 Elöl Beöthy-Kiss László |
Anélkül, hogy a Raoul bármelyik alkotóját mentegetni akarnám, meg kell jegyeznem, hogy a szegedi első előadás némely elemében igencsak halovány zenei élménye jórészt az énekeseken és zenészeken kívüli okokra vezethető vissza. Nem tesz jót egy előadásnak, ha fél év szünet után új helyszínen, két nap próbával játsszák újra először (és jó ideig utoljára is), ahogy feltehetőleg az sem, ha a tapsrendnél bebizonyosodik, amit addig is sejtettünk: a színpadon szinte többen állnak, mint ahányan a nézőtéren ülünk… A negyed-, jó esetben félházas előadások alighanem rányomják a bélyeget az idei első szegedi operaversenyre, de nem hiszem, hogy a magyar operakultúra elmaradottságával okolható, ha ismeretlen szerzők ismeretlen műveire és ismeretlen énekesekre nem tódulnak a tömegek.
 Marcin Habela és Johannes Scheffler |
Pedig a Raoul szándékai szerint hidat kíván építeni az opera elitizmusa és a nemcsak a ’hardcore’ operarajongók által csendes lenézéssel szemlélt, a színházakba mégis tömegeket vonzó musicalműfaj közé. Az amerikai Gershon Kingsley felismerhető idézetekkel és stílusutalásokkal bőségesen megtűzdelt, kellemes hangzású zenei alapanyaga olyannyira alkalmas a célra, hogy megkockáztatjuk: amit hallunk, az nem is opera.
Kingsley műve ugyanis tudatosan zárkózik el a holokauszt feldolgozhatatlan tragédiáját a hideg, fémes hangzáson és a dodekafónián keresztül megérzékíteni kívánó zeneművektől. Helyettük bátran merít Kurt Weillből épp úgy, mint az amerikai musical tradíciójából, de az idézetek között keringőt és klezmert is találunk. Némelyik betétdal – például Serge és Rachel első felvonásbeli duettje – akármelyik Broadway-musicalben megállná a helyét, s erről biztosan Michael Kunze is tehet, a többek között az Elisabeth vagy a Vámpírok bálja librettóját elkövető szövegíró. A musicalekhez közelíti a Raoult az is, hogy egymástól független betétek sorozata alkotja a művet, amelyek ugyan kiadnak egy kerek történetet, a zenét mégis önálló, első hallásra inkább felejthető, mint megjegyezhető számokra bontják.
 Középen Robert Neil Lichtenberger |
Raoul Wallenberg életének epizódjait, illetve a történelmi kort mint hátteret használják a szerzők arra, hogy egy fiatal zsidó pár életén keresztül megmutassák, milyen sors várt azokra, akik nem tudtak időben elmenekülni Budapestről a svéd diplomata segítségével. Az ötlet kézenfekvő: az amúgy is inkább az események emberi aspektusaira fókuszáló történetnek (ld. a címbe emelt, így jelentésessé váló keresztnevet) mégis a két nagy vesztese Serge és Rachel. Vagy csak Julia Haebler egyébként mértéktartó, a brechti elidegenítés eszközéhez gyakran nyúló rendezésének? A német rendezőnő a színpad jobb hátsó részén, többméteres magasságba, egy lakást (is) jelképező aprócska ’ketrecbe’ zárja szinte az opera teljes időtartamára mindkét szereplőt. Ért(elmez)hető Haebler döntése, hiszen a párnak jelen is kell lennie meg nem is, el is kell válnia a főszereplőként működő kórustól meg nem is. Választása mégis lehetetlen helyzetbe hozza a két meggyőzően teljesítő énekest, a francia Violaine Kieffert és Beöthy-Kiss Lászlót. Nem elég, hogy át kell(ene) énekelniük az egész színpadot és a zenekari árkot is, de az operaverseny kiírásakor is fontos értékelési szempontként kiemelt színészi játék esetükben nem több, mint alig látható emberkék távoli kalimpálása.
 Középen Marcin Habela |
Monika Gora absztrakt terében fekete függönyök zárják oldalt és hátul a vakítóan fehér, néhány ferdén elvágott idomból kialakított, középen üresen maradó teret. Debreczeni Ildikó egyenruhaszerű jelmezekbe bújtatta a kórust: a térhez hasonlóan fehéres színű öltönyök és kosztümök könnyen kiegészíthetők egy-egy olyan attribútummal, ami viselőjét kiemeli a tömegből – Sztálin például vérvörös tányérsapkát kap, a fasiszták oldalán álló budapestiek meg vigyorgó, rajzolt Hitler-maszkban andalognak a tánczenére.
A rendezői koncepció egésze az ’egy közülünk’ jelszavával ragadható meg, s az elképzelést támogatja a librettó is, ami többször utal rá, hogy bármelyikünkből lehet Wallenberg. Az előadás elején a kórus a nézőtérre kilépve húzza magával a második sor szélén ülő, s a színre lépéstől láthatóan ódzkodó címszereplőt, a későbbiekben a kar falanxából lépnek elő a további szereplők is. A véletlen is közrejátszhatott, de talán nem túlzás a már említett rendezői elképzelést sejteni amögött, hogy a fotókról ismerős történelmi szereplők megtestesítői még véletlenül sem hasonlítanak ’eredetijeikre’. Fokozottan áll ez a címszerepet játszó, a többiektől majd két fejjel magasabb, haját lófarokban viselő, színészi és énekesi kvalitásaival egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtó lengyel Marcin Habelára. Alakításában Wallenberg kezdetben tanácstalan, sokat tépelődő, meggyötört filantróp, aki mintegy ösztönösen, bármiféle előzetes megfontolás nélkül teszi azt, amit rámért a sors: megmenti, akit csak tud.
 Jelenetkép. Dusha Béla felvételei |
Haebler jól érthető, de sosem szájbarágós színházi nyelven fogalmaz. A zsidókat a saját testére csomózott köteleken valamiféle óriáspókként mindenhová magával hurcoló Eichmann, majd az őt talpnyaló kutyákként körülrajongó nácik, a Sztálin és Churchill kezei között rongybabaként összecsukló emberpár – csupa egyszerű, hatásos, jól eltalált kép.