A sevillai borbély a Salzburgi Ünnepi Játékokon
2022.08.16.

Rengeteg operából készítettek filmet, de olyan klasszikus operát, amelyet egy (sereg) filmötletből vezettek le, keveset láttunk. Rolando Villazón pedig pontosan ezt tette Rossini oly népszerű vígoperájával. GYENGE ENIKŐ ÍRÁSA.

Produkciójában kerettörténettel próbálja összekapcsolni a 18. századi történetet a mával, a „mát”, a „jelent” pedig a filmművészet jelképezi, annak egyik aranykora, az 1930-as évek megidézésével. A nyitány alatt egy nagy filmstúdióban találjuk magunkat, ahol Rolando Villazón szívbéli hőse, Arnoldo kellékmester (Arturo Brachetti színész, némaszereplő) dolgozik, a filmek és filmsztárok megszállottja, aki mindig filmeket néz, azokon ábrándozik, amikor senki nem látja. Így mindenekelőtt legfőbb kedvence, Cecilia Bartoli elevenedik meg előtte különböző hollywoodi némafilm-produkciók hőseként. Amikor senki nem látja, de mi persze igen… az óriásképernyős háttér Arnoldo minden zuggondolatát megmutatja. Azután az álom valósággá válik, az imádott díva megjelenik Arnoldo közelében a színpadon, mint Rosina. Nem eredeti ötlet, de akár jó is lehet. A változatos dramaturgiai szerepben alkalmazott vetített hátterek mindvégig uralják az előadás színpadképét (Harald Thor színpada): van, amikor nagyon kreatívan és szervesen, persze van, amikor éppen ez, a vetítések jelentésbeli sokasága válik a bőség zavarává, és nemigen szolgálja a dramaturgiai egységet. 

De ki beszél itt dramaturgiai egységről? A 3 és fél órássá duzzasztott előadás Arnoldo szemével láttatja Almaviva és Rosina történetét. A háttérképernyő mögül újra és újra kilépnek a színpadra olyan filmszereplők, akik eleinte a filmvásznon egy texasi western saloonban vagy egy klasszikus nappaliban voltak láthatóak. Arnoldót lenyűgözi mindez, mígnem az első felvonás végén a stúdió teljes jelmeztára szó szerint az arcába repül, és a vikingektől a szamurájokig minden háborús filmfigura kiömlik a képernyőről.


Ildebrando D'Arcangelo, Edgardo Rocha, Alessandro Corbelli,
Cecilia Bartoli és Arturo Brachetti. Fotó: Monika Rittershaus

Ám vannak nagyon találó és meghökkentő, valóban jelentéstöbbletet hozó vizuális megoldások is. A díszlet épületelemeinek ajtói rugalmas textilből készültek, rajtuk egy alig látható hosszanti rés, azon át közlekednek a szereplők – valóban, mint egy film megjelenő-eltűnő alakjai. És ha ez nem lenne elég: a vetített kép legerőteljesebb tartalmai azok voltak, amikor a nem látható vagy éppen eltűnő szereplő után az ajtó/falak mögötti történéseket ábrázolja a kivetítő. Így beláttunk Figaro műhelyébe már akkor, amikor a borbélyról még csak beszélgettek, de még nem jelent meg a színen. Bizonyára nem véletlenül, Bartolo doktor házának falai egyáltalán nem voltak képileg sem átláthatóak.    

