Basquiat. The Retrospective / Albertina Museum, Bécs
2022.11.10.

Ha van kihagyhatatlan kiállítás, akkor az a Jean-Michael Basquiat életművéből rendezett tárlat a bécsi Albertinában. A művész durva, nyers, art brut-hoz közelítő, az amerikai punk kultúra és east-side világát is beillesztő vizualitásával, kritikai megközelítésével hamar elérte, hogy a legnagyobbakkal állítson ki. Miközben az elsők között ismerte fel, hogy a köztér is lehet kommunikációra alkalmas felület, a jelenben is kívülálló, outsider maradt. MARTINCSÁK KATA KRITIKÁJA.

A magát autodidaktaként képző festő olyan barátokat és alkotótársakat tudhatott maga mellett, mint Francesco Clemente vagy Andy Warhol, referenciaként pedig legtöbbször Cy Twomblyt és Jean Dubuffet-t jelölte ki. Ironikus módon éppen azt a közeget kritizálta műveiben, amely őt kiemelte. Huszonegy évesen ő volt a mindenkori legfiatalabb művész, aki kiállított a kasseli Documentán, egy évvel később pedig már a Whitney Biennálén is szerepelt. 


Self-portrait (1983)

Az Albertina retrospektív tárlata remekül foglalja össze, hogy Basquiat hányféle forrásból merített: a karibi családi örökség hogyan alakult át és illeszkedett expresszionizmusához, vagy hogyan fejlesztette tovább és alkalmazta később graffitis eszköztárát, amely egészen a SAMO-ig nyúlt vissza. A hetvenes évek végén egy régi iskolatársával, Al Diazzal közösen alakították meg művészeti duójukat, a SAMO-t (Same old shit), amely több volt ironikus feliratok vagy társadalomkritikus kérdések összességénél. A két fiatal számára sokkal inkább életfilozófiává vált és a túlélés eszközét jelentette a diszkriminatív társadalommal szemben.

Basquiat a legjobbkor váltott stratégiát, mikor a streetartot maga mögött hagyta, és átlépett a whitecube tereibe, hiszen egyre több kortárs művész alkotott az utcán, akiket a média ekkor már jó ideje figyelemmel kísért, köztük volt Keith Haring is. A graffitis szubkultúra a nyolcvanas évek elején érte el a csúcspontját, vizualitása összeért a pop-arttal, és kiszélesítette az amerikai kortárs művészet mezőjét. Ennek ellenére New Yorkban húsz évvel a faji szegregáció eltörlése után is mindennaposnak számított a feketékkel szembeni kirekesztés és megkülönböztetett bánásmód, amely a streetartosok és a rendőrség konfliktusaiban is tükröződött. 

1983-ban a New York-i rendőrség brutálisan lépett fel Michael Stewarttal szemben, aki később belehalt sérüléseibe. Basquiat-t nagyon megrázta az eset, és ezt követően a rendőr mint a mindenkori politikai hatalom megtestesítője több festményének is központi alakjává vált. A kiállításon bemutatott képek közül a La Hara (1981) tárgyalja ezt a legdominánsabban, ahol egy kék ruhás rendőr portréja elevenedik meg vörös háttér előtt. 


Flesh and Spirit (1983)

A rendszerint olajkrétával a vászonra firkáló Basquiat-t a kritikusok „ifjú Picassóként” emlegették. Bár Jackson Pollock drippaintingjeiből, Cy Twombly absztrakcióiból és Dubuffet art brut irányából is átvett, de mindenekelőtt Andy Warhollal közös munkakapcsolatából profitált. A Warhollal közösen alkotott műveknek a tárlat külön részt szentel, a festményeket közelebbről megtekintve a két alkotó gyümölcsöző kapcsolatáról különös képet kaphatunk. Warholnak éppúgy megérte együttműködni a fiatal festővel, és különleges, őszinte, avantgárd karakterét felhasználni a médiában, miként Basquiat is mentorára talált. Ez az időszak persze nem tarthatott örökké: amikor egy újságcikk Warhol kabalájaként említette az afroamerikai festőt, az megszakított minden kapcsolatot a pop-art királyával. 

Nézőként szinte lehetetlen elszakadni Basquiat festményeinek brutalitásától, gazdag referenciahálójától, amely egyszerre alkalmazza a copyright logóját és a képregények, tévéműsorok esztétikáját, miközben a pop-arthoz hasonlóan Amerika realitását is a kritika tárgyává teszi. Művei egyszerre kritizálták az amerikai társadalmat és a művészeti piac működését. A történelem és művészettörténet etnikai egyenlőtlenségei szimultanista, transzparens módszerének köszönhetően rajzaiban is tetten érhetőek, amelyeket kollázsként felhasználva később nagyméretű festményeihez alkalmazott. 


Untitled (Infantry) (1983)

Tuxedo (1983) című festményéről olvasható ki a legvilágosabban: a szemiotikai rejtvények és szimbólumok nem pusztán képalkotó elemként jelennek meg. A művészet- és kultúrtörténeti megfigyelései, valamint az anatómia-, történelemkönyvekből, tévésorozatokból kiragadott mondatai mind társadalomkritikai funkcióval bírnak. Itt összecsúszik a magaskultúra és a fogyasztói világ, a SAMO-hoz hasonlóan őszintén, minden külcsín nélkül beszélnek mind a festő megfigyeléseiről, mind a számára fontos identitásformáló közegekről. 

Basquiat hiába volt a New York-i művészeti közeg sztárja, élete végéig nem találta a helyét, depresszióval, magánnyal küzdött. Kirekesztettségéről, belső világáról leginkább a kiállításon is megtekinthető önarcképe mesél. A Portrait (1983) festményén sziluettként jelenik meg a festő képmása, tekintete kivágva, szinte szellemként bámulja a feltételezett nézőt. A hiány tere megint csak élesen húz határvonalat, az önarckép maszkszerűsége, halott jellege a múzeumi kontextusban Sarah Baartman kitömött testét juttathatja eszünkbe. A performatív rajzolás (mert módszere performatív volt, minden értelemben, hiszen szinte mindig olajkrétával a kezében járkált, illetve kanapéra, pulóverre is rajzolt) már gesztusaiban és metódusában is visszanyúlik a harmadik világ művészetéhez, a transzparens módszer, amivel láttatni engedi a festményei alatt megjelenő feliratokat, az underground világ maradványait illeszti a magasművészethez.


La Hara (1981)

A kiállítás kísérőszövegei azonban nem csak azon a szűrőn keresztül vizsgálják az alkotót, amelyen keresztül a média láttatta őt, nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy miért is volt különleges Basquiat művészete. Francesco Clementéhez hasonlóan rá is hatást gyakorolt az újszenzibilitás hulláma, de más céllal vette elő az ősi kultúrák törzsi művészetét, és a fekete identitás újrapozicionálására törekedett. Ahogy azt egy beszélgetésben is megemlíti, az afroamerikaiakat nem ábrázolja a művészettörténet, ha mégis, akkor alárendelt szerepekben, többnyire szolgaként jelennek meg. A távoli, egzotikumot megtestesítő Másik figurája persze mindig fontos inspirációnak számított, de a Másik alakja leginkább csak szimbólumként vagy allegóriaként jelenhetett meg a festészetben. 

A fekete hős ábrázolása atipikus volt, évszázadokon keresztül nem létezett. Basquiat volt az első, aki igazán komolyan vette annak feladatát, hogyan jelenítse meg azt az űrt, ami évszázadok óta fennállt, a hiány terét, amelyben nem szerepelhetett fekete hős. Miként tette azt Manhattan utcáin, úgy hasított ki Basquiat magának egy külön részt a művészettörténetben, akkor amikor a már gyerekkorában is bálványozott fekete sportolók, zenészek és írók alakját is megfestette és központi figurákként jelenítette meg képein. 


Tuxedo (1981). A képek forrása: Albertina Museum

Ami még az ábrázolt hírességeknél is fontosabb, az a fekete koponya motívuma, amelyet rendszerint koronával díszít. Festményei többségén a koronázott koponya központi szerepet töltött be. A fehér helyett fekete koponyák koncepciójában a megkülönböztetett bánásmód és a vanitas találkozik: a fekete identitás többé nem külső ismertetőjegyként szerepel, átíródik a koponyára, a csontra. Az ember bőrszíne megmásíthatatlanul vele marad, bármi történjék is. A kortárs festők közül Salman Toor dolgozik hasonló koncepcióval, festészete középpontjában az amerikai pakisztáni és queer közösségek és a diaszpórában élő identitás áll. 

A Basquiat által megnyitott tér azonban sokban különbözik Salman Toorétól, nem értelmezhető hagyományos festészeti térként, egyszerre beszél kollektív, társadalmi traumákról, szerepet kapnak benne saját életének szereplői és tragédiái is. A retrospektív kiállítás megtekintése után sem tudunk szabadulni képei hatása alól, vizualitásuk még napokig kísér(t) minket. Nézőként talán az a tény a legmegdöbbentőbb, hogy hogyan lehetséges, hogy a festő nincs már köztünk, hiszen a lehető legtermészetesebb lenne, ha elénk lépne az egyik ajtó mögül, és olajkrétájával a falra firkálná: copyright.

A kiállítás megtekinthető 2023. január 8-ig.

Címkék: Albertina, Basquiat