„A háború egy kissé lelassult, talán ez egy viharos támadás előtti csend. Rengeteg üzletet magára hagytak, amelyek most elsötétített kirakatokkal csábítják magukhoz a fosztogatókat. A fosztogatók kikötözése a lámpaoszlopokhoz láthatóan nem bírt elegendő elrettentő erővel, a betörések ugyanis továbbra is gyakoriak. Most már nem csak kikötözik az elkövetőket, de még a gatyájukat is lehúzzák, az emberek pedig sorba állnak, hogy szíjjal verhessék őket. Nem olyan fájdalmas, mintha szöges korbáccsal fenekelnék el a szerencsétleneket, de azért nem mondanám kellemesnek.

Ez a fosztogató szüntelenül sikoltozik és arcokat vág, megpróbálja eljátszani, hogy borzasztó szenvedéseket jelent neki az eljárás. Úgy tekergőzik, mint egy nagy, fehér kukac. Kifordítja a szemét, elbőgi magát, a fejét rángatja. Mindenesetre azok, akik ütlegelik, nem igazán értik a dolgukat, hiszen nincs gyakorlatuk benne, hogy fájdalmat okozzanak másoknak. A többségük soha életében nem emelt kezet senkire. Tanárok, irodai dolgozók, számítástechnikai szakemberek. Sokan közülük nők. A büntetés inkább szimbolikus, és könnyen lehet, hogy a fickó magában csak nevet rajtuk. De nem mindegyik fosztogató ilyen szerencsés. Vannak, akik meghalnak – vagy az ütlegeléstől, vagy azért, mert túl sokáig maradtak kint a hidegben.”

Magyarázattal tartozom, miért kezdtem Szergej Geraszimov könyvének bemutatását egy ilyen kifejezetten rosszízű olvasmányrészlettel.

A háborúkkal, a háborús viselkedéssel kapcsolatos dolgokat tapasztalatom szerint legtöbben morálisan ítéljük meg, még akkor is, ha egyébként kevéssé hajlunk a moralizásásra. Ha végletekig kiélezett emberi helyzetekről, ölésről és áldozattá válásról, támadásról és ellenállásról hallunk, szinte elkerülhetetlenül felmerül bennünk a helyes és helytelen problematikája, a csupán tájékozódó, szemlélődő hallgatás-olvasás ilyenkor szinte lehetetlen.

Így aztán a háborús naplót író szerzőt sem hagyhatjuk ki ebből a mérlegelésből. Még akkor sem, ha a szerző saját beszámolója szerint munka közben szeretett városára hulló bombák zaját hallgatta, és végig fogalma sem volt, lesz-e lehetősége folytatni vagy befejezni feljegyzéseit. Annál is inkább, mivel Geraszimov a továbbiakban kalauzunk lesz az egyre inkább szétlőtt Harkivban, ebben a nem túlságosan távoli ukrán városban, amely ez év február 24-én mégis távolibbá, mondhatni, egzotikusabbá vált számunkra, mint bármelyik kelet-ázsiai vagy afrikai város, ahol a lakók békére kelnek fel reggelenként.

Szergej Geraszimov, a Harkivi napló szerzője végignézte a fentiekben leírt jelenetet, a fosztogató megbüntetését, és a leírás módjából ítélve nem talált benne erkölcsi kivetnivalót. Talán nem állt sorