Robert Wilson: „H” 100 seconds to midnight / Thalia Theater, Hamburg
2022.09.12.

„Egy tudós megkérdezte a számítógéptől: ’Van-e Isten?’ Mire a számítógép azt felelte: ’Most már van’ – azzal elégette a tápkábelt.” (Idézet a darabból) UPOR LÁSZLÓ ÍRÁSA.

Doomsday! – zeng a hangszóróból nagyjából az előadás századik percében a rendező hangja, miután az idáig ívelő hosszas jelenet során a szereplők visszaszámoltak száztól. És hisszük is, hogy itt a vég, a Nagy Reccs, de legalábbis a Nagy Függöny. De nem – nem egészen. 


Jelenetek az előadásból

Mi jön a végítélet után? Talán az idő visszafordul önmagába. Vagy mindannyian a szingularitásban – egy éjfekete lyukban – találjuk magunkat, ahonnan bárhogyan akarnánk, nem tudunk érvényes jelet adni, a jövő közömbös nézői (megannyi földönkívüli) pedig a kozmikus tengerparton játszadoznak, és nem gondolnak ránk?

Robert Wilson mindenesetre a maga bejelentette világvégét követően efféle képet fest. Kétórás darabjának összes szereplője egy játszadozó gyerekeket mutató, karcos-fakult fekete-fehér videó háttere előtt gyűlik színre a visszagörbült időben. Gyermekké válnak ők is, az élő (?) figurák – mind az öt színész és a három apró termetű táncos. Meredten bámulnak egy előlük minduntalan elsikló fehér követ. „Vajon, ha a galaxisok nem tudják, hogy róluk beszélünk, pánikba esnek?” – teszik fel újra a korábban már többször hallott kérdést. „És amikor megtudják, az igazságba belepusztulnak?”  

„Ne a lábadat nézd – halljuk –, ne a lábadat nézd, hanem az eget!” (Jó tanács, egy magánbeszélgetés során a rendező is ezt ismétli cáfolatként, amikor a darab sötét világképéről kérdezzük.) „Az Univerzum egy gép?” – zengik a szereplők a kérdést újra és újra a félig-meddig elmaradt Nagy Reccs után. „Az Univerzum…” – kezdik sokadszor, kórusban. De nem fejezik be. Lassan haladva elértek a rivaldán futó tűvékony, éles fénycsíkig (ez a csík indítja az előadást, és többször feltűnik később is). Célba (?) értek, megállnak. Sötét. 

Véget érni nem akaró taps, ováció.

A jelek szerint szokatlanul gyorsan – nem egészen egy év alatt – jutott el az első felvetéstől a bemutatóig Robert Wilson hetedik hamburgi produkciója a „H” – 100 másodperc éjfélig. A rendező-tervező emblematikus neve mellé nem akármilyen társaké sorakozik. Koreográfusként például az a Lucinda Childs szerepel, aki már az Einstein a tengerparton társalkotójaként is feltűnt, a felhasznált zene nagy része pedig Philip Glass szerzeménye. A darab fő inspirációja az angol fizikus Stephen Hawking, valamint a tavaly elhunyt libanoni-amerikai költő és festő, Etel Adnan volt, de a Joachim Lux dramaturg-igazgató összeállította szövegpartitúrába egy kis Walter Benjamin is belefért. Nem sok ez a jóból? Nem. 

Hawking gyengéd tudományos szarkazmusa („És micsoda humora van!” – lelkesedik Wilson), Adnan szavainak csupaszságig szikár, asszociatív-repetitív poézise, Wilson úgyszintén csupasz és repetitív, lassan pulzáló képi költészete egy kis benjamini filozofikus angyalozással megspékelve: pont ez az elegy kell, hogy a végre – az elkerülhetetlen elmúlásra, illetve a mivégrevagyunkra – rákérdezhessünk, és még túl is lehessen élni a színházi estét.

