Pór Péter: Utolsó útitársak
2022.09.12.

A könyv, amelyről ez az ismertetés szól, kettősen alliterál a címlapon, hogy a „gondolat melankóliáját” a borítón szereplő Dürer-metszettel és címe által is érzékeltetni tudja. ZSELLÉR ANNA RECENZIÓJA.

A „melankólia” kifejezés a mottóként választott vers első sorában is előfordul. Az „útitársak” kifejezés pedig még akkor sem olvasható a szerénytelenség gesztusaként, ha a szerző az Elöljáró szavakban hitet tesz amellett, hogy „nemzedéke[…] néhány vitathatatlan jelentőségű művének” elemzésére vállalkozik, hiszen maguk az írások  félreérthetetlenül tanúskodnak arról, hogy szerzőjük minden esetben távolabb lát, mint az érintett kötetek. Tandori esetében fél évszázados tartós figyelem eredménye az, amit Pór tollából itt olvashatunk.

Hihetünk-e, higgyünk-e az önmaga jelenbéli helyét megkérdőjelező elöljáró szavaknak: „Legalább tizenöt, de inkább huszonöt éve figyelem, mennyire inaktuálissá vált, amit én az irodalomról tudtam és valamennyire ma is tudok.” Mit (mi mindent) jelent az, hogy miközben önleírása szerint melankolikus értekezői poétikával van dolgunk, olyan szövegekkel, amelyek maguk is „a melankólia kiválasztott teremtő állapotában” keletkeztek, ez az értekezői álláspont „inaktuális” volna – a saját maga által használt kifejezést alkalmazva rá? Aktualitását vesztett, a múltra vonatkozó vagy pedig, ami hátborzongató volna: „csak dokumentumértékkel bíró”?

Mielőtt erre a kérdésre választ adnék, megvizsgálom az értekezések sajátos szövetét, az általános és összehasonlító irodalomtudomány európai mintájára művelt mesterség megnyilatkozásának Pórra jellemző módjait. Bár az írások eredetileg folyóiratokban jelentek meg, és a címük alatt szereplő könyvcímek könyvismertetésre utalnak, igényük, terjedelmük és sűrűségük alapján inkább értekező tanulmányok, sőt, néhol teljes költői és tudományos életművek értékelő áttekintését végzik el.

Nem csoda tehát, ha Pór ezekben az ismertetésekben tudományos módszertanára és fogalmi eszköztárára támaszkodik. Rendkívül szimpatikus az a vissza-visszatérő metodológiai őszinteség, amellyel az olvasót előre figyelmezteti arra, miféle bűvészmutatványok végrehajtására készül: „Némelyeket említeni fogom; de nem azért, hogy megítéljem mennyire legitimek, vagy éppen, hogy megmagyarázzam őket (…): hanem leghatározottabban azért, hogy megideologizáljam őket …” Az „ideologizál” kifejezés pejoratív felhangjainak figyelmen kívül hagyása árulkodhat arról, hogy a szerző nem a magyar nyelv közegében éli mindennapjait; de jelen esetben inkább úgy olvasnám, hogy magas absztrakciós igényű elemzői tevékenységre figyelmezteti előre – ironikusan – saját olvasóját.

Az a mód, ahogyan Pór követi „útitársai” művének alakulását, hűséges makacsságra vall: átfogó figyelemmel és lélegzetelállító részletgazdagsággal véghez vitt, egyszerre szövegközeli és világirodalmi távlatokat felmutató elemzései közben néhány kapaszkodóra bukkanhatunk az egyedi fogalomhasználatban, amely minden tanulmányának sajátja. E fogalmak némelyikét itt  felsorolom, mert értelmezésükre terjedelmi okokból nem, de használatuk módjára ki fogok még térni: eszmény, formula, bizarr, emblematikus, allegória/allegorikus, groteszk. A kötetben dőlttel szedve ne keresse őket persze senki, hiszen Pór értekező nyelvének költőiségét nem e visszatérő elemzői szóhasználat adja, hanem a szerzőitől kölcsönzött, interpretált és továbbgondolt (költői) szavak produktív polivalenciájának megteremtése, átmentése a művészi világból az értekezőibe. Erre példa Takács Zsuzsánál az „áll" szó és annak derivátumai, de rögtön a tanulmány elején maga a „jelentés" kifejezés is. Jellemző Pór Péter beszéd- és elemzésmódjára, ahogyan az „áll(ít)" különféle versbeli előfordulásait idézi és mutatja fel, majd „ideologizálja”, azaz megadja poetológiai fel- és megfejtését is:

„...alkotói kairos, amikor a világ mindenkori változata egyszeri képpel-jelentéssel-érvénnyel megjelenik, amikor a költői szó a világ mindenkori változatát, vagyis saját magát egyszeri képpel-jelentéssel–érvénnyel állítja.”

