A nyár szinte minden náció filmgyártásának feladja a leckét, hiszen ez az az időszak, amikor egy-két érdemi blockbusteren kívül kevés hollywoodi premier kerül a mozikba, így a kánikulai délutánokon/estéken jobbára a hazai produkciókra hárul a feladat, hogy moziba vonzzák a nézőket.
 Jelenetek a filmből |
Az ínség enyhítésére (melyhez a Nemzeti Filmintézet kampányt is készített) többnyire kommersz, széles közegeket megmozgató vígjátékok vállalkoznak, ha a magyar kínálatot vesszük alapul: a nemrég debütáló Együtt kezdtük és a tavalyi Nagykarácsonyt rendező Tiszeker Dániel Nyugati Nyaralása közé ékelődik be a leginkább Thuróczy Szabolcs főszereplése miatt érdekes Szia, Életem!, mely műfajilag megegyezik Rohonyi Gábor korábbi munkáival (Korhatáros szerelem, Brazilok), és ugyanazt a vonalat követve kínál könnyed szórakozást, közvetlenül az A-kategóriás fesztiválfilmek forgatagát megelőzően.
Keserű Barna (Thuróczy Szabolcs) lecsúszott, alkoholista író, aki évekkel ezelőtti sikeres fantasy-regényének farvizén evickélve próbálja megragadni utolsó esélyét: tíz napja van leadni egy új kéziratot, mely felkeltheti régi kiadójának érdeklődését. Az utolsó dolog, amire ebben a szorult helyzetben szüksége van, az korábbi párjának feltűnése (Sárközi-Nagy Ilona), aki arra kéri, hogy távolléte alatt vigyázzon hatéves fiukra. Barna akarata ellenére kénytelen befogadni Samut (Pásztor-Várady Mór), ám míg először csak nyűgnek, megoldandó problémának látja a felügyeletet, egyre közelebb kerül a fiúhoz, akiből inspirációt merítve igyekszik megírni következő nagy dobását.
A Szia, Életem! klasszikus fejlődéstörténet, melynek során Barnának először el kell fogadnia, majd meg kell tanulnia együtt élnie az apasággal járó nehézségekkel, hogy a viszontagságokon keresztül képes legyen meglátni a szülői létben rejlő értékeket. Az írónak ehhez először saját egójával és nárcizmusával kell leszámolnia, mivel eddigi élete a napi négy-öt sörnél és testi vágyainak kielégítésénél nem terjedt tovább.
Az ötlet magja szinte megegyezik a Joaquin Phoenix főszereplésével készült C’mon C’mon-nal (sőt a két kisfiú külleme is nagyon hasonló); ám míg a Szia, Életem! a helyzetkomikum felől közelít, addig Mike Mills rendezése a dráma keretrendszerét használta arra, hogy a gyermeki psziché mélyrétegéről és a felnőtt-gyermek hierarchia dinamikájáról meséljen. Ez az értékválasztás tehát inkább a 2006-os Apafejhez gravitál, olyannyira, hogy számos, együttélésből fakadó komplikáció hasonló módon kerül feloldásra (az Apafejben a bevizelést újságpapírral fedik el, míg a Szia, Életem!-ben Barna egyszerűen kidobja a nedves ruhaneműket).
 A képek forrása: MAFAB |
Rohonyi Gábor és Vékes Csaba sztorija leginkább bevett sztereotípiákból építkezik, ám időről időre megjelennek a fabulát színesítő vizuális metaforák (írói válság-törött kéz, mese a gyerekvérfarkasról-küzdelem a gyermekneveléssel, két fél érem-szétszakadt család) továbbá a Mesék a zárkából című dokumentumfilmből is ismerős, az apa-fiú kapcsolatot imaginárius térbe terelő szegmensek, melyek Barna éppen íródó fantasyregényének részleteibe engednek betekintést.
A Szia, Életem!-ben képi és narratív szinten is megvan a szándék arra, hogy elrugaszkodjon az alaphelyzet által tálcán kínált, szokásos sémákat mantrázó tucatkomédia műfajától, de a fontosabb pillanatokban – és leginkább fájó módon a film végén – mégis megmarad a bevett paneleknél. Pedig az ilyen filmekhez képest kissé hosszú, majdnem kétórás játékidő és a forgatókönyvben felsejlő komplex kérdéskörök elegendő teret biztosítottak volna egy kreatív, tárgyát árnyaltabban vizsgáló közönségfilmre.
Sőt, ehhez mind Thuróczy Szabolcsnak, mind első filmszerepét kiválóan játszó Pásztor-Várady Mórnak megvannak a képességei. A köztük fokozatosan kibontakozó kémia is a helyén van, ám egy-két erősebb pillanat (levelek az anyától, vonatállomáson játszódó jelenetek) kivételével az alkotók nem használják ki a bennük lakozó potenciált. A Szia Életem! inkább a biztonságra törekszik, ami korlátok között képes lekötni nézője figyelmét, a poénok nagyrészt ülnek, a jellemfejlődés és az abból eredő tanulság érvényes üzenettel bocsátja útjára közönségét – még akkor is, ha az utolsó pár perc és a stáblista közben látható rövid jelenet némileg csorbítja az addig giccstől mentes összképet.
Az egyértelműnek tűnik, hogy az NFI két fő csapásirányt jelölt ki a magyar film számára: a népszerű, habkönnyű, leginkább a vígjáték műfaji konvencióit mozgató, ismert arcokkal elkészített tömegfilmet és a történelmi eseményeket feldolgozó, sokszor részben vagy egészben átpolitizált, nagy költségvetéssel operáló drámákat – erre példa a tavalyi Elk*rtuk, a Magyar Passió, az októberben érkező Blokád és olyan, már bejelentett filmek és sorozatok, mint a Hadik, a tatárjárásról szóló 1242 – A Nyugat kapujában, a 10,6 milliárdból készülő Hunyadi-sorozat, a március 15-öt tematizáló Most vagy Soha! vagy az Aranybulla-sorozat, hogy csak a legjelentősebbeket említsük.
A Szia, Életem! az első kategóriához csatlakozó, korrekt iparosmunka, mégis felvetődik a kérdés, hogy olyan szerzői(bb), humort implementáló mozik, mint a Rossz versek vagy az Isteni műszak (talán az idei Zanox – Kockázatok és mellékhatások is részben idevehető) miért nem készülnek itthon. Nincs rá igény? Vagy nem kapnak támogatást? Vagy nincsenek ilyen filmtervek? A kérdések lógnak a levegőben, a válaszokat pedig csak találgatni lehet. Azonban azt sem lehet letagadni, hogy Rohonyi Gábor és Vékes Csaba filmje a 2000-es évek hasonló hangvételű alkotásaihoz képest magasabb szintet képvisel, és az itt is kiváló Thuróczy Szabolcs, valamint Pásztor-Várady Mór miatt érdemes a megtekintésre – csak ne várjunk a „csupaszív vígjáték” jelzőn túlmutató tartalmat.