Wilson szerint Hawkingot nem lehet illusztrálni – nem is próbálja –, ehelyett írásai lelkét kell megfogni.

Ez a frigy a kreativitás sztratoszférájában köttetett, vagy még azon is túl. Robert Wilsont nem kell (nem is lehet) „érteni” – színpadi képeit, szemgyönyörködtető (néha vakító) drámai sikolyát „csak” fel kell fogni. Stephen Hawking nem-középiskolás fokon, világosan megfogalmazott univerzumleírását viszont megérteni talán lehet (ezért mindent megtesz!), de igazán felfogni aligha.

A rocksztár népszerűségre jutott tudós utolsó művében azt ígérte, rövid válaszokat ad nagy kérdésekre. A „H” ennek nyomán a világegyetem (és a lét?) legeslegnagyobb kérdéseit teríti színpadra. Hawkingi egyszerűséggel – emelkedetten, de nem patetikusan, Wilsontól kicsit szokatlan szenvedélyességgel, néha meglepően frivol humorral. 

Mi volt a világ kezdete előtt? Hol voltunk, mielőtt megszülettünk? Van-e rajtunk kívül értelmes élet a világegyetemben? Túlnő-e rajtunk a mesterséges intelligencia? Van-e Isten? Wilson nemcsak beidézi, de szinte sulykolja, tekintélyt parancsoló hangján zengi a színház sötétjébe azokat a kérdéseket (Hawking kérdéseit), amelyeket szinte minden gyerek ismételten föltesz egy ideig, hogy aztán felnővén elszégyellje-félretolja – vagy a hit tartományába utalja – őket. A többség aztán csak idősebb korában meri újra beélesíteni ezeket a gondolataknákat. Hacsak nem kutató, művész – esetleg kutató művész vagy épp idősödő kutató művész. 

Didaktikusnak is mondhatnánk, ha realista szövegszínházban ülnénk. De nem. Wilson színháza most – és mindig – képszínház. „Hallgassátok a képeimet” – inti a közönséget. Amiképp Etel Adnan azt vallja, számára az írás festés, Wilson így fogalmaz: „nekem a rajzolás a gondolkodás”. Tudható: nála az előadás alapja olyan rajzos forgatókönyv, amilyet az animációs filmesek szoktak készíteni.

Az alapvázlat itt is néhány képkocka: három-három jelenetre bomló három nagy egység (és a forgatókönyvben fel nem tüntetett két apró gif-közjáték, afféle feloldó minibörleszk).

Mindhárom nagy egység tipikus wilsoni térpazarlással indul: a tágas, koromsötét színpadnak mindössze egy szűk kis álló téglalapja kap kékes megvilágítást, abban a fényfülkében ül egy épp csak kicsit fura figura és beszél. Az első nyitányban nyugodt hangon szól, de monológját gégébe visszaforduló, nyikorgó sikoly zárja. A második egység első magánjelenete egzaltáltabb, a harmadiké már vicces – ennek végén hősünk addig nevet, míg aztán el is tűnik, csak a kis fényfülkében magasan lebegve forgó szék marad utána (hogy csinálják???). 

A hangjával virtuózan bánó Jens Harzer szólója (próza-áriája) mindhárom egységben duetté, majd csoportos képpé tágul – mindig változó színpadképpel. A színészek fegyelmezetten, érdekesen élezik a rájuk jutó képszeletet – merev testtartással vagy mérhetetlenül lassú mozgással kísérik a pontosan kottázott, de egyénített hangtónust –, ám Harzer mellett a másik prímet a Wilson-korú Barbara Nüsse viszi. Tartása mint ősi tölgyé – akár a színen áll moccanatlanul vagy ül kerekes székben, akár a színpadnak támaszkodva a rivalda előtt néz szembe a közönséggel –, hűvösbársony hangja-jelenléte betölti (a) Thalia egész univerzumát, szavai közvetlenül, akadály nélkül rezegnek az agyunkban. 

A kilenc színpadi kép (három „fülke” és hat nagy panoráma) közül álljon itt két igazán maradandó. A második egység középső jelenete: a háttérre vetített óriási ódon falépcső fokaira és korlátjára a hosszú és heves vitajelenet alatt szinte észrevétlenül kerülnek késpengényi fényélek, míg végül lassan kitűnik a lépcsőtörténelem, maradnak a függőleges és vízszintes fényszálkák – tradíció kontra konstrukció. A harmadik egység középső képére az addig zárt színpadot néhány díszítőmunkásnak látszó díszítőmunkás „széttolja”, és berendez egy afféle „legeslegutolsó vacsorát” – a színre átlósan elhelyezett fehérabroszos asztal kerül, amelynél még véletlenül sem foglalnak helyet a szereplők. A térben szétszórva, hatalmas égbolttérkép, bolygópályarajz előtt dermednek expresszív pózba – előrevetítik végtelenbe tartó Csipkerózsika álmukat. Filozopoétikus mondataik közben meg-megállnak, hogy (angolul) egyesével számolva egyre lejjebb csússzanak a címben jelzett százas skálán. A színpadi munkásnak öltözött színpadi munkások idővel az asztal köré facsemetéket állítanak, a háttérvetítésre pedig időnként lángok vetülnek: ég az ég.


Fotók: Lucie Jansch. A képek forrása: Thalia Theater

Mindhárom egység harmadik nagyobb jelenetében táncosok perdülnek a szereplők köré vagy éppen helyébe. Igen: perdülnek, mert mozgásuk mint bolygóké vagy holdaké, szinte mindig körkörös. Hol csoportosulnak, hol szétválnak, tengelyük olykor ferdül – Kopernikusz boldog lett volna velük.

A Wilson-életművet ismerők fölfedeznek majd visszaköszönő elemeket, korábban látott képeket. Ki üdítő utalásnak, kereszthivatkozásnak, ki a vízió kifáradásának tudja majd ezt be. Nagy formateremtők terhe: miközben (például) a realistát sosem kérdik, miért „ugyanúgy” realista, az újítón számonkérik, ha már látott eszközeit, motívumait veszi elő. Pedig tekinthetnénk úgy, ahogyan a jazzt hallgatjuk: a muzsikus korábban felépített szekvenciákat, máshonnan vagy önmagától kölcsönvett futamokat érlel ittésmost érvényes eleggyé.

A „H” elégikus, éteri jazzballada. A motívumok egybefonódnak, de mindig van egy hang, amely erősebben szól. Az első rész gerincét Etel Adnan szabadon kezelt sorai adják, a másodikét Hawking gondolatai, a harmadikban a legerősebb új hang az angyalokról értekező Walter Benjaminé. De bármi uralja is a színt, minduntalan idekeverednek saját bölcsnaiv kérdéseink is. Újra és újra, makacsul.

Nem ritka az ismétlés – a szöveg jelentős része sokszorosan visszhangzó szentencia –, de az utolsó harmadban talán a legtöbbször hallott: „Life would be tragic if it weren’t funny”. Hol a nyolcvanegy éves Robert „Bob” Wilson, hol a nyolcvankét esztendős Lucinda Childs hangján, angolul cseng-bong a fülünkbe. Bölcs öregek tapasztalat-esszenciája? Egy elköszönőfélben lévő hatalmas generáció üzenete a kozmoszból, a kozmosznak? 

Az élet tragikus volna, ha nem lenne… és itt a fordító zavarba jön. Mert ebben a kontextusban az angol szó bármelyik jelentése lehet érvényes – de nem, semmiképp sem a vicces a megfelelő. „Az élet tragikus volna, ha nem lenne…” Mulatságos? Fura? Röhejes? Fejezze be ki-ki tetszése (?) szerint.

Az előadás adatlapja a Thalia Theater honlapján itt található.

Szerző: Upor László