Színház, cirkusz, tánc / Sziget 2022
2022.08.18.

Hát hiszen épp ez a baj, hogy valahogy idén nem volt a szokásos. Vegyük úgy, hogy két év kényszerszünet után kell egy kis erőt gyűjteni: jövőre veletek ugyanitt, csak ne ugyanígy. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Én vagyok az atipikus Sziget-látogató: bevallom, idén se voltam egyetlen koncerten sem, helyette három napig a Cirque du Sziget, illetve a Fidelio Színház- és táncplaccra keresztelt, idéntől szabadtéri régió, meg egyéb, társművészeti helyszínek között ingáztam. (Bár tudnám feledni a Vietnami Nemzeti Vízi Bábszínház kusza esztrádműsorát – na jó, a víz alatt és alól, láthatatlanul mozgatott bábok érdekesek voltak, csak a program hosszadalmas zenés-táncos összekötő folklórelemeire nem vágytam.) Akárhogy is: most valahogy félig üresnek érzem a poharat, mégsem panaszkodom: a Sziget továbbra is egyedülálló fellépési lehetőséget biztosít Magyarországon alig vagy sosem látható cirkuszi és színházi csapatoknak. 


Cie Cabas: Desiderata

Lehet, hogy két év szünet után a hozzáférhető kínálattal is baj van? Ez se lenne csoda, mindenesetre a Cirque du Sziget felhozatala kifejezetten harmatosra sikeredett. A szabadtéri kisszínpadon előadott húsz-harmincperces szösszenetek általában egy-egy ötletre vagy zsánerre felhúzott jobb-rosszabb, felejthető konstrukciók voltak. (És innen is drukkolunk a szerencsétlen balesetet szenvedett francia artistanőnek, hogy teljesen felépüljön: bár a La Burrasca a daruszerkezettel kombinált show-ját háromszor előadta, a Sziget honlapjáról nyom nélkül eltűntek, mintha sosem jártak volna itt.)

A nagysátorban, főidőben a francia Compagnie Cabas Desiderata című show-jával az a fő probléma, hogy egyszerűen nem idevaló: hiába fontos a téma, ha egyszer ide nem tanulni jár az ember, hanem szórakozni. Annak ellenére gondolom ezt, hogy a 2005-ben alapított társulatot vezető Sophia Perez 2020-as rendezése elképesztően izgalmas kérdéseket hajít a porondra, még akkor is, ha elkapni nemigen sikerül senkinek őket. A színpad fölött bolhabetűkkel kivetítve kell(ene) olvasni a sok-sok francia szöveg kétnyelvű fordítását, melyben a hat artista sajátmagáról, a társadalmi nemekhez való viszonyáról, a nők elleni erőszakról, a transz- és meleg közösség hétköznapi gondjairól mesél és vall. Igen, a dolog személyessége, vallomásos dimenziója megérinti a nézőt, meg az, ha elgondolkodunk rajta, hogy a cirkusz heteronormatív világrendjében mit jelenthet, ha egy pasi női ruhában érzi jól magát, hogyan viszonyul hozzá a többi cirkuszművész, a közönség, és így tovább.


Barcode Circus Company: Sweat&Ink

Ugró- és libikókaszámok adják a műsor gerincét, és a legizgalmasabb, mert mondanivalójában legsúlyosabb pillanatok azok, amikor a didakszisba hajló dikció és a magas színvonalon kivitelezett akció szervül: az erőszaknak kiszolgáltatott, férfitestbe bújt női lélek kínjairól lehet hosszan értekezni, de a több méter magasból a matracba csapódó, ott rongybabaként összezuhanó alak száz szónál is maradandóbb nyomokat hagy. Vagy amikor a Marthe-ként bemutatkozó Martin a Girls just wanna have fun-t énekelné, de artistatársai minden lehető módon akadályozzák. Tesztoszterontól duzzadó alfahímnek is lehet persze lenni, az egyik srác magas, szőke, hetero férfiként beszél is arról, mi mindent tanult az előadáskészítés alatt. A Desiderata egyszerű, ám fontos üzenete, hogy másnak lenni szép.

