A próba / HBO
2022.10.17.

A próba többszörösen, oda-vissza lépi át a realityk és a szkriptelt sorozatok világának határvonalát, hogy végül egy percre se lehessünk biztosak abban, melyik pillanata őszinte és melyik megjátszott. BECSÁGH DÁNIEL CIKKE.

Vajon mit szólna az egyik legjobb barátom, ha bevallanám, hogy éveken keresztül hazudtam neki? Jó szülő lennék-e, és vajon jó szülő lenne-e az, akit magam mellé választok? Hogyan tudnék megoldani egy anyagi természetű konfliktust a testvéremmel? Nap mint nap szembesülünk ilyen kardinális problémákkal, amelyek kimenetelét esélyünk sincs megjósolni – kivéve, ha valaki felvállalja, hogy épített díszletek falai között, profi színészekkel segít kigyakorolni ezek potenciális lefolyását, hogy a megfelelő pillanatban minden a terveink szerint alakuljon.


Nathan Fielder

Ezt kínálja jelentkezőinek Nathan Fielder új sorozata, A próba, amely szokatlan ötvözete egy valóságshownak és egy szkriptelt műnek: szereplői és helyzetei papíron igaziak, azonban mesterséges környezetével, írói-rendezői-főszereplői beavatkozásaival minduntalan az irányított narratíva felé mozdul el. A csavar az ötletben, hogy sokszor maga Fielder is egészségtelen mértékben involválódik saját kísérleteibe, vagy éppen ugyanilyen „próbákhoz” folyamodik önnön bizonytalanságai, kényelmetlenségei eloszlatása érdekében. Sőt, néha egyenesen meta-próbákhoz folyamodik, ahol előre eljátssza a szituációk eljátszatását. Szintén az elképzelést színezi, hogy az alkotó egészen szélsőséges lépésekre is hajlandó ezen helyzetek hitelességének megteremtése érdekében, és ez sokszor egyre bonyolultabb hazugságáradatba hajszolja. Vagy már-már a kémkedés határát is átlépi, ahogyan információt gyűjt(tet) célszemélyeiről. Azonban ezt Fielder is pontosan tudja, és a szkeccsek narrációja, végső csattanója mindig valamiféle reflexió a saját jellemhibáira, vagy egy újabb metaszinten arra, amilyen funkciót a szerepjátszás számára jelent.

Parádés, ahogyan valóság és megjátszottság összemosódik ezekben a társadalmi kísérletekkel is felérő szösszenetekben, amelyek döbbenetesen friss szemszögből képesek láttatni, mennyire nem vagyunk őszinték magunkkal és másokkal, vagy éppen mennyire hajlamosak vagyunk félreismerni embertársainkat, és a legrosszabbat feltételezni róluk.


A képek forrása: Mafab.hu

A realityshow-megoldások mögött Fielder roppant elegáns jelkép-rendszerrel, elliptikus visszautalásokkal viszi végig gondolatmenetét, ugyanakkor bizonyos trükkjei már a hatrészes évad végére is kiismerhetővé, elcsépeltté válnak. Például, ahogyan az alkotó minduntalan valamely régóta feloldatlan dilemmáján keresztül egyre jobban belehelyezi magát saját kísérleteibe –  lényegesen sokoldalúbb a sorozat, amíg inkább egyszerű megfigyelőként van jelen tetszőlegesen kiválasztott emberek életében, és ez az irányvonal hosszú távon is szavatosabb volna. Vagy ahogyan az epizódok elején kötelezően egy-egy szatiritkus kikacsintással hívja fel a figyelmet az élmény konstruáltságára, miközben ez az elbeszélői fogás is jobbára csak öncélú konstrukció: az egyik kísérlet karácsonyi tematika felé irányítása mintha csak az októberben műhavat szóró stáb képsorainak kedvéért történt volna meg, az pedig már egyenesen kínos, amikor Fielder „véletlenül” statisztákat fogad színészek helyett, akiknek „szakszervezeti szabályok miatt” nem lehet szöveges szerepük, így bizarr pantomimmá alakul a jelenet. 

A sorozat egészét nézve is zavarba ejtően ellenmondásos, hogy miközben alkotója az ehhez hasonló részletekben igen látványosan helyezi a valóságshow-keretezés mesterkéltségére a fókuszt, más esetekben ugyanezt abszolút reflektálatlanul hagyja. Említés szintjén sem jelenik meg, hogy a kamerák jelenléte befolyásolhatja a szereplők természetes viselkedését, és a próbákban részt vevő személyek varázslatos módon nem is esnek ki a „szerepükből”, még akkor sem, amikor Fielder komikusan elborult ötletekkel provokálja őket. Feltűnő a kontraszt az előző munkájához, a sokkal inkább az átverős műsorok hatásmechanizmusát követő Nathan for You-hoz képest, ahol egy szélsőségesen abszurd, egyértelműen kitalált perszónát vett fel, és elsősorban ebből a kitalált karakterből csinált viccet, miközben áldozatai reakcióira is utazott. Ezek a határok itt sokkal jobban elmosódnak, és ezen a ponton joggal merülhet fel a nézőben, hogy A próba igazából száz százalékig szkriptelt sorozat, amely realityként igyekszik különlegesebbnek és hitelesebbnek tűnni, elvégre azt egy percig sem tagadja, hogy teremtője is eredendően megbízhatatlan narrátor.

Ugyanakkor tény, hogy pont az ilyen dilemmák miatt igazán izgalmas a produkció, hiszen soha nem lehetünk biztosak, mikor járunk igazi otthonokban és mikor díszletfalak között, Fielder mikor beszélget színészekkel vagy önmagukként szereplő emberekkel, az önirónia mikor szándékos s mikor fakad természetes módon a kísérletek alanyaiból. És persze azt sem tudhatjuk egyértelműen, hogy az alkotó-főszereplő elmélkedése és önmarcangolása mennyire őszinte és mennyire a show része. Ezáltal pedig joggal merül fel az a kérdés is, hogy átverve éreznénk-e magunkat akkor is, ha Fielder érzelmes reakcióiról, spontán ráébredéseiről kiderülne, hogy már jó előre megtervezte és kigyakorolta azokat?

Ám ez a feltételezhető hitelességi deficit inkább tudatos jellemzőnek tűnik, mint hibának, hiszen egy realityshow esetében is folyamatos a produceri befolyás a castingtól kezdve a résztvevők számára kijelölt próbatételeken át a vágással bezárólag. Hiába üldözi a mozgóképes műfajok és stílusok jelentős hányada a valóságot, egy sincs köztük, amelynek igazságtartalmát ne tudnánk legalább minimálisan kétségbe vonni. Ugyanakkor A próba  lényegében arra világít rá, hogy a művészet éppen ezzel imitálja az életet: a mindennapjainkban is hazudunk (magunknak és másoknak is), szerepet játszunk és ha nem is stúdióban és színészekkel, de a fejünkben és képzelt karakterekkel igyekszünk előre végigfuttatni a ránk váró kínos beszélgetéseket.

A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.