Majd még egyszer: „ahogy a búcsú Takács Zsuzsa lírájának kiváltságos ihlető motívuma: magát a költői alakot (a költőét vagy a teremtményéét, egyre megy) képzelteti el és állítja a búcsú negatív kijelentéseinek egyszeri érvényével.” Igaz ugyan, hogy az általa tárgyalt szerzők világirodalmi hagyományhoz való különlegesen részletgazdag kötődése miatt valószínűleg eleve kevés olyan köznyelvi szót találnánk, amely ne „egy másik költői szóra utal[na] vissza” (Géher Istvánról beszélve). Pórnak mégis elhihető – hiszen példáit gondosan válogatja –, hogy egy olyan dísztelen ige, mint az „áll" különleges és költői értelemtelítődést nyer a Takács-versek révén. 

Másfelől azért is hiteles jelentésteli kurziválásának ez a gyakorlata, mert forduljon bár végletekig alázatos tisztelettel szerzőihez, a szövegekről írt megnyilvánulásai gyakran tartalmaznak éles kritikát (pl. „reménytelenül kezdetleges marad”). Nemes Nagy Ágnes Rilke-sírfelirat fordítását „rendkívüli”-ként jellemzi, de hozzáteszi: a költő figyelme elsiklott afölött, hogy a mű haiku formában íródott. Tandori Rilke-fordításai kapcsán pedig nem rejti véka alá, hogy Tandori bizony gyakran félrefordít, átfordít, „elveszejti a szöveg valóságos értelmét”, miközben az is igaz, hogy „a primér szemantika érdektelenségének törvénye” vonatkozik rá. A kritikát tehát (a mai irodalmi közéleti publicisztika egészére tekintve) annak igencsak ritka, deskriptív (kiemelő-felmutató) értelmében gyakorolja. Szintén Tandori fordításáról mondja egyszer: „az egész kép az önkergetés groteszkül megfoghatatlan jelenetévé válik”.

Nem marad el a kötetben az egyes művek, költői megoldások, sőt, teljes kötetek értékelése sem, de megfigyelhető, hogy amikor Pór ezt megengedi magának, akkor csaknem mindig személyessé is válik: „A kritikus nem akarja elhallgatni csodálatát a megcsinálás ilyen maestria-ja olvastán); „én ezt az életmű legnagyobb kötetének tartom”.

Pór általában kitüntetett figyelmet szentel a kizárólag elmélyült odafigyeléssel kinyerhető, a retorika felszínén nem kimutatható költői poetológia feltárásának, azaz az immanens poétikáknak is, sőt, felmerülhet az olvasóban a gyanú, hogy talán teljesen sajátos módon ő maga az, aki a poetológiát az esetek többségében előállítja. Látnánk-e ilyen pontosan (nélküle) „a világ csak költőileg megteremthető teleológiáját” Tandorinál, főként – ahol Pór három gyakran használt elemzői fogalma együttesen fordul elő egyetlen elemzői bravúrmondatban: „bizarr”, „emblematikus”, „önkényes”. Vagy amikor Rilke egyik legnagyobb ismerőjeként azt az állítást fogalmazza meg, hogy a Rilkét fordító/átíró Tandori „célképzetét” a Rilkééhez képest „lényegileg másként” ragadja meg. Géherrel kapcsolatban pedig erre a következtetésre jut: „tehát mindezek a félreértendő antinómiák „helyett” én ebben az életműkötetben egységes akarást ismerek fel: a költészetnek, a költői szónak és a költői létnek az akarását…”

Kérdésként fogalmaznám meg inkább, semmint állításként, hogy vajon e visszatérő teoretikus fogalmak (eszmény, bizarr stb.) jelenlétét az elemzett szerzőknek egy stíluskorszakba sorolása indokolja-e? Posztmodern-e még a kor, amelyet leír vagy már valami teljesen másban gázolunk, öntudatlanul és szügyig?

Annyi bizonyos, hogy az „útitársak” kifejezés a kötetcímben biztosíték afelől, hogy magának a szerzőválasztásnak különleges, affirmáló jelentősége van. Ez egyszersmind a megsemmisítő vagy rosszalló kritika jelenlétének hiányát is jelenti a kötetegészben. A kötetcím „utolsó” szava talán arra (is) utal, hogy Pór irodalomesztétikai korszakvéget érzékel, illetve kimondatlanul: feltételez. Milyen jó lenne, ha erre vonatkozóan több útmutatást tartalmazna a kötet.

A könyv legbájosabb vonása a kizárólag a lábjegyzetekben megszólaló, de azokra igen jellemző dialogikusság: Pór megszólítja, motiválja olvasóját: néhol még nem létező műfordítások elkészítésére, máshol ritka szövegek felkutatására; feltételezi tehát a művelt közönség létét, figyelmét. Ezzel rámutatva tanítja, sőt tiszteli meg olvasóit. Amit Pór Péter ezekben a „könyvismertetések” ürügyén megírt értekezésekben gyakorol, az tudományos beszédmód ugyan, de véleményem szerint már nem tudomány: hanem critique littéraire – olyan irodalomkritika, amelynek nem pusztán szövegszemlélete, de világszemlélete is dialektikus. Tudományként olvastatja magát, amennyiben a roppant szoros olvasatokat az egyszerre magyar és világirodalmi kontextusban látás/láttatás fókuszának szélsőséges váltogatásával lazítja fel. Például Takács Zsuzsa egy versével kapcsolatban jegyzi meg: „valahol a Kálnoky – Petri – Rembrandt és Jézus közötti jelentésmezőben…”

Érvényes olvasatok kialakítására törekszik: nem elsősorban versekről, tanulmányokról, azaz kisebb szövegegységekről – hanem teljes kötetekről, kötetek egymáshoz való viszonyáról és végső soron olyan életművekről („útitársak”), amelyeknek követésére hűséggel kötelezte el magát. Ez a szemlélet működésében totalitáselvű (feltételezi az egész, a mű egységének és teljességének létét, sőt, megragadhatóságát): erről árulkodik pl. „az egész kötet legsajátabb indoka” kifejezés, vagy Fodor Géza „egész-elvű” esztétikájának igenlése. Ám ez a totalitástételezés nem válik monolitként fojtogatóvá vagy nyomasztóvá, mert – másik jellemzőjeként – szélsőségesen törékenység- és törésérzékeny: mindig felfigyel a kisiklásra, a repedésre, a fordulatra, a groteszkre és a torzra… a költői és a gondolkodói hagyomány folytatásának megbicsaklásaira, folytathatatlanságának egyéni indokaira.

Az igényes, kézhez illeszkedő kiadás tartalmaz elütéseket, betűhibákat, a megbocsáthatóság mértékét nem meghaladóan. Ugyan bizonyos helyeken ezek szembeötlőek, például amikor jól ismert versidézetben fordulnak elő. Ennél jóval nehezebb elnézni a gyűjteménynek saját felvezetőjét: az inaktualitás (magára) és az ómódiság egyik esztéta útitársára vonatkoztatott (egyszersmind) radikális önkritikáját: hiszen saját útitársairól szól. (Radnóti Sándorról szólva fogalmazott így: „hogy végül ekként a fronte kifejtse majdnem hogy ómódian állító felfogását a kultúra mibenlétéről és szerepéről.”

A szélsőségesen gazdag szépirodalmi, esztétikai és kulturális terep elemzői feltárásának mesteri foka az, ahogyan Pór – a műveket magukat megszólaltatva – interpretál, beszél.

Önmegkérdőjelezése így végső soron az esztétikai-kritikai állítások lehetséges érvényességének megkérdőjelezéseként (is) hat: nem annyira dialektikusan, mint inkább – saját szerencséjére – a krétai paradoxonával egyívású gondolatalakzatként, önmaga cáfolataként.

Szerző: Zsellér Anna