2004 óta pedig már másfajta látványosságok vonzanak ide tömegeket: az újcirkusz régi és új szerelmesei adnak egymásnak randevút minden nyáron a Letná Park árkádiai körülményei között. Tavalyi számok ezek: akkor a húsznapos Letní Letná keretében – az elnevezés szójáték a nyárral meg a helyszín nevével – ötvenezer néző előtt kétszáz előadást játszottak nemzetközi és cseh cirkuszcsapatok. A hangzatos számok valós igényről és érdeklődésről tanúskodnak, de ami számomra, aki idén járt itt először, ennél jóval érdekesebb, az a barátságos, családias atmoszféra maga. 

Fesztiválhangulat

A környezet rengeteget segít: az évközben normál parkként működő területen elszórva kisebb-nagyobb cirkuszsátrak és mindenféle egyéb szórakoztatóipari meg élelmezési egység. Egy fa alatt tisztes családapák hosszú pálcán gyakorolják a tányérpörgetést, amott gyerekek egy csoportja diabolózik, és így tovább: van valami rokonszenvesen ódivatú ebben az egészben, miközben az eredmény egyáltalán nem fapados. 

Amellett, hogy vezető külföldi újcirkusztársulatok adják elő show-jukat közel három héten keresztül minden este teltházzal (!), a feltörekvő vagy már befutott cseh csapatok is megmutatják, mit tudnak. Az elmúlt években így láthatta itt a cseh és nemzetközi közönség például az ausztrál Circát, a kanadai 7 Fingerst vagy a svéd Cirkus Cirkört, a francia újcirkusz megannyi jelesét a Cirque Alfonse-tól a La Cie du Poivre Rose-on át a Cirque Ici-ig, vagy a csehek közül a külföldön is rendszeresen fellépő Cirk La Putykát és a Losers Cirque Companyt. 

A szervezőknek ez sem elég: egésznapos programot kínálnak a család minden tagjának workshopokkal, foglalkoztatókkal, étellel-itallal, ingyenes szabadtéri előadásokkal, jókedvvel és szerethetően vásári hangulattal. A főprogram összeállítására nem lehet panasz: a húzónév headlinereken túl tényleg minden léptékkel találkozni itt – úgy sejtem, a cseh cirkuszistáknak egy ilyen minőségű rendezvényen egyszerre komoly kihívás és kiváló lehetőség fellépni. Engem most a három fő attrakció vonzott ide, róluk lesz szó a folytatásban.

Cirkus Cirkör: Knitting Peace

A svéd Cirkus Cirkört nem kell bemutatni a Trafó színvonalas újcirkusz-sorozatát követő magyar nézőknek. De a prágaiaknak sem: a 2013-as Knitting Peace, a „kötős darab” nem először jár náluk, és aligha vitatható a kijelentés, hogy ilyen időkben kevés fontosabb téma van a béke fontosságának hangsúlyozásánál. A béke és a kötés itt nem metaforikus, hanem szó szerinti kapcsolatban áll egymással: Tilde Björfors rendezésében a fehéres függönyökkel körbevett, fent, lent és középen egyaránt látványosságot hordozó, jelenetről jelenetre változó színpadkép meghatározó elemei a különböző fonalból, kötélből és más, húzásra, kötözésre, csomózásra, szövésre alkalmas matériákból komponált, változatos formájú objektek. 

Ódzkodom az üzenetet közvetíteni akaró előadásoktól, de a Knitting Peace esetében szerencsére szó sincs ilyesmiről: háttérinfó nélkül is élő és érvényes, amit látunk. Igen, helyenként talán kissé szépelgő, de még az érzelmesség viselhető határain belül maradunk. Szépen vezet be az előadás a világába: amíg a nézőtér megtelik, egy lány a színpadon fonalgombolyagból csomóz magának köpenyt (angyalszárnyakat?), majd egy célirányos mozdulat, és a ruhadarab nyom nélkül eltűnik. A kép, az, ahogyan egyetlen szál kihúzásával foszlik semmibe a gondosan felépített mű, visszatérő motívum lesz. 

