Beszélgetés Kun Árpáddal
2022.09.27.

Közel másfél évtized telt el a Boldog Észak megtalálása, és hat év a megjelenése óta. Tud-e otthonná válni az új hely vagy az idegenség mindig ott marad? Egy szerencsésen túlélt autóbaleset, egy fontos barátság, egy titokzatos ház. Álmok és valóság határán megélt mindennapok. A Takarító férfi című regénye kapcsán beszélgettünk Kun Árpáddal. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

R: A kanyarban életem végére értem – ez a kezdő mondata a Takarító férfi című új regényednek. A Boldog Észak hasonlóan erős – halálhoz kapcsolódó - mondattal indít. Mennyire határozzák meg ezek az első mondatok a további írást?

KÁ: Ezek a nyitómondatok, mint egy vers, ihletszerűen jönnek. Fontos, hogyan indít az ember egy ilyen nagyobb egységet. Valóban, mindkét regényemben rengeteg halál van, a Takarító férfiban a főhőst erősen foglalkoztatja a halál, az első regényemben a főhős számára felszabadító jellegűek a halálok.

R: Ezek erősítik meg az élők életét?

KÁ: A mostani regényem leginkább arról szól, hogy ma sem én haltam meg, milyen jó, hogy élünk. Meg talán az is benne van, hogy mennyire kiszolgáltatottjai vagyunk a véletleneknek.

R:  A Takarító férfi című regény egyik fontos „szereplője” az autó. Előző könyved, a Megint hazavárunk egy kocsiban játszódik. Az utazás, az úton levés fontos motívumod. Ezekben a zárt, intim terekben születnek meg a mesék?

KÁ: Gondolkoztam ezen, hogy mennyire működik egy olyan regény, amiben nincsen helyváltoztatás, nem utaztató regény, mint az előző kettő. Talán válasz is volt erre, hogyha autózunk, annak izgalma van. Az intimitás – bár erre nem gondoltam – érdekes felvetés, mert valóban, sokszor kialakul a benne utazók között egy intim tér. Az autó gyakran a mélyebb beszélgetések színtere is.

R: Kakashalom, ahol a család is él, zárt település, ahol idegennek lenni talán még nehezebb.

KÁ: Valóban a túlélést jelenti az intimitás egy olyan közegben, ahova nem tudsz integrálódni. A történet nagy része zárt terekben, a házban, az ebédlőben, a kocsiban játszódik, csak néha nyílik meg, s mutatja be a természetet, ahol a család él. A nagy, lakatlan terek még jobban felerősítik az idegenség érzetét. Erős hangulata van. Arra törekedtem, hogy a táj több legyen, mint dekoráció. Halandóként része vagy, de feloldódhatsz a természetben. Számomra ezt a kettősséget jelenti. Az intim tereket meg ahhoz kell megteremteni, hogy túlélj, hogy otthonod, védelmed legyen. Mindenkinek kell egy csigaház.

R: A három regényedet trilógiaként emlegetik, nekem az első és a mostani könyved, ami összekapcsolódik. A Boldog Észak az új élet berendezése, a boldogság megtalálása volt. A Takarító férfiban – talán mert a főhősöd már érti a helyet, kicsit beszéli a nyelvet – felszínre kerülnek a nehézségek is. Mennyire boldog Kakashalom?

KÁ: Van egy jelenet, amikor Medárdus siratja a sógornőjét, s azt mondja, minden nap elvesztünk valamit, de minden nap valamit meg is találunk, egészen addig, míg mindent el nem vesztünk. Azt hiszem, ilyen a boldogság, minden nap elveszted, de meg is találod.

R: A történetmesélő Medárdus korábbi könyvedből való visszahozása mintha a három regény témájának a lezárását is jelentené.

KÁ: Medárdus az első prózaregényemben, az Esőkönyvben, a főhős megkettőződése volt. A mostani regényben is van egy megkettőződött viszony, a szintén „idegen” Justen, a másik főszereplő, Medárdus pandanja. Ennek a történetek a lezárását mindenképpen akartam, ezzel az élménykörrel le akartam számolni. Ilyen szempontból nem zavar, ha azt mondják, trilógia a három könyv, de valóban, a Takarító férfi sokkal jobban kapcsolódik az első regényhez. Ráadásul a Medárdus név is hordozza magában a lezárást.

R: Mindketten idegenek, mindketten befogadásra várnak. Barátságukat, amelyről a könyv szól, az idegenségük köti össze?

KÁ: Mindenképpen írni akartam a barátságról. Egy idegen környezetben, amikor nem lehet kapcsolódni a bennszülöttekhez, a külföldiek jobban egymásra találnak. De összeköti őket csomó más dolog is, a főzés, az irodalom, a francia nyelv. Én – aki sokat éltem külföldön – ezt nagyon átéltem, ezekből az élményekből táplálkoztam. Hogy befogadásra várnak-e? Kemény dac van a főhősben, aki nem akarja, hogy befogadják, többször elmondja, nem befogadásra vár, turistaként van jelen.

