Magács László látomása a Lóci játszikkal és zenés színházzal tető alá hozott 80 nap alatt a Föld körülről egyből meggyőz arról, hogy megvalósításra érdemes ötlet volt; igazából még furcsa is, hogy épp a színház-koncert hibridnek az összefogása, struktúrába helyezése az, ami sántít. 

Divinyi Réka szövege ugyanis önmagában elég magabiztosan vezeti a cselekményszálat a Verne-regény nyomdokain. Nagyrészt jól el van találva az is, mi fér el a színpadon, miből mennyit és milyen formában érdemes mutatni, hogy a történet kerek egész legyen, és ez mégse menjen se a dalok, se a feszes időkorlát rovására. Akadnak persze a cselekmény szempontjából irreleváns, csak komikumra kihegyezett dialógusok vagy látványos, jól koreografálható jelenetek is, de ezek ár-érték aránya észszerűnek érződik. A verbális humor sajnos semmiképpen nem nevezhető az előadás erősségének – szerencsére bőven kárpótol érte a színészi játék humora –, jól bevált, kiszámítható, konyhakész poénokat kapunk, egy-két nagyon illedelmes, óvatos aktualitás-geg közbeszúrásával, ami besöpri a közönségtől a közéleti összekacsintásért járó, gépies hahotát.

Jelenet az előadásból

Leginkább a konferálás ízű narráció és az eljátszott „rendezés”, a szerepből kiszólogató, majd abba visszabújó szövegek érdemlik ki a koncertszínház műfajmeghatározást, mert ettől eltekintve a produkció szerves egységet alkot, a történet nem csak dalokból áll, hanem a dalok közötti térben is folytonosságot tart. Ha nem lenne időnként kiemelve, hogy a színpadon játszó zenekar a Lóci játszik, meg itt van ám a frontember, egyúttal zeneszerző Csorba Lóránt is, és szerepe szerint ő Verne Gyula, ami obligát vicces – hát akkor nyugodtan nevezhetnénk ezt az egészet egyszerűen zenés színháznak. Ez nem annyira sikerül jól. A néző koncertre illő laza, spontán, közvetlen megszólítása idegen marad a színházi elemektől, a vicceskedő narráció megakasztja és sután gördíti tovább az eseményeket, egyszerűen végig van egy nehézkessége ennek a Csorba Lóránt-Verne Gyulának. A Hirtling Istvánnal közös off-szerep interakciók sem segítenek, Hirtling persze érezhetően olajozottabban mozog ebben a pozícióban, a Fix felügyelő megformálójaként rámért nevetségesség, komolyan vehetetlenség már az elején fárasztóvá válik. Karácsonyi Zoltánról pedig valószínűleg pont azért képzelem azt, hogy a szerepből kiugorva is ugyanazt a profizmust hozná, mert ő viszont végig szerepben, Phileas Fogg marad.

Karácsonyi Zoltántól ez az élére vasalt, minden szorult helyzetben sztoikusan nyugodt Phileas Fogg mindenképpen az egyik alapköve annak, hogy az előadás helyenkénti darabosságával, kissé megavasodott helyzetkomikumával együtt is élvezetes tud lenni. Nem mintha súlyos lélektani mélységeket keresgélne az ember két Lóci játszik-dal között, de Karácsonyi annyira konzekvensen hozza ezt a rugalmatlan, merev figurát, hogy egy idő után valóban lesz érzelmi tétje annak, hogy a saját személyisége korlátozza az élet megélésében, és ebből érdemes kiszabadulni – és ez az érzelmi tét például olyasmi, ami köré nagyon érdemes zenés színházat rittyenteni. Remek partnere ebben az utazásban is mind Szántó Balázs izgága, bohém és megnyerő Passepartout-ja, mind pedig Auda hercegnő Varga-Járó Sára megformálásában. A produkció egyik fénypontja a Fogd meg a kezem… kezdetű romantikus dal, amely tartalmilag is jól fogalmazza Fogg karakterének problémáját Auda szemszögéből, Varga-Járó Sára pedig minden erőlködés nélkül feltölti ezt szikrázó, hiteles emóciókkal, humorral, elevenséggel. Ezt biztosan hazaviszi a közönség.

Jelenet az előadásból.

Nem bánnak egyébként szépen a két színésznővel, eleve kissé alulöltöztetettnek is tűnnek a színpadon lévő férfiszínészek és -zenészek uniform, lazán elegáns szettje mellett, és időnként a koreográfiájuk is túlszexualizáltnak érződik. Ennek tükrében különösen ironikus, hogy visszatérő poénkísérletként, valahányszor felforrósodna a levegő Fogg és Auda között, beugrik Csorba Lóránt, hogy emlékeztesse őket, ez egy angol történet (pedig ez egy francia történet, egy túlkarikírozott angol főhőssel). Fekete Patríciának is jut egy szóló indiánlányként, ez az amúgy átélt előadásmód ellenére sajnos dramaturgiailag teljesen feleslegesnek, sőt oda nem illőnek hat.

Jó lenne külön-külön kiemelni a fiatal férfiszínészek némelyikét is, mert a színpadi jelenlétük, energiájuk, komikusi érzékük nagyon is meghatározó az előadás sikere szempontjából, és olyan kicsi szerepekben is emlékezetesen alakítanak, mint az utazókat szállító elefánt, de ehhez a színlap sajnos kevés fogódzkodót nyújt.

Fotók: Kovács Milán / VízióMédia

A színpadkép a koncertjelleget erősíti, egy-két elemet leszámítva gyakorlatilag teljesen üres, a valódi díszletet frappáns módon a táncos jelenetekben jól alkalmazható, esernyőkre felvitt díszletrajzok jelentik, ezek adják a különböző közlekedési eszközöket, hajót, elefántot, jégvitorlást. Eközben a különböző helyszíneket a nyolcszögletű kivetítőn váltakozó, vízfestékes szkeccs stílusú, animált illusztrációk mutatják be. A kivetítő Szántó Balázs jól sikerült ópiummámoros szólója alatt éli aranykorát, amikor az ópiumbarlangot megjelenítő rajzok is eltorzulnak, elmosódnak, pulzálnak a zene ritmusára.

A zenés káosz ígérete érvényesül, de szándékos káoszteremtés helyett inkább az az érzésem, hogy az előadás sikerültebb (és kevésbé sikerült) alapelemeit elég hanyagul, lazán kihúzott fugák tartják össze. Nem szerencsés az sem, hogy a célközönség is bizonytalan marad, mert egy 80 nap alatt a Föld körül esetében a korcsoport kérdése mindenképpen felmerül, de ez legfeljebb annyiban ifjúsági előadás, hogy nincsenek benne olyan tartalmak, amik kizárnák a fiatal nézőket – viszont olyanok sem, amelyek alkalmasak őket megszólítani.

Amennyire odaillik ez a bár kaotikus, de nagyon szerethető produkció a Városmajori Szabadtéri Színpadra, annyira nehéz elképzelni ősztől a Pesti Színház deszkáin.

Az előadás adatlapja a Városmajori Szabadtári Színpad weboldalán itt található.