Beszélgetés Kárpáti Pállal
2022.09.04.

A Trafóban mutatja be Kárpáti Pál a Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak című előadást. Vele beszélgettünk magányos üldögélésekről, szalonivászatról és a térképészet elhagyásáról. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Gyanítom, rengeteg lemondással és kockázatvállalással járt, hogy megtaláld azokat a szakmai lehetőségeket, amelyekből egyszer csak lett egy figyelemreméltó előadásban egy nagy alakításod: a Demerung Lopahinja. 

Kárpáti Pál: A Szputnyik feloszlása után szabadúszó lettem és szinte csak függetlenszínházi előadásokban dolgoztam. Szívem szerint ezt így folytatnám tovább, ami nem lesz könnyű a család mellett. A Narratíva Kollektíva rendezői megkínáltak ezzel a szereppel, ami elvitathatatlanul az egyik legfontosabb állomása a szakmai utamnak. Amióta olvastam a Cseresznyés/Meggyeskertet, nagyon szeretem ezt a szerencsétlen alakot.


Fekete Ádám, Téri Gáspár és Kárpáti Pál a próbán

R: Ezután logikusan adódik is, hogy önelemző munkába kezdtél.

KP: A Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak című előadás ötlete előbb született, mint ahogy megkaptam ezt a szerepet. Hálistennek kicsit ki is zökkentett, hogy tudtam más, értelmes dologgal is foglalkozni.

R: Mi indított erre a munkára?

KP: Az egyik oka a Covid-helyzet volt: a sok magányos, szakmai helyzet nélküli üldögélés váltotta ezt ki belőlem. Tisztázni akartam a szakmával való viszonyomat. És volt bennem valami düh is, hogy egyfolytában mások történetével kell foglalkoznom, közben pedig elfelejtődik, velem mi van. Bár nem a szalonivászat az, ami az embereket most a legjobban foglalkoztatja, mégis sokak életében jelen van, hogy ő maga vagy valamelyik családtagja italozgat. És kérdés, honnantól, hogyan probléma ez. Meddig viselhető az, hogy én, mondjuk az előadások után csak éjfélkor vagy kettőkor indulok haza, mondván szerencsétlen, függetlenszínházi színész miért ne ihatna meg pár sört a kollégáival, magvas gondolatok közepette.

R: Hogyan lehet ebből adott esetben idegenek számára is érdekes előadást csinálni?

KP: Tíznapos túrára mentem, közben beszéltem a diktafonnak. Édesapám, Kárpáti Péter megsegített egy húszezer milliamperes tápegységgel, amiről kiderült, mennyire hasznos. Korábban azt gondoltam, hogy majd esténként, a táborhelyemen bekapcsolom a diktafont és a tűz mellett eldiskurálok magammal. A tápegység adta lehetőséggel azonban menet közben is beszéltem. Leírtam, szerkesztettem, illetve írói svunggal kiegészítettem a szöveget. Továbbá ahogy mentem egyedül, napokon keresztül, énekelgettem is. Ezek a dallamok pedig felkeltették az érdeklődésemet: belőlem fakadnak, nem is tudtam a létezésükről korábban.  Szabó Sipos Ágoston barátommal arra jutottunk, hogy meghallgatnánk ezeket a dallamokat több szólamban, zenei kísérettel. Vettünk egy loop stationt, hogy eljátszhassunk ezekkel a témákkal. Eredetileg úgy volt, hogy csak én fogok zenélni. Aztán megkértem Ágostont, legyen ő is színpadon, amire nemcsak a zenei párbeszéd lehetősége miatt volt szükség, hanem mert fontos szerep jutott a személyének is a diktafonban folytatott magányos párbeszédek során.


Kárpáti Pál

R: Eredetileg egyedül lettél volna.

KP: Valóban, monodrámának indult. Azt persze akartam, hogy a szakmai barátaim, akiknek az ízlésére adok, terelgessenek. Így Zsigó Anna dramaturgon, Veronika Keresztesová látványtervezőn és Szabó Sipos Ágoston zeneszerző társamon kívül Téri Gáspárra és Fekete Ádámra is számítottam. Gondoltam, ők majd segítenek, instruálgatnak engem. Aztán ennek a baráti- és munkaviszonynak a kivetülése is a színpadra került. Elkezdtem őket az előadás elválaszthatatlan részének látni, úgyhogy ott lesznek ők is velem.