Hogy a Cirkus Cirkör a rekvizithasználat terén kivételesen kreatív, jól mutatja a következő jelenet. Hosszú kötél kerül a színpadra, egyik vége oszlophoz kötve, a másik a földön hever. Egy artista lazán leheveredik a kötélre, aminek a végét egy másik művész a testére erősített hámhoz kapcsolja, és így, az élő teherrel együtt húzza fel és rögzíti több méter magasan. Az eddig „csak” fekvő férfi kap a másiktól egy monociklit, amin aztán felpattan a kötélre, úgy száguldozik rajta. Alexander Weibel Weibel ez az elképesztő figura, aki önkéntelenül is főszereplője lesz az előadásnak: ha kötél és egyensúly, és itt a monociklizéstől a handstandon át a kötélhez kifeszített tagokkal történő végtelen forgásig gondoljunk bátran mindenre, abban ő verhetetlen. Bónuszként – mint a fenti szám végén is – időről időre előkapja hegedűjét is, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben újabb szólamot adjon az élő zenéhez.

Mindegyik számon érezni a készítés elmélyült műgondját: a trükkökön nem önkényes feltét a címbeli kötésmotívum, végig szerves alkotóelemként van jelen. Megvannak a „szokásos” trükkök, a handstand, a cyr-kerék, a kötéltánc, a labda, de mind reciklált formában mozog a szigorúan kötött pályán. Itt egy fonalakból szőtt, magasból lezuhanó falból születik trapézszám, ott szövőszék épül emberi testek alkotó közreműködésével, máskor pókhálószerűen vagy épp felnagyított húros hangszerre emlékeztető módon lépnek működésbe a mindent és mindenkit körbefonó kötelékek. Megrendítő és beszédes, ahogy egy többfokú létrán egyre magasabbra húzódik vissza az egyik artistalány, mert társai egy-egy óvatos rántással lassan lebontják alóla az eszközt: ott marad a magasban, egyedül egy hintán, hogy végül partnerei biztonságot nyújtó kezei közé érkezzen.

Compania de Circo ‘eia’: Nuye. Fotók: Frantisek Ortmann

A 2009-ben alapított barcelonai Compañia de Circo „eia” neve ismerős lehet a Sziget Fesztivál némely látogatójának: 2018-ban az emlékezetes inTarsival vendégeskedtek Budapesten. A Prágában látott Nuye egy órája kellemesen telik, bár idővel mintha önismétlővé, kissé egyhangúvá válnának a trükkök. Pedig remek a nyitány: a teljesen sötét színpadon éles fénypászmák vetülnek egy fejre, egy-egy karra, lábra. A semmiben lebegő, elkószáló testrészek bizarr táncot járnak, az elidegenedett tagok pedig végül emberré, emberekké formálódnak. 

Egy közepesen őrült kommuna hétköznapjaiba lesünk be: hogy egy társasház közössége, netán az egész társadalom groteszk képe ez, ki-ki döntse el szabadon. Két jókora, forgatható, gurítható, masszív, szekrényszerű elem a tér központi eleme: ezek alatt, fölött, mögött, mellett, körül, meg persze bennük nyüzsög és ugrik, dob és repül a három lány és a három fiú. Puha mozdulatokkal lakják be a rejtekajtókkal és -ablakokkal felszerelt, lyukakkal ritmizált szerkezeteket, és közben emberi gúla épül, szaltóból handstandba érkeznek, és így tovább. A hat rokonszenves figura felnőtt testbe bújt gyerek, akik legszívesebben azzal töltik egyforma napjaikat, hogy egymással játszanak. Közben szelíd kíváncsisággal feszegetik a fizika határait, miközben egyetlen rekvizitük saját mindentudó testük.

Johann Le Guillerm: Terces

És akkor a lényegről végre: igen, tulajdonképpen Johann Le Guillerm miatt jöttem Prágába, mert tíz éve Franciaországban látott Secret című előadása meghatározó élményem, nem csak a cirkusz határtalan műfaján belül, hanem úgy általában. Saját honlapja szerint a Terces az új, 2020-as bemutatója, de aki kicsit is ismeri őt, pontosan tudja, hogy Le Guillerm egész életében egy és ugyanazon előadást készíti, csiszolja, tökéletesíti, variálja és permutálja. A szemfüles olvasó már észre is vette, hogy a Secret visszafelé olvasva Terces, a színlap pedig felfedi a palindróma titkát: a tercer ige franciául annyit tesz, hogy harmadszor felszántani a földet. Több ez egyszerű szójátéknál: Le Guillerm tizenöt évvel az első premier után harmadszor is mélyszántást végez abban a magántulajdonú régióban, aminek ő a teljhatalmú ura.

Mágikus, archaikus, atavisztikus, ugyanakkor minden ízében kortárs: Johann Le Guillerm mindenhova magával vitt, tágas, a közönséget két oldalról leültető klasszikus cirkuszsátra valójában laboratórium, ahol az alkimista száz percre betekintést enged boszorkánykonyhájába. És ez most se nem képes beszéd, se nem túlzás: a gyújtópontban végig ott a mester, körülötte öt, többnyire láthatatlan, de néha megjelenő famulusa – szeretem, ahogy a végén ők is kijönnek meghajolni, a varázslat nélkülük nem születne meg. 

Lenyűgöz az a fajta hit, elszántság, sőt megszállottság, amivel Le Guillerm létezik a szigorúan a valóságon kívül elhelyezkedő, maga által teremtett világszelvényben. Sokszög alakú, viszonylag kis alapterületű színpad két oldalán ülünk, aminek másik két végén széles lapokból álló fekete szalagfüggöny rejti és olykor fedi fel a műhely további titkos kamráit. 

Hosszú orrú, a színpadon hangosan csattanó bőrcipőben érkezik a mester, rajta széles, szürkés köpeny, először azt hiszem, az is bőr, de nem, különleges textil, és ugyanabból az anyagból készült áramvonalas szabású, félmeztelen felsőteste közepéig érő nadrágja is. Persze ez sem csak jelmez: a kabátujjban apró reflektorok rejtőznek, a mesteremberek kezeslábasára finoman rímelő nadrág meg egyetlen hatalmas, feneketlen zseb. Őt magát meg nem lehet nem nézni: csupa ín, csupa izom, csupa figyelem ez a férfi – amikor több ízben, lassan körbejártatja átható tekintetét a közönségen, sokan lesütik szemüket. 

Hosszú, változatos, minden pillanatában kiszámíthatatlan etűdsort látunk, aminek első mozgatója a szórakozott mágus, aki szinte sosem osztozik a mi ámult csodálkozásunkban; nem, ő régi korok természettudósa, egy 21. századi Faust, aki kísérleteket tervez és kivitelez, megfigyeléseit és tapasztalatait pedig fejben összegzi, hogy aztán a következő lépcsőfokra léphessen. Mégsem hideg-rideg, objektív figyelem ez, a hol hétköznapin banális, hol bizarrul eredeti tárgyakkal mindvégig bensőséges, szoros viszonyt ápol. Majd’ mindegyik jeleneten érezni a próbateremben eltöltött végtelen hosszúságú időt, meg persze azt, hogy már évtizedek óta csiszolódik-tökéletesedik a nézők előtt folyamatosan tesztelt forma. 

Fotók: Philppe Laurencon. A képek forrása: Letni Letná Fesztivál

Kezdem a végéről, mert az utolsó, megrendítő szépségű, a sötétbe illanó másodperc magyaráz meg mindent, ami előtte történt itt velünk. Le Guillerm kétméteres rudakból készít három, az egész színpadot betöltő, nagy kiterjedésű konstrukciót, melyeket saját súlyuk tart. Mint a mesében: az első kettőt maga dönti romba, a harmadikat, a jurtaszerű, nagy gonddal felnövelt gerendaerdőt megtartja, hogy egy utolsó, nagyszerű varázslatot végrehajtson rajta és vele. Ugorjunk csak vissza másfél órát az időben: a színpadra betrappoló férfi felé lassan két tollpihe közelít a sátor tetejéről. Szelíden fújja, fújdogálja őket, majd bekapja és csámcsogva lenyeli mindkettőt. 

A két kép ugyanúgy az egyensúlyról, a kiszámíthatatlanról és az embernek az ezeket megzabolázni kívánó hatalmáról szól, ahogy az előadás többi epizódja is. A formák persze különböznek, miközben hordoznak és átvesznek elemeket egymástól is. Hol térgeometriai gyorstalpalót kapunk, hol kinetikus installációt, máskor meg ismeretlen eredetű és rendeltetésű konstrukciók és csodálatos automaták szabadulnak el a színpadon. Üres borosüvegek, kihegyezett ceruzák, magasra nyúló könyvtornyok, teleszkópos horgászbotok nyernek a kezei között új jelentést, hogy aztán a lendületes mozdulatokkal megfestett kalligráfia titkára csodálkozzunk rá tátott szájjal. 

Johann Le Guillerm szakácskönyvében a két legfontosabb hozzávaló a mindig kéznél lévő gravitáció és a nem szabályozható véletlen. A csak nekik elsuttogott, a néző számára hallhatatlan szavakkal megbabonázza és megzabolázza az őt körülvevő tárgyakat, amik az esetek elsöprő többségében készségesen engedelmeskednek a mesternek. Alig várjuk a negyedik szántást. 

A cikk megírását a Cseh Centrum támogatása tette lehetővé.