Az egykor fikcióként elképzelt jövő ma már nem tűnik távolinak, szemünk előtt válnak valósággá az önműködő autó vakfoltjai, a fake news-ra reflektáló Afronauták (2012), vagy éppen egy magát művésznek kikiáltó Mesterséges Intelligencia.

Részletek a kiállításból

A négy kurátor, Készman József, Maj Ajna, Nolasco-Rózsás Lívia és Üveges Krisztina munkáját dicsérő kiállítás középpontjában a technológia és különösen a robotika fejlődésének a mindennapi életre gyakorolt hatásai állnak. A kiállítás ismeretterjesztő jellege mellett első pillantásra sokkal inkább egy felfedezésre váró, élményt és kalandot biztosító kalandparknak tűnhet, mintsem a jelenre reflektáló kortárs tárlatnak. 

Ezzel szemben a kiállítás megtekintése során egy ezzel merőben ellentétes folyamat megy végbe, a látogató éppen annyira kerül közelebb saját, felhasználóbarátnak hitt eszközeihez, és kapitalista rendszerbe épülő szokásaihoz, hogy megértse Guy Debord alapfogalmát. A spektákulumot a kiállító művészek közül Wilfredo Prieto is beilleszti installációjába. A magyar és nemzetközi művészek munkáiból szervezett tárlat mind olyan, a technológia és médiaművészet határterületén található jelenségre reflektál, amelyek hatása alól nehezen tudnánk kivonni magunkat. Jó példa erre Memo Atken alkotása, a Mindannyiunkat vigyáznak a szerető kegyelem gépei (2021). 

A posztindusztriális, globalizációs problémák, az identitás kérdései persze nem csak a médiaművészet területeit érintik. A csoportos kiállítás további fontos célkitűzése, hogy a mesterséges intelligenciát és a hétköznapokban is használt információs technológiát kritikailag is vizsgálja: Jake Elws dialógust formáló művében két MI (Mesterséges Intelligencia) beszélget. Ebbe a tárgycsoportba tartozik a művészi ambíciókkal rendelkező MI-t bemutató videó, amely egy szingapúri kaszinóban játszódik, Lawrence Lek műve. Az új életformákkal párhuzamosan kap teret Joana Moll online projektje, amely arra a szén-monoxid kibocsátásra mutat rá, melyet a Google-keresésekhez használt infrastruktúra termel. A fake news világát fordítja ki Christina de Middle alkotása, Vladan Joler és Kate Crawford műve pedig az MI rendszerek mögötti láthatatlan munkát teszi láthatóvá infografikáján.

A szociális média felületein megjelenő arcot kiegészítő matricák, a deepfake jelenségétől a többes és cserélhető virtuális identitások, az avatárok, androidok értelmezésén keresztül a kortárs művészet eljuthat a poszthumán testkép értelmezéséig. A projektek közül többek között BYSTRÖM foglalkozik a mesterséges intelligencián alapuló rendszerek társadalmi nemével: a feminizmus, az identitás és az ökológia együttesen jelenik meg a Testetlen lány (2018) című műben. 

További izgalmas meglepetéseket tartogat a megnyitó performanszának főhőse, a Szonokromatikus zongora (2022), melynek egyik alkotója, Neil Harbisson színvakon született. A művész testét kiegészítő eyeborg segítségével képessé vált látni a színeket. Fejben tud fogadni telefonhívásokat, fájlokat és más virtuális tartalmakat. Ray Kurzweil transzhumanista jóslata szerint a számítógépek 2029-re az emberivel azonos szintű intelligenciával rendelkeznek majd, és kicsit később már az önmagukat fejleszteni képes algoritmusok is működésbe léphetnek. A robotokat és embereket megkülönböztető rendszereket Bartholl Ember vagy? (2017) installációja értelmezi és helyezi át a captcha (Completely Automated Public Turning test to tell Computers and Humans Apart) körébe. 

Hasonló kérdésekre keresi a választ Fabien Giraud és Raphael Siboni alkotása, A nyers erő (1997), melynek alapja az első olyan sakkjátszma, ahol egy számítógép győzedelmeskedett az ember felett. A digitális gólemek és kiborgok világa olyan új területekbe enged betekintést, mint a kiborgfeminizmus vagy a kritikai poszthumanizmus, amelyek átírják az eddigi médiaművészetről alkotott elképzeléseinket. A metszéspontok megegyeznek a fesztültségkeltés csúcspontjaival: a technológiai és művészeti újítások határterületei a tudomány, az ökológia, az eddigi társadalmi berendezkedés kereteit is kiszélesítik, rétegzettebbé teszik. 

A kapitalizmusba vetett hit és a folytonos haladás kritikája a kiállítás témája is, a fakenews világát vizsgálja a BarabásiLab, de olyan távoli témákhoz is képesek elérni, mint Juan Covelli alkotása, amely a restitúció mai kérdéseit vizsgálja. A tudományos diskurzus kibomlik, és olyan gondolkodók elméleteit illeszti be a jövőről megalkotott tudományfilozófiai keretbe, mint Donna Harraway.

A képek forrása: Ludwig Múzeum

A világhírű nemzetközi művészek mellett, mint Memo Akten, James Bridle, Daniel Heiss, Katriona Beals, Zach Blas és Jemina Wyman, magyar képzőművészek alkotásai is helyet kapnak. Biró Dávid, Pál Tamás, Birkás Mona, Fülöp Szabolcs, Zámori Eszter, vagy a BIANURA csoport két művésze, Nagy Ágoston és Samu Bence is érintik az új technológiák mentális testképre gyakorolt hatásait, de újra megkérdőjelezik a művészet és a valóság között húzódó, egyre vékonyabb határvonalat. A tét nem lényegtelen, hiszen teljességgel átírja az eddigi esztétikáról alkotott fogalmainkat, Walter Benjamin aurafogalma is elemileg átalakul. 

A kiállítás anyagát érdemes összevetni a nagy nemzetközi médiaművészeti törekvésekkel, hiszen a Ludwigban kiállító művészek szintén olyan kérdésekre keresik a választ, mint a szeptemberben megrendezett linzi Ars Electronica Fesztivál alkotói is tették, köztük elsősorban arra, hogyan is képzelhető el a robotokkal és MI-rendszerekkel összefüggésben az élet, amikor egyre nehezebben lehet különbséget tenni eredeti és másolat, ember és android között.

A kiállítás megtekinthető 2022. november 27-ig.