppen ezt a formát használjuk egy-egy előadásban. Idősebb generációknál sokszor érzem azt, hogy csak azért választják a bábot, mert esztétikus.

R: Mit könnyebb instruálnod? A bábmozgatást vagy a színészi játékot?

CsH: A mozgatást. Az egyetemen ezt még nem tudtam elképzelni, de mostanra furcsa élő szereplős jeleneteket instruálni. A bábnál könnyebbség, hogy egy-egy gesztusba sok tartalmat kell belesűríteni. Attól működik jól, ha a megfelelő ritmusban váltakoznak a mozdulatok, a tekintetek – nem lehet élvezetes egy színésznek, amikor épp rajta igyekszik egy rendező ugyanezt beállítani.

R: Úgy tudom, hogy amikor az egyetemre jelentkeztél, három szakra is felvettek téged. Ez igaz?

Fotó: Piti Marcell

CsH: Kettő és félre.

R: Ez mit jelent?

CsH: Bábszínész, bábrendező és drámainstruktor szakra jelentkeztem. Először bábszínész szakra vettek fel, és amikor elkezdődött a harmadrostája a rendezőnek, akkor úgy döntöttem, nem megyek el a drámainstruktor harmadik fordulójára.

R: A bábrendező szakot választottad. Miért?

CsH: Tudtam, hogy színházzal szeretnék foglalkozni, de azt nem, hogy pontosan milyen formában. Korábban Pécsen játszottam, és voltak diákszínjátszó csoportjaim, akiknek rendeztem is – mindkettőt élveztem. A felvételikor arra gondoltam, hogy ha most valahova felvesznek, akkor végre kikristályosodik, hogy merrefelé visz az utam. A bábszínész-harmadrosta nagyon jó élmény volt: csapatban dolgoztunk, jeleneteket csináltunk, játszottunk. Utána a bábrendező harmadrostája szörnyen magányosnak tűnt. Végül leültünk az osztályfőnökökkel, akik segítettek nekem gondolkodni, de ettől csak még jobban kiborultam. Végül Meczner János azt mondta, hogy ha szeretnék, akkor járhatok félig-meddig mindkettőbe, de akkor azt éreztem volna, hogy nem tiszta, hogy mi az identitásom. Ellinger Edina elmondta azt is, hogy a rendezőknek kicsit szabadabb az élete, több mindenben dönthetnek ők, mint azok a színészek, akiket leszerződtetnek egy-egy társulathoz. Úgy gondoltam, hogy ez egy jó érv, ezért választottam a bábrendező szakot. Legalábbis ez a hivatalos érv, hogy úgy tűnjön, racionális alapon hozom a döntéseimet. Valójában, amikor Csizmadia Tibor, az osztályfőnököm, az otthoni papucsában jelent meg véletlenül a rendező felvételin, elég mélyen éreztem, hogy rokonlelkek vagyunk.