R: Akárcsak az első regényedben, a létezés és nem létezés, az ébrenlét és az álmok között játszódik a mítoszokkal, mesékkel teli történet. Mi a szerepe ezeknek az álmoknak, ennek a furcsa, lebegésszerű szövegnek?

KÁ: A Boldog Északban és itt is ugyanazt a problémát akartam megoldani, csak más-más eszközökkel, azaz, hogyan lehet belevinni a regénybe azt a rengeteg mindent, amit belülről látnak a szereplők. Egyszerre szerettem volna mindkettőt, a képzeletet és a valóságot megmutatni. Ezért mosom össze sokszor a kettőt.

R: Készült egy portréfilm Takarító férfi címmel a norvégiai életetekről, amelyben bepillanthatunk a mindennapjaitokba, a munkádba, abba, hogy időseknél szociális munkásként takarításból élsz. Könyvcímként van egy pici éle is?

KÁ: Nagyon összetett. Utal valóban a pénzteremtésre, de közben ott van a takarításnak, a házimunkának a dicsérete, a költészete. És persze van éle a címnek, mert a takarító férfiban rengeteg dac is van. De nagy felfedezésem volt az is Norvégiában, hogy mennyivel jobb, habár alapvetően szellemi munkát végzel, de nem azzal, hanem fizikai munkával adod el magad. Erről szól a könyv, hogy a főhősnek ez mennyire működik. Még soha nem írtam annyit, mint itt, Norvégiában, mert mindig nagyon megterhelő volt, hogy szellemi segédmunkákat kellett csinálnom ahhoz, hogy megteremtsem az írás lehetőségét. Polgári foglalkozásként soha nem akartam űzni az íróságot, mindig naplopó akartam lenni, aki csak bámul bele a világba, s ír, amikor kedve szottyan. A regénynél ez nem működik, ahhoz rendszeresen le kell ülni.

R: Medárdus és Justin barátsága az irodalom, a kultúra közös szeretetéből is fakad, összekötő nyelvük, titkuk is ez. Egy otthontalan világban ezek felértékelődnek, menedéket adnak?

KÁ: Igen, ez a barátságuk alapja. De minden, amiben hiszel, menedéket jelent. Húszas-harmincas éveimben nekem megszállottként a költészet volt fontos, ma is fontos, de picit józanodik az ember. A regényben az öreg hölggyel, akinél szintén takarít, tudnak beszélgetni az irodalomról, de soha nem fedi fel, hogy író, mert ő ott a takarító férfi. Ez a szerepjátszás, hogy inkognitóban, álruhában van, még egy pluszt ad a karakteréhez.

R: A Megint hazavárunk kerete a Budapestről Norvégiába tartó utazás. A mostani regényedben is felvillan a főváros,  a főhős hazamegy egy temetésre, beszélnek róla, de távoli lett. Gyökereket kell szakítani, hogy új helyen meggyökerezhess?

KÁ: Van egy lebegtetés a regény végén, hogy mi legyen. Hogy mi lesz a családdal. Visszamennek? Maradnak? Jules Supervielle-nek van egy csodálatos verse, A fa beszél, amit a Holmi fordítópályázatára fordítottam le még a kilencvenes években. Ott a fa beszél a lóhoz, s mondja, „lobogó gyökerekkel mily könnyű futnotok”.  Nagyon érdekesek ezek a gyökerek, de szerintem több helyen is lehetnek. Nem kell azt elszakítani, az ember egyszerre fa is, meg ló is lehet. Én nem szakítanék el ahhoz semmit, hogy otthon legyek különböző helyeken. Otthon vagyok Párizsban, Budapesten, Norvégiában is. Mit jelent az otthon? Hogy biztonságban vagy, a világodra ráismersz, a te világod, ahol otthon vagy – azt hiszem, ezeket jelenti.

R: A regényben is rengeteg nyelven beszélnek a szereplők. Az idegen nyelvi közeg mennyiben alakítja az írást, benne van a többnyelvűséged?

KÁ: Áttételesen igen. Nagyon közelről láttam a francia irodalmat, most a norvégot. Valahogy kinyílik az ember szeme, hogy mennyire más témák is vannak. Szeretem a magyar irodalmat, sok kortárs magyar írót, Esterházyt, Krasznahorkait, Nádast, Tar Sándort, élmény szintjén mind megvannak. De valahogy mindig azt éreztem, nem tudok kapcsolódni ehhez a világhoz, a magyar irodalmi világhoz.

R: Medárdus az irodalmi életben is egyfajta kívülállást képvisel?

KÁ: A témákban, abban, ami érdekel. Kötődöm emberekhez az irodalmi életből, nem vagyok magányos farkas, de sokszor érzem, hogy nekem olyan témáim vannak, ami mást nem érdekel, például a megelégedettség, hogy jó élni. Erről a megelégedettségről akartam áttételesen a Takarító férfiban is írni.

Szerző: Marton Éva