R: Mi történt veled a munka által? Olyasvalami, amire számítottál? Ahogy hallgatlak, az a benyomásom, hogy valamiért akartad ezt csinálni.

KP: Volt valami titkos és marhára didaktikusnak hangzó szándékom: hogy út közben szembesülhessek a félelmeimmel. Azt képzeltem, majd az erdő sötétjében, amikor éppen vaddisznóktól vagy az idegenektől parázok, rájövök, mi van a félelmeim hátterében. Hogy a félelem hozzáférést ad a lelkem sötétjéhez. De az ember valahogy nem így működik. Saját maga nem képes fényt deríteni ilyen titkokra. Nem véletlenül léteznek terápiák szakemberekkel.

R: Van hiányérzeted? Belefogtál egy befelé figyelő, egyéni munkába, majd menetközben kiderült, mégsem teljesen egyedül fogod csinálni.


Fotók: Simon Iringó. A képek forrása: Trafó

KP: Elbizonytalaníthatóvá váltam a munkatársaim és magam által is. Az elején még csak beledobtam magam, majd, amikor már szerkeszteni kellett – ha valamiről azt mondta Zsigó Anna vagy Fekete Ádám például, hogy az nem olyan szerencsés –, szinte rögtön ki is törölte az agyam, és mentem más irányba, nem küzdöttem adott esetben azért, amiről korábban úgy véltem, az előadás részét képezi. A túra dinamikája, az átélt élmények folyamatosan hátráltattak abban, hogy egy autonóm színházi matériaként foglalkozzak az anyaggal. A munkatársaim folyamatosan terelgettek, hogy az előadás érdekében eltávolítsam magamtól a darabot, de ez nem volt könnyű. Ebben aztán az idő segített, lassan sok minden kitisztult. Például nagyon örülök annak, hogy végül sikerült elfelejtenem a térképészetet. Már engem sem érdekel, hogy milyen tájon hangoztak el az adott mondatok. Megszületett az előadás saját logikája.

R: Akkor megszületett valamifajta bizonyosság is az előadás vállalásának érthető kétségeivel szemben?

KP: Picit féltem a nézőket. Az előadásnak szerintem eléggé sajátos, asszociatív logikája van. Szeretném megteremteni azt a helyzetet, hogy hátradőlhessenek a nézők és akár egy saját sztorit futtassanak a fejükben. Igyekszem elég eszközt felsorakoztatni annak érdekében, hogy a néző engedje el magát, és ne stresszeljen rá, ha esetleg lemaradt valamiről. Én szeretek úgy kijönni egy előadásról, ha nem értettem meg belőle sok mindent, de alapvetően élveztem. A zenei részekkel például mindenképp ezt szeretnénk megsegíteni. Nem csak szöveges dallamoknak, hanem a hangok egymásutániságának is megadjuk az idejét. Ugyanakkor nem vihetem túlzásba a zenélést, mert akkor ki mondja el a szöveget? Ez a viszony is nagy kihívást jelent, ahogy az én mániáim találkoznak a többi játszóval. De valójában az előadás a munkafolyamat folytatásaként is értelmeződik. Ez az egymásra utalt helyzet, amiben mindannyian rendezőként és színészként is egyaránt részt veszünk.

R: Nézőként az köt le, ha látok egy embert, aki nem is kell, hogy csináljon vagy mondjon valamit – persze csinálhat, meg mondhat, de valójában az számít, elhiszem-e.

KP: Igen, volt bennem ilyen szándék, amikor kitaláltam, hogy ezt akarom csinálni – hogy lehet-e ennyire személyesbe váltani. Színészként mindig igazodnom kell a rendezői elvárásokhoz, meg az anyaghoz. De azt a fajta lazaságot, ami engem érdekel a színházban, nem tudtam kipróbálni soha. Amikor rendezőként dolgoztam, akkor meg azzal szembesültem, hogy a színészek felé mennyire nehéz képviselni azt, ahogy a világot látom. Most végre kipróbálhattam saját magamon, hogy mekkora nagy szívás velem dolgozni.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.

Szerző: Proics Lilla