Rádai Andrea: Tündérek a tajgán
2022.11.22.

A varázslat mindenütt jelen van. A négyszögletű kerek erdőben, a lakótelepen és a varázslóiskolában is, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük. A varázslat aztán néha vonatra ül, és meg sem áll egészen Szibériáig. VÁNDOR JUDIT RECENZIÓJA.

Talán érdemes azzal kezdenem, mennyire jót tesz egy könyvnek, szövegnek, ha érezni, hogy a szerző lubickolt a történet megalkotásában.

Recenzensként régen olvastam ekkora élvezettel gyerekeknek írott mesekönyvet. Gyakorló nagymamaként pedig kifejezetten úgy éreztem, ezt a könyvet bármelyik unokámnak örömmel adom a kezébe, remélve, hogy valóban zseblámpával, a paplan alatt fogja olvasni. A Tündérek a tajgán esetében sikerült olyan könyvet létrehozni, ahol az olvasásra nevelés szándéka egy cseppet se ront a szöveg minőségén, hanem minden egyes rész, amitől könyv a könyv, kiegészíti és erősíti egymást: a borító ötletes, Baranyi (b) András illusztrációi mulatságosak, a viszonylag nagyméretű betűk (tényleg gondoltak a nagyszülőkre is?), a szellős szedés segíti az olvasást, egyszóval kellemes érzés kézbe venni a könyvet.

Rádai Andrea szövege könnyed, finoman szellemes, picit gunyoros, természetes, anyu-mesél-fejből stílusban íródott, sehol egy rossz, félresikerült felnőtt mondat, kilógó lóláb, minden természetesen következik egymás után, kaland kalandra halmozódik, újabb és újabb szereplők lépnek be a történetbe, hogy azután elmaradjanak, pontosan úgy, ahogy utazáskor ismerkedik az ember. A történet rengeteg ismert meseelemből építkezik (ez nem azt jelenti, hogy a szerző nem új történetet épített fel, viszont teremtett újakat is, a tolmácsoló toll mellett, mondjuk, a táltos csigákat említhetném, az orosz ikerkinézetű postahivatalokról nem is beszélve). Ettől minden kicsit ismerős, de semmi nem unalmas, ugyanakkor a történet maga – utazzunk a Transzszibériai Expresszen és ismerjük meg a mesés valóságot – remekül felépített, váratlan fordulatokkal tele, egy cseppet sem utánérzés. Dramaturgiailag jól megkomponált, pörgős cselekményvezetés, sehol nem ül le a történet.

Ötletesek a beszélő nevek, bár azt nem tudom (de feltétlenül ellenőrizni fogom), egy 7-10 éves mennyire értékeli az ilyesmit, engem végtelenül szórakoztatott. Remek földrajzi nevek kerültek a könyv belső oldalán pompázó térképre: Krumpligovó, Nagybajvanszk, Tyukevó (tyúktenyésztő hely, innen származik az aranytojást tojó is). Jópofa nevet talált a szerző a pohos gengszternek: Rinya, a közvetítő tollnak: Toll Mács, de beszélő név a Kvaterka a kedves keresztmama (nyilván barátságos és szeret trécselni) vagy Karbonara (a gonosz tündérrokon, akinek kedvelt tápláléka lehet a spagetti).

A szövegen érződik, hogy a szerző mestere az anyanyelvének – egyáltalán nem mellesleg Rádai Andrea sok holland gyerekkönyvet fordított már, színikritikákat ír, szóval minden készsége megvan ahhoz, hogy élvezetes szöveget hozzon létre –,  az egyszerű mondatok nem gügyögnek, csak épp a megértéshez szükséges szinten állnak, nem nézik le az olvasót, sőt, okos olvasó gyereket feltételeznek.