A kanadai Barcode Circus Company Sweat & Ink-je a társulat első, saját szavaikkal „színházi cirkuszshow”-ja 2019-ből. Két alacsony, filigrán lány és két magas, jól megtermett fiú az emlékezet és felejtés titokzatos útvesztőiben bolyong egy órán keresztül. A szokásosan konfúz ismertető szerint a memória és a személyközi kapcsolatok a központi kérdések, a konstrukció pedig egyértelműen akkor válik ingataggá, amikor lírázni és ún. üzenetet kezdenek közvetíteni a játszók. 

Ugyanakkor nagyon rokonszenvesek mind a négyen, ezt muszáj hangsúlyozni, meg persze nagyon profik is: lenyűgözőek a dobások, ugrások, egyensúly- és erőgyakorlatok, és ők ezeket végig őszinte mosollyal, egymás szuperképességeitől ámulva abszolválják. A cirkuszi számok gyakran táncba fordulnak, valahol a színházi, cirkuszi és mozgásos műfajok peremvidékén járunk, és ez a laza határnélküliség kifejezetten jót tesz az egész produkciónak. A két fiú által biztos kézzel tartott és irányított rugalmas gerendán az egyik lány által előadott végtelen gyakorlatsor – szaltók előre és hátra, pörgések és forgások több méter magasságban – joggal vált ki lelkes tapsot. 


Insectrotropics: Legend of Burning Man

Ó, hány meg hány órát töltöttünk az elmúlt évtizedben a fullasztó, párás melegben a Színház- és táncsátorban, várva – és nem ritkán meg is kapva – a csodát! Ennek most vége: a fák tövében kisebb színpadon, odébb egy fedett, de minden oldalról nyitott, műfűvel-babzsákokkal körbeölelt részen nagyobb színpadon, meg a szomszédos domboldal tövében alkalmi helyszíneken működött idén a Színház- és táncplacc. Hogy a tűrhető klíma, a könnyebb át- és bejárhatóság előny, az egyértelmű, de hogy a válogatók és az előadók művészi kompromisszumokra kényszerülnek, ha ez a megoldás állandósul, az is biztos: a legtöbb előadás még mindig black box termekre születik, vagyis nem feltétlenül érvényesül szabadtéri helyszínen is.

Jól jönnek tehát az olyan produkciók, amik kifejezetten ilyen körülmények közé születtek. Ilyennek sejtem a katalán Insectrotròpics meghatározhatatlan létszámú csapatától a Legend of Burning Man című, először 2013-ban bemutatott, majd 2017-ben újragondolt, performatív momentumokat és képzőművészeti installációra utaló elemeket tartalmazó, színes, szélesvásznú hang-, kép- és gondolatorgiáját. Az a bizonyos égő ember Mohamed Bouazizi tunéziai utcai árus, aki az őt ért igazságtalanságok miatt 2010-ben felgyújtotta önmagát, majd rövidesen belehalt a sérüléseibe, drámai tettével indirekt módon kirobbantva az arab tavaszt. 


Flying Bodies és Collective Dope: You are the Flow

A 360 fokos előadás közben érdemes folyamatosan cirkálni az apró színpadra kihelyezett fehér, projektorok örvénylő képével bombázott kockaelem körül. Itt technós-elektro effektekkel dolgozó hangmesterek, ott terepasztalon matató, tevékenységük eredményét videón rögzítő és a kocka oldalára vetítő performerek dolgoznak. Az égő ember jelképes, textilbe burkolt holttetemét a nézőkkel közösen viszik körbe a maszkos, szelfibotokra erősített telefonokkal önmagukat felvevő alakok. És közben a nagyhatalmaktól a vállalati kultúrán át a politikusokig mindennek és mindenkinek beszól ez a felkavaró, saját kaotikus punkságát és nyílt anarchizmusát büszkén vállaló őrült happening, ami a forradalom erejét nem csupán hirdeti, de kézzel foghatóvá, a saját bőrünkön közvetlenül érzékelhetővé teszi.

Zajlanak olykor belülről, mélyről induló, alapvetően békés forradalmak is. A Flying Bodies és a Collective Dope You are the Flow című részvételi táncelőadásában például a színpad körül mit sem sejtve üldögélő nézőket nem kell sokáig győzködni, hogy legyenek részesei az egyszerű, ám remek dramaturgiával építkező, sodró erejű, ott helyben megképződött táncmozgalomnak, ami néhány perc alatt élőben dj-zett táncpartivá alakul. A Sziget ebben amúgy egyedülálló: a visszafogott, túlszocializált magyar átlagnézőt általában arra is nehéz rávenni, hogy ne folyton a színpad irányába nézzen, nemhogy arra, hogy profi táncosok, parkourosok és más, vadidegen nézők közé vegyülve, magát teljesen elengedve átadja magát a ritmusnak. 


Un Loup pour l'Homme: Cuir. Fotó: Valérie Frossard.
A képek forrása: a társulatok honlapja

Korábbi élményeim alapján nagyon kíváncsi voltam a francia Un Loup pour l’Homme kétszemélyes előadására. Cuir, vagyis Bőr, ami kiejtve a queer hangsorára is emlékeztet, és tényleg: Arno Ferrera és Gilles Polet negyvenperces bizarr duettje rengeteg asszociációt indít útjára a férfi szexualitás különböző változataitól a hatalom és alávetettség kérdésein át egészen a sport és küzdelem témájáig meg tovább. A csak piros meg kék alsót viselő izmos férfiakon testüket állatiassá torzító és különös protézisként kiegészítő bőrhám feszül: ezeknél fogva fogják, húzzák, emelik, hajítják egymást az előadás során. Elképesztő fizikai igénybevétel, alku és megúszás nélküli kőkemény, test test elleni harc, amiben végig ott vibrál az erotikus feszültség, ami aztán a másik alaposan igénybe vett testének gondos végigtörölgetésében, majd érzéki lassúzásban csúcsosodik ki. 

Aki kétszer is megnézte, meggyőzően állítja, hogy az olasz Alessandro Sciarroni Save the Last Dance for Me című, szintén két férfira komponált tánca mást és máshogyan jelentett az egyes alkalmakkor. Nyugalom, nincs itt semmi genderőrület: a csak férfiak által járt, leginkább a tangóra emlékeztető tánc, a polka chinata a 20. század legelejéről, Bolognából származik. Sciarroni félórás előadása egyszerre állít emléket a műfajnak, miközben új közreműködőkkel új kontextusokban természetesen egy teljesen új produkciót hoz létre.


Alessandro Sciarroni: Save the Last Dance for Me

Amikor én láttam Gianmaria Borzillo és Giovanfrancesco Giannini kimért, feszes, elegáns és férfias táncát, leginkább a fölényes erő és a belé kódolt törékenység kettőse ragadott meg. És persze az a végtelen koncentráció, alázatos fegyelem, ami óramű pontossággal működteti a négyzetes színpadon körbe-körbe suhanó alakokat. És ez korántsem lélektelen profizmus, a nézők, akiket valami energiaáramlat szippant magával, hálásan kapják el a táncosok rájuk vetett pillantását, lesnek meg egy-egy mosolyt vagy kimerült grimaszt, meg persze nyugtázzák a szálfaegyenes gerinccel előadott szigorú mozgássor közben legördülő, fegyelmezetlen izzadságcseppeket. És közben rájönnek-rájövünk, hogy milyen gyönyörű, hogy milyen esendő az ember. Ezt is elviszem magammal.