Verdi: Attila / Margitszigeti Színház
2022.08.21.

"Mért szállong a turul s ölyű [...]?" - kérdezhettük műveltségünkre büszkén a margitszigeti Verdi-produkció LED-falát figyelve, de máskülönben ennek az Attila-operának eredendően vajmi kevés köze van a "mi" Attilánkhoz. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

S ez igazán magától értetődő, hiszen ami nekünk a nemzeti mitológia egyik alapeleme, az másnak közpréda gyanánt felhasználható és nagyjából csereszabatos operaszüzsé. Fejcsóválva meglepődnünk azért szabad, ahogyan azt 1852-es eleink is tették, amikor egy itáliai turnétársulat elhozta Pestre Verdi Attiláját. (Merthogy a Velence számára komponált opera magyarországi bemutatójára valójában akkor került sor, s nem 1972-ben a Margitszigeten, ahogyan azt most a műsorfüzet és a Wikipedia magyar nyelvű szócikke állítja.) Ez a hun uralkodó ugyanis Wotant emlegeti, aztán összehívatja a druidákat, s végül nem az orrvérzés, de nem is Ildikó/Krimhilda öli meg, hanem egy olasz honleány. Ám azért a közösségi mítoszok iránt igenis mutattak érdeklődést Verdiék, elvégre a Prológusban színpadra állították Velence oly szép jövőt ígérő alapítását - a La Fenice premierközönségének tetszését kiváltandó.


Bretz Gábor és Maria Agresta

A történelmietlen historizálás metódusa minden jel szerint az új margitszigeti produkció alkotóitól sem volt idegen, másként aligha bukkant volna fel a díszleteket kiváltó óriás LED-falon meg a jelmezekben annyi katyvaszértékű kor- és stíluszavar. Persze mindez a giccs iránti fogékonysággal is jól harmonizált, kezdve a sort az azonosíthatatlan vágómadárfélével és az ő madártávlatával induló vetítésen ("Hadintéző, baljós madár, / Széles Dunának partinál?") s folytatva Feledi János túltengő koreográfiájával meg a jelenetközi fenyegető zajhatásokkal. Ez így együtt szinte már ki is tett egy rendezést, már amennyiben nem vártunk el a rendező Aczél Andrástól ízlésbiztonságot és értelmezői indíttatást. De úgy tűnt, nem vártunk el semmi ilyesmit: a margitszigeti közönség egyértelműen hálásnak mutatkozott a rendezői operaszínház mellőzéséért, s ez a némiképp opportunista megkönnyebbülés a legkevésbé sem a sokat szenvedett hazai publikumot minősíti. Jóllehet, megrendezés után kiáltó szituációk és emberi viszonylatok azért ebben a korai Verdi-operában is akadnak, mondjuk amikor az Attilához követségbe érkező Ezio (Aetius) előbb összefogna a hunnal saját császára ellen, majd miután a nagyfejedelem visszautasítja ezt az ajánlatot, a római generális zökkenőmentesen a következő szavakkal fordul rá kettősük zárószakaszára: "Ezio, ritorna ad essere / di Roma ambasciator" (Ezio újra Róma követe lesz). Hát nem kelthetné fel méltán egy rendező érdeklődését ez a mélyen emberi gyorsváltás?

Ebben a mindvégig lendületes, habár oly kiismerhető operában, amelyben mondhatni orrvérzésig kapjuk az áriákat/kettősöket beszegő gyors és szabványszerű cabalettákat, a lényeg persze mégis az énekesi teljesítmények összessége. S ezen a téren nem volt kedvezőtlen az augusztus 14-i margitszigeti előadás mérlege. Hála mindenekelőtt a címszereplő Bretz Gábornak, aki színpadi kiállásával 50-100 méter távolságból is váltig imponált, s aki a hangjával is képes volt az uralkodói autoritást, Attila egyszerre fenyegető és nagyvonalú barbár fenségét érzékeltetni. (Hogy ebben az elektromos hangosításnak is volt némi szerepe, azt - szabadtéri előadásról lévén szó - oktondiság negatív felhanggal emlegetni.) Attila végzetét, vagyis a hős Odabellát a világszerte keresett olasz szoprán, Maria Agresta állította elénk, és alapértelmezetten alighanem ő is pompás választás lehetett e szerepre. Fájdalom, a tárgyalt vasárnap estén bizonnyal nem volt tökéletes diszpozícióban, s így egyik-másik szólamrészlete problematikusnak, hangadása pedig olykor határozottan túlfeszítettnek hallatszott. Ám a jobb pillanataiban, márpedig ilyenből több volt, színpadra termett operaművésznek és autentikus Odabellának tetszett.


Bretz Gábor és Haja Zsolt
(Fotó: Berecz Valter / Opera)

Ezio fentebb már emlegetett szerepét a szólamideálhoz képest okvetlenül világosabb-könnyebb baritonú Haja Zsolt kapta, és ő igen energikus teljesítményével igazolta is a nem papírforma szerinti kiosztás létjogát. Az ebben az operában valamelyest háttérbe szorított tenorszerep, vagyis Foresto megformálásának kötelme Pataki Adorjánnak jutott, aki újabban határozottan kevesebb gikszerrel és érettebben működik, ám hangjának és színpadi lényének vonzereje változatlanul olyan deficitet jelez, amelyről a nézőtéren alighanem nehezebb megfeledkezni, mint a szereposztások összeállításakor. S legalábbis e sorok írója számára van valami tartós deficitérzés a most I. Leó pápa szerepében felléptetett Gábor Géza produkciói körül is. E rokonszenves művész esetében a mindig hatásos kiállás, a basszusszerepek sorában oly jól érvényesülő testalkat mintha csak ritkán párosulna igazán formátumos hangadással, a hangszemélyiség meggyőző kisugárzásával.

A Magyar Állami Operaház kórusa ezúttal enyhén, de fölismerhetően nyárias formában produkálta magát, míg az intézmény zenekara mindvégig megbízható alapot kínált az előadás számára. Ebben persze a vezénylő Dénes Istváné volt a főérdem, aki e szemre igazán nem karmester-központú operában újfent igazolta mesterségbeli tudását, oly nyilvánvaló ügyszeretetét és szerencsésen ragályos lelkesedését.

Helyszín: Margitszigeti Szabadtéri Színpad; időpont: 2022. augusztus 14.