A Csodálatos teremtmények már első jeleneteivel létrehozza a film egészét meghatározó ellentétet. Gyönyörű tájon pásztáz végig a kamera, aztán megjelennek az első emberek, és eluralkodik a kontroll nélküli brutalitás. Annak is az a fajtája, amikor teljesen mindegy, hogy kin, de muszáj levezetni a frusztrációt.
 Jelenetek a filmből |
Balli (Áskell Einar Pálmason) gyakori célpontja ezeknek az indulatkitöréseknek, és egy ideig úgy tűnik, az ő szemszögén keresztül ismerjük majd meg a világot, vele azonosulunk, amint szépen lassan megtalálja a helyét a mátrixban, leginkább az egyik ügyeletes menő srác, Addi (Birgir Dagur Bjarkason) segítségével.
Csakhogy Gudmundur Arnar Gudmundsson játékot űz a nézővel, amint megszerezte a szimpátiáját, sokkal ambiciózusabb irányba tereli a mozit, és a saját tévképzeteivel küzdő Addit teszi meg főhősnek, ráadásul úgy, hogy a fiú látomásai az egyszerű kábítószeres fantazmagória és a jövőbe látó vízió közötti vékony határvonalon helyezkednek el. Ráadásul a Csodálatos teremtmények azt a bravúrt is végrehajtja, hogy miközben a létező legnaturálisabb módon ábrázolja az erőszakot, végig lírai marad, és nem taszítja reménytelenségbe sem a szereplőit, sem a befogadóját.
Az izlandi rendezőnek ez a második nagyjátékfilmje, a 2016-os A szív melege már meghozta számára a kritikai sikert, mégsem elégedett meg a recept újbóli alkalmazásával. Persze bőven fedezhetünk fel tematikai (a középpontban a fiúkarakterek egymáshoz való viszonya áll) és formai (képi szimbólumok, domináns színhasználat, a természet mint kontrasztképző elem) kapcsolatokat is a két mű között, mégis mintha ellentétben állnának egymással.
A szív melege esetében abból bontakozik ki a konfliktus, hogy a két főszereplő fiú közül az egyik szexuálisan is vonzódni kezd a barátjához, másikuk viszont épp egy ismerős lánnyal kezd járni. Míg a debütfilm nagyon finoman és érzékien fogalmaz, ezáltal a kamaszkori érzelmek tisztaságát világítja meg (amik persze így is nagyon erősek, épp ezért van hatalmas tétjük), addig Gudmondssonnál másodjára már elszabadulnak a hormonok, ami eddig szinte ártatlan érintés volt, az alkalmi kapcsolattá válik, és az ugyancsak fontos szerephez jutó Konni (Viktor Benóny Benediktsson) ars poeticáját pedig maga a film foglalja össze úgy, hogy „előbb üt, aztán gondolkodik”.
 A képek forrása: MAFAB |
Az egyik főszereplő homoszexualitását a Csodálatos teremtmények is lebegteti, itt pedig épp annak van funkciója, hogy ez végig nyitott kérdés marad. Egy ennyire intimitás nélküli világban ugyanis minden érintés és simogatás felértékelődik, ráadásul ezeknél a fiúknál a biztonság, a kötődés óhajtása mindennél erősebb, így az ilyen gesztusokat nem szabad abban a keretrendszerben értelmeznünk, melyben egyébként gondolkodunk a kapcsolatokról. Amit ugyanis kezdetben még csak sejtünk, az a film előrehaladtával egyre egyértelműbbé válik: Gudmundsson mozija elsősorban arról akar beszélni, hogy milyen férfinak lenni egy olyan világban, ahol a fiúk ehhez semmiféle fogódzkodót nem kapnak.
Szépen lassan kiderül, hogy minden főszereplő családi háttere problémás: sohasem látott, vagy épp erőszakos és alkoholista apák, felelősségvállalásra képtelen anyák képe sejlik fel. Ebben a helyzetben Addiék csak a kortársaktól várhatják a megerősítést, azonban érezzük, hogy micsoda ördögi kör ez, hiszen gyakorlatilag mindenki ugyanolyan helyzetben van. Igaz, a film ezen a téren sem általánosít, a főszereplő például azáltal tud a többiekhez képest visszafogott módon funkcionálni, hogy talán az ő családja rendelkezik a legnagyobb megtartó erővel. Ezzel együtt viszont a Csodálatos teremtmények a generációk közötti kommunikáció lehetetlenségéről is mesél. Egyetlen olyan felnőtt sincs, aki a főszereplők szemszögéből releváns mondanivalóval rendelkezne, talán Balli néhány évvel idősebb (ugyanakkor kábítószerfüggő) nővére az egyedüli, akivel a fiúk ki tudnak alakítani valamilyen viszonyt.
Ezen a ponton már valószínűleg sejthető, hogy min csúszik el majdnem a film. Gudmundsson rengeteg mindenbe belekap, és nem kerüli el a túlzásokat sem (a korábban említett drog- és alkoholproblémák mellett több nemi erőszak tanúi is vagyunk), és bár a generációs vonulatát nagyon szépen kezdi építeni a mozi, ahhoz már nincs elég muníciója, hogy társadalmivá tágítsa a fókuszt.
A rendező remek szimbolikával, konzekvensen ábrázolja a férfikép hiányában sínylődő fiúkat, amint próbálnak megfelelni olyan klasszikus, és az idők során alig-alig változó szerepelvárásoknak, mint hogy ha nem beszélünk róla, akkor meg sem történt az erőszak, a lányokért – akikből egy sosem elég – mindig ki kell állni, de legfőképpen, hogy sohasem szabad gyengének mutatni magukat. A rendező azonban arra a kérdésre már nem tud választ adni, hogy miért uralkodik a film nem konkretizált helyszínén és idejében ilyesfajta korszellem. Persze önmagában bátor vállalás, hogy Gudmundsson az egyébként fejlett oszágként számontartott hazáját tünteti fel ilyen színben, de tanulmánya végül azáltal válik elnagyolttá, hogy nem konkretizál, és mintha a problémáit is máshonnan kölcsönözné, de legalábbis általános érvényűnek tekintené az egész világra nézve.
A film vége is jól jelképezi az ellentmondást. Ahhoz, hogy a karakterek tovább lépjenek, meg kell történnie a jelképes apagyilkosságnak, viszont ezt arra a karakterre bízza a film, aki korábban több verekedésnél is megálljt parancsolt a csapatnak, és ily módon küzdött a ráerőltetett szereppel. Végül azonban csak az hozhatja meg a megváltást a fiúk számára, ha ő is bepiszkítja a kezét. Így tehát ugyan a mondanivaló érthetővé válik, a hatásvadászat oltárán a film némileg a saját koherenciáját is feláldozza.
Túlzó ambíciói és be nem váltott ígéretei ellenére a Csodálatos teremtmények üdítő és különleges darabja a mozikínálatnak. Kevés film fogalmaz manapság ennyire erősen a férfi barátságokkal kapcsolatban, pedig ahogy az ebből a történetből is kiderül, ezek akár életet is tudnak menteni. Végül pedig a film (egyébként nagyon didaktikus) címe is többszörösen értelmet nyer: ezekben a srácokban és ebben a moziban is van valami csodálatos.