Villazón új kérdéseket tesz fel Rossini ürügyén, melyeket részletesen taglal az egyik nyomtatott műsorlapon. Frankenstein, háború, ketrecbe zárt madár, árnyjátékok, Pirandello. És megint ott tartunk, hogy többet akarunk Rossininál, nem bízunk benne meg abban, hogy a zene vagy Beaumarchais kérdései a mának is szólnak, szólhatnak. Új kérdésekkel pakoljuk meg a történetet, ráadásul meg kell magyaráznunk, vizualizálnunk kell Rossini minden ötletét is, majd kerettörténetünk elemeit és (részletesen) Villazón új meg új rendezői ötleteit. Ötlet pedig van bőven. A Sevillai jó táptalaj mindenféle színpadi gaghez, számítunk is rájuk, de ha a kotta és a libretto minden egyes hangjára-szavára kapunk valami magyarázatot, valami asszociációt, valami poént, az már fárasztó. Úgy érezzük, Villazón nem egyszerúen szabadjára engedte csapongó fantáziáját: ez már valóságos ötletbörze, amelyben a zeneszerző és a librettista szándékai lassacskán (mintha) másodlagossá váltak (volna).  


Cecilia Bartoli (Fotó: Kristian Schuller / Decca)

Bőven élt például az előadás a filmes és zenei idézetek beszúrásával. Zenei idézetek Rossini zenéje mellett? Amikor már megszoktuk és megfejteni véltük a fekete-fehér némafilmes bevágásokat, Gianluca Capuano és a Musiciens du Prince de Monaco együttese filmzene részletekkel színezte a cselekményt, különösen a recitativók környékét. (Az igaz, hogy a darab előadói hagyományába, lásd az éneklecke jelenetet, kvázi beletartozik a partitúrán kívüli aktuális/népszerű melódiák beszúrása…) A Keresztapa témája, az In the Summertime és további populáris melódiák be-besurrantak az egyébként is igen színes-pörgős Rossini-partitúrába. Ennek egyrészt az az előnye, hogy a közel négyórás estén valahol (színpadon, árokban) mindig történik valami, így a folyamat akkor is szórakoztató, amikor épp egy statikusabb recitativón a sor. Hátránya viszont, hogy a korabeli hangszereken játszó zenekar vérbően meleg hangzása – külön kiemelendő a recitativók egész fantasztikusan kreatív continuó-kísérete – az impressziók ilyen túlkínálata mellett háttérbe szorult.

A várakozáson felül remeklő énekesek azonban minden figyelmünket megérdemelték: hangjuk, színpadi játékuk, mozgásuk minden pillanata professzionális, egyúttal persze laza móka-kacagás. Az igazság kedvéért le kell írnunk, hogy sokuk (Figaro – Nicola Alaimo, Doktor Bartolo – Alessandro Corbelli, Basilio – Ildebrando D’Arcangelo) első belépője meglepően alulintonáltra sikerült. De mielőtt még messzemenő negatív következtetéseket vonnánk le: a remek áriák és virtuóz koloratúrák, buffo-hadarások csodálatos természetességgel és tisztasággal szólaltak meg. Aki pedig meglátásom szerint egyszerűen tökéletes volt: az uruguayi születésű Edgardo Rocha mint Almaviva, az ő hangszíne, magasságai, technikája, színpadi jelenléte. A 38 éves belcanto tenor ma Európa-szerte az egyik legfoglalkoztatottabb, ideális Donizetti-, Bellini-, Rossini-előadó. 

És Bartoli, aki 19 évesen éppen Rosinaként ért el Rómában csodával határos áttörést? Bartoli ma is nagyon jó Rosina. Bár kicsit zavaró, hogy mély regisztere fölösleges, vaskos támasszal szólal meg – ne feledjük, hogy Rosina egy fiatal lány, aki csak azért kapott Rossinitól a műfaj szabályaitól eltérően mezzo hangfekvésű szólamot, mert… de hiszen a kedves olvasó tudja, hogy miért. Bartoli ma már nyilván másként énekli a szerepet, de érett nőként is több mint hiteles Rosina, aki ügyesen játssza ki csillogó és pehelykönnyű koloratúráit, technikailag kiváló regiszterváltásait, és ahogyan számos szerepében, most is kiválóan irányítja a férfiakat. 

Időpont: 2022. augusztus 11.; helyszín: Haus für Mozart.

Szerző: Gyenge Enikő