„Titkot legjobban a kagylóhéjak tudnak tartani” – hirdeti a világhírű regény magyar borítója. Annak oka, hogy ez a kötet miért futott be ekkora karriert, a legkülönlegesebb kagylóban lehet elrejtve, méghozzá igencsak mélyen, valószínűleg ezért nem is találjuk. Merthogy Delia Owens könyve bár olyan témákkal foglalkozik (kirekesztettség, nők kizsákmányolása, ember és természet viszonya), amelyek kifejezetten aktuálisak, ezekben nem mélyed el, maga a szöveg pedig helyenként rendkívül túlírt és modoros.
 Jelenetek a filmből |
A Lápi Lány sztorija mégis milliókat hódított meg világszerte, így Hollywood is lecsapott a történetre, mégpedig Reese Witherspoon személyében, aki azzal párhuzamosan, hogy színésznőként szépen lassan kezdett kiszorulni a fősodorból, saját produkciós céget alapított, és olyan nőközpontú történetek adaptációját segítette elő, mint a Kis tüzek mindenütt vagy a Hatalmas kis hazugságok (ezekben egyébként színészként is szerepet vállalt). Most a mindeddig egyetlen filmmel (First Match) rendelkező Olivia Newmant bízta meg a rendezéssel, aki bizonyos szempontból igen magasra tette a lécet ezzel a próbálkozással: ennyire rossz arányérzékkel és ízlés nélkül elkészített mozi ugyanis ritkán látogat a filmszínházakba.
Kya Clark (Daisy Edgar-Jones) szépen lassan egyedül marad a láp világában. Anyja (Ahna O’Reilly) alkoholista apja (Garret Dillahunt) elől menekül, majd a lány testvérei is távoznak, így hamar meg kell tanulnia, hogy csak magára számíthat. Tate (Taylor John Smith) és Chase (Harris Dickinson) személyében az első szerelmek is megérkeznek Kya életébe, de ezek a kapcsolatok is csak megerősítik benne, hogy előbb-utóbb mindenki elhagyja őt. Ezen a ponton pedig belép a művészetben oly régóta jelen lévő kérdés: akit állatként kezelnek, vajon azzá is válik?
Irodalmi művek adaptációjánál mindig érdemes megnézni, hogy milyen változtatásokat eszközöltek a filmesek. Delia Owens regényének epizódokra épülő szerkezete megnehezítette volna a mozi befogadását, így ezt csak nagyon egyértelmű kapcsolatok (például a nyaklánc elkészítése, majd előkerülése a tárgyaláson) tartották meg, egyébként jóval lineárisabb építkezést kapunk. Nagyon jó döntés volt, hogy a regény leggyengébb pontját jelentő krimiszálat szinte teljesen mellőzi a film, a nyomozás és a tárgyalás csak a legszükségesebb mennyiségben van jelen.
 A képek forrása: MAFAB |
Kya belső narrációja viszont végzetes hibának minősül. Az Ahol a folyami rákok énekelnek már könyvként sem bánt csínján a didakszissal, így viszont, hogy minden nagyon egyszerűen és nagyon direkten van a néző elé tárva, az a maradék gondolkodni- és megélnivaló is elvész. Ilyen szinten túlbeszélt jelenetekkel csak nagyon rossz minőségű tévésorozatokban találkozni manapság.
A film emellett az alapmű időugrásaival sem tud mit kezdeni. A hirtelen jövő néhány éves kihagyások miatt az egész dramaturgia szétesik, ráadásul ez a színészeket is nagyon nehéz helyzetbe hozza. Daisy Edgar-Jones, aki típusra tökéletes választás lett volna Kya szerepére (és akit egyébként a Normális emberek adaptációjában például láttunk már csodálatosan játszani), a film nagy részében ezen bukik el. A mozi a külsejét tekintve nem fiatalít rajta, ő mégis megpróbál eljátszani egy nálánál tíz évvel fiatalabb lányt (gondolok itt a mimikára, gesztusrendszerre), ez pedig helyenként esetlen végeredményhez vezet.
Ez a fajta amatőrizmus sajnos az egész filmet áthatja. Arról is bőven lehet beszélni, hogy Owens műve az üzenetét tekintve is igen zavaros, de mindez gyakorlatilag fel sem tűnik amellett, hogy milyen érzéketlenül és szakértelem hiányában került elénk az adaptáció. A képeslap-esztétika funkciótlanná silányítja az egyébként gyönyörű helyszínt, az összes drámainak szánt pillanat ritmustalanul ér véget a rossz vágás miatt, a zene és a párbeszédek hatásvadászatára pedig ne is vesztegessünk több szót.
Newman filmje azt az apró, stílszerűen: kagylónyi tartalmat is kiöli az alapműből, amivel az kiemelkedett az általános lektűrmezőnyből. Olyan, a karakterek és a történet árnyalását elősegítő részletek maradtak ki szinte teljesen, mint Kya apjának háborús múltja, Chase családi háttere, Tate döntésének magyarázata, vagy a Jumpin’ (Sterling Macer Jr.) és Mabel (Michael Hyatt) történetén keresztül megjelenő rasszizmus.
Ezzel együtt az is nagyon hamis narratíva lenne, ha azt állítanánk, hogy egy mesterműből készült ennyire rossz filmadaptáció. Newman rendezésének bőven megvannak a saját hibái, ugyanakkor sok gyengeségét a körülrajongott alapműből örökli. Owens regénye ugyanis bár sok minden szeretne lenni, ám a tisztes középszernél nem jut tovább. Lehetne ez a történet autentikusan feminista, ahhoz azonban nem elég következetes, mert Tate árulása például megbocsátást nyer. De hasonló a befejezés is, ahol a szerző mintha nem tudta volna eldönteni, hogy az egész élete során kizsákmányolt lány visszacsapását akarja ábrázolni, vagy az előítéletek működését. Esetleg úgy akar a sztereotípiákról beszélni, hogy az olvasót szembesíti a sajátjaival?
Rengeteg kérdés merült tehát fel, és az is kifejezetten zavaró, hogy amihez Owens zoológus végzettsége nyomán leginkább ért, abban sem mond igazán újat. Értjük, hogy az ember nem létezhet a természet nélkül, és azt is, hogy az utóbbi mennyivel tisztább létezést biztosít, mint amit mi társadalomnak hívunk, de ez azért nem elég egy erős mondanivalóhoz. A társadalmon kívüli lét ennyire romantizált és esztétizált bemutatása (valakiből úgy lesz sikeres író, hogy tinédzserként tanul meg olvasni) nemcsak nagyon hamis képet fest, hanem épp annyira káros, mint a regény helyszínéül szolgáló Barkley Cove privilegizált lakóinak érzéketlensége.
Az Ahol a folyami rákok énekelnek sötét, kagylók által is leplezhetetlen titka tehát ez: ebből az alapállásból, az egyébként sokra hivatott téma- és motívumhálóból bűn mindössze egy rossz szerelmi háromszöget és egy kiszámítható krimiszálat kihozni.