Az utazás élménye autentikus, a megfogalmazás is az, éppen, mintha a gyerekeinek mesélné el a kalandokat, és hogy cseppet izgalmasabb vagy még szórakoztatóbb legyen, keveri a mesés elemeket a valósággal. A meséből egy időre valóság lesz például, amikor Mimi rájön, hogy egyedül kisgyerek nem utazhat – akkor se, ha a segítségére van állandó közvetítője, a Toll Mács nevű íróeszköz, aki minden – emberi és állati – nyelven beszél, csak néha elkapja a hevület, és olyankor idéz (akkor is aranyos, ha a kis olvasó feltehetően nem ismeri az idézeteket, reméljük, megkeresi) –, és ezért varázspálca nélkül mesésen gyorsan kerül mellé felnőtt.

Főszereplőnk Mimi, anyai ágon varázsló-sarj, akinek „családjában szinte mindenki rendelkezett különleges képességekkel – kivéve az apját, de ő csak közönséges földi halandó volt…” Mimi képességei se haladják meg sokkal a közönséges emberekét, de legalább tud beszélgetni Teusszal, az igen olvasott és művelt görög teknősével. Nem jut el viszont anyukája magaslatáig, aki varázslattal intézi el a házimunkát. Mimi nagyon szereti a kalandokat, a vagányságot és a Transzszibériai Expresszt. Az iskolában a vasútvonal építéséről tart kiselőadást, és mindent megadna azért, hogy egyszer ezen a vonaton utazhasson. Nem varázslat, hanem valóság, hogy tündér-nagynénje, nevezetesen Kvaterka, meghívja a családot a tajgán álló házába tartandó esküvőjére.

„…aztán kiderült, hogy az esküvő előtt pár nappal apa elő fog adni egy Fontos Konferencián, az esküvő után pár nappal meg le kell adnia egy Fontos Anyagot, és egyébként sem tud annyi szabadságot kivenni. Így nincs más választásuk, repülővel kell menniük. Mimi persze más véleményen volt. Mert hát Oroszországban kihagyni a vonatozást? Az olyan, mint nem enni fagyit nyáron.”

Természetesen Mimi és Teusz, no meg még páran felkerülnek a Transzszibériai Expresszre, rengeteg kalandot élnek át, mire Miminek sikerül megmentenie Kvaterka néni násznépét és a családját. Az olvasó pedig jót szórakozhat, és ha elég lelkes, akkor még izgulhat is az orosz valóság kinek-kinek korától függően új vagy rég ismerős elemein, pl. „provodnyica”:

„A félhomályos helyiségben az ajtóval szemben pult állt. Mögötte nagydarab asszonyság terpeszkedett. A haja és a szája vörösre volt festve… Irina Oszipova mereven egy irányba bámult. A pulton elhelyezett, parányi doboz alakú tévét nézte… Irina Oszipova bosszúsan felnézett, majd tekintete rögtön visszatévedt a képernyőre. Aztán egy csípőfogóval lehalkította a tévét.”

A „provodnyicá”-ról (utaskísérő) jutott eszembe a „pláckárt” (harmadosztály), arról meg az a gyerekkori emlékem, hogy hajdanában a gyerekkönyvekben a történet végén mindig volt egy appendix, benne rémes átírással az idegen nevek, no meg néhány ismeretlen szó magyarázata. Esetleg nem lett volna hiba feleleveníteni ezt a szokást, de lehet, hogy csak a nagymama beszél belőlem. Igaz, a vele készült interjúban mintha Rádai Andreának is megfordult volna valami hasonló a fejében. Kár, hogy a kiadó lebeszélte. „Én még több ilyen útkönyv jellegű részt írtam bele, de a szerkesztőm azt javasolta, hogy inkább tömörítsünk. Gondolkoztunk azon is, hogy egy térképen jelöljük, hogy melyik város létezik, és melyik kitalált, de végül így hagytuk.”

És még valami, amit a teljes mesekönyvön kívül szívesen idéznék Rádai Andreától: „Ha valamit tényleg szeretek ebben a könyvben, akkor ez a világ, a valóság és a mesés elemek keveredése. Ezt szeretem… ahogy a valós világba beleszövöm a meséket.” Ezt mindannyian szeretjük.

Szerző: Vándor Judit