„Bocsánat a kései pályakezdésért, de az elmúlt hatvan évben az önkifejezés egy másik formájával voltam elfoglalva.
Igaz, most is képek jelennek meg a fejemben. Beszédes képek. És olyan ellentmondást nem tűrően kérnek szót, hogy kötelességem lejegyezni őket.
      Az egyszervolt háborúkat, forradalmakat, ahogy alattomosan belopakodtak a családunkba.
      Mesék a mi privát történelmünkről.
      Mindenkiről ejtek szót. Magamról is.
      Személyes, intim történetek. Diszkréciójukat kérem!
      Maradjon közöttünk…!”
      

A karcsú, ám meglepően súlyos kötet címe – Mancikám, Déneském és még sokan mások – elsőre talán túl intimnek hat egy csaknem százéves esküvői páros portréra montírozva a borítón, melyen Ragályi Elemér szülei láthatók e félfikciós memoár kulcsszereplőiként. Holott a merész címválasztás indoka, mint a szerző is kiemeli, éppen az volt, hogy egymást megszólítva a saját hangjukon keltse új életre a könyv lapjain e sok viszontagsággal dacoló, egymáshoz holtig hű házaspárt és népes rokonságát.

Merészen rendhagyó és elegyes a könyv műfaja is. Szerző és kiadó egy évek óta készülő novelláskötetet ígért, habár azt családtörténetként, memoárként, regényként is emlegették. Való igaz: ez is, az is – de vegytisztán egyik sem. A narratíva jórészt a kor- és családtörténeti események időrendjét követi, bár fikciós részletek is bőven vegyülnek a valós történetekbe. Így a szerző anyjának megtévesztően eredetinek ható, fiktív naplórészletei – melyek az írói leleményt és empátiát egyaránt dicsérik. A legtalálóbb műfaji meghatározás talán ez volna: valós életeseményeken alapuló családtörténeti novellafüzér, amely regényként is olvasható.

Ragályi Elemér, száznál is több játék- és dokumentumfilm itthon és világszerte méltán elismert operatőre, rendezője és forgatókönyvírója ezúttal arra tett vakmerő kísérletet, hogy saját és szeretteinek sorsát a maga „szubjektív objektívén” át, tisztán a szavak erejével megidézze. Korhűen, elevenen, méltányosan és kellő lélektani hitellel, mint azzal magának, elhunyt övéinek, utódainak s a nyilvánosságot vállalva olvasóinak tartozik, nem ritkán nehéz családi titkokat is bátran felfedve. A „szellemidézés”, „asztaltáncoltatás” – mint kényes vállalására maga is utal – nem könnyen, de végül is sikerült: eredeti, magával ragadó mementó került ki a keze alól. Kellett persze hozzá majd’ hét év, kiadója és szerkesztői – Pataki Judit és Császár László – kitartó buzdítása. Ahogy kellettek sokkoló ráadásként az ukrajnai orosz invázió ma sem szűnő borzalmai, melyek még könyve nyomdába adása előtt pár héttel is revelatív erővel hívták elő családja és a maga hasonló gyermekkori megpróbáltatásainak emlékét.

Nem mintha Elemért, aki alig pár hónappal a második világháború kitörése előtt született, kezdetben nem egy példásan összetartó, vidéki tisztviselő család védett aziluma vette volna körül a nagyapa rákosligeti házában – csupa lány és asszony, özvegy és öreglány között: anyja, nővére, nagyanyja, nagynénje és a családtagnak számító cseléd „Woyczek néni” féltő szeretetével. Mégis, úgy vélte, teljesebb és izgalmasabb képet ad, ha e meghatározó korai élményét kettős optikán át láttatja édesanyja és ötéves önmaga szemével: „Anyám háborúja” és „Az én háborúm” címmel. E két félfiktív emlékezés – mindkettő persze a szerző műve – sodró erejű, drámai fordulataival egészen magával ragadja és valódi katarzisélményhez juttatja az olvasót.

Az anya nemcsak főhőse, de mondhatni, társszerzője is a könyvnek – kemény és családjáért minden áldozatra kész puritán asszony, igazi „mater familias”. Markáns alakja nem marad ki egyetlen fontosabb epizódból sem, úgy is mint krónikás, napló- és levélíró.

Az ő háborúja jóval előbb kezdődik a fiáénál: 1938 nyarán, amikor orvosi vizsgálatra megy Pestre, hogy megtudja, várandós-e, és a légitámadások első próbariadója az Üllői úton éri. Az orvos közli vele az örömhírt, ő meg felzokog: „Jön a háború, a rombolás, mi lesz a sorsa ennek a gyereknek?” Balsejtelme nem alaptalan; 1943-tól a Pest környéki sűrű bombázások két gyermekével és idős nagynénjével kivetik Rákosligetről Nógrádsápra, egy nyomorúságos pásztortanyára, ahová hivatalnok férje nem követheti őket. Innentől vesszőfutás az életük: német megszállás, nyilaspuccs, menekülés az orosz, román és ukrán csapatok elől. Végül az ostrom alatt hosszú hetekre egy pesti bérház légópincéjébe szorulnak, ekkor már az apával együtt. A kis Elemér háborús emlékei – bár anyja más rémisztő „kalandjait” is felidézi – a végtelennek tűnő „pincefogságra” korlátozódik. Arra, ahogy odalenn a bombázások közben Nénikével „pirospacsizik”, hogy együtt nyeli az éhkoppot a felnőttekkel, vagy hogy egy szomszédos fekhelyen először csodálkozik rá egy halottra, akit idős ikertestvére napokon át rejteget. Élet és halál mezsgyéjén, félig öntudatlanul, furcsa módon egy kishíján balvégű pisilés maradt meg legélesebben emlékezetében. Apja, mivel kisfia szégyellt mások előtt az óvóhelyen virágtartóba vizelni, egy éjjel felviszi a lakásukba dolgát végezni, s a lépcsőházból a rég nem látott csillagokat mutogatja neki önfeledten. Eladdig, míg ölbe kapva hanyatt-homlok menekül vele vissza az óvóhelyre egy váratlan újabb légicsapás elől, amely a két szomszéd házat porig rombolja.

Ragályi Elemértől idegen minden öntetszelgés, meghatódás, léha és hiú nosztalgia, miközben könyvének alakjait újra életre kelti. Lélekrajza, jelenetezése meggyőző és empatikus, ami az olvasót is mind mélyebb együttérzésre hangolja. Gyermek-, ifjú- vagy felnőttkori önmagát, vágyait és csalódásait önálló epizódokká formálva gyakran él a cinkos humor és önirónia mesterfogásaival is. Ugyanazzal a szelíden elfogadó, szeretetteljes narratívával, ahogy a családtörténet többi szereplőjének erényeit, gyengéit is láttatja.

Különös írói érzékkel idézi fel a hányatott sorsok és áldatlan viszályok katarzis-pillanatait. Például, ahogy az egymásra féltékeny idős testvérek egyikük végnapjaiban hosszú és meghitt beszélgetésekben újra egymásra találnak. Ahogy egy váratlan otthoni haláleset a részvét önkéntelen apró gesztusaival tűzszünetet hoz a kényszerűen összezárt társbérlők belharcában. Vagy ahogy egy önkéntes útközbeni ad hoc bábáskodás vég nélküli hálálkodásra és valóságos ajándéközönre bírja a különben önző és gyanakvó batyuzó asszonyokat az ínséges háborús időkben.

Hogy ki mindenkiről szól e könyv, nehéz felsorolni. Az epizódok rendre egy-egy családtag alakja és sorsfordulói köré rendeződnek. Ezek hősei: az anya és az apa, a „különc Nagyi”, a kedves játszótárs: „Nénike”, a bohém tréfamester: Tibor bácsi s az ő titkárnőjéből a nejévé avanzsált „Muki”. A 107 évet élt cseléd: Woyczek néni, egy galíciai zsidó menekült özvegye, aki még százévesen is szolgált a háznál, Elemér nővére: Tekla s az ő evezős bajnok férje és irodalmár fia, a két Bodor Béla. És persze, „még sokan mások…” A családtagokat tágas és színes holdudvar veszi körül egy regényre való mellékszereplővel. Csak a gyermek- és ifjúkori szerelmek közül három megejtően kedves és eredeti epizód is kikerekedik Ragályi tollából. Annak ellenére – vagy éppen azért? –, hogy miként írja: „Rendes hagyománytisztelő, szinte prűd katolikus család voltunk, a ház atmoszféráját nem terhelte a fülledt erotika.”

Ezen a bő kétszáz oldalon nem egy impozánsan gazdag életművet maga mögött tudó, neves filmes, hanem egy kivételesen jó tollú szépíró mesél, lefegyverző nyíltsággal, sok humorral és játékos kedvvel. Aki a bemutató körüli interjúk szerint nem tervezi írásait filmre vinni, bár azt nem bánná, ha valaki másnak kedve támadna hozzá. Bő fél évszázados filmes múltját lezártnak tekinti, és láthatóan rosszul viseli, ha első kötete ürügyén, apropóján is váltig csak arról faggatnák. „Ez már nem érdekel – mondta a könyvbemutatón. – Valahogy úgy ejtettem ki életemből a filmes múltam, ahogyan anyám hetven év után otthagyta a házat, amelyben született. Erről nincs a fejemben történet, amit még elmondanék. Két okból: vagy mert a szereplői élnek, vagy mert már nem.”

Mint elhunyt nővére alakját megidéző, kötetzáró írásában (Búcsú Teklától) írja: emlékezni akar, nem búcsúzni. Hisz kettejük édesanyja – aki még szeretett férje temetésén sem kívánt részt venni – maga is úgy vélte: „búcsúzni csak az élőktől érdemes”, ami utána történik, csak önmagunkról szól. Az élete végén egy agyvérzés által némaságra ítélt nővértől öccse, Elemér pedig már búcsúzni sem tudott, csak barkochbázva és pantomim gesztusokkal próbálta nővére kimondhatatlan vágyait, érzéseit megfejteni.

A könyv így ér véget: a „búcsú nélküli búcsú” e torokszorító jelenetével. Utána már csak egy díszes családfa áll: a Ragályiak vagy két tucat nemzedékét a Keszi-nemzetség ősködbe vesző eleiig visszavezetve. Ámbár e családregénynek is beillő remek novellafüzér, úgy lehet, méltóbb és hitelesebb mementónak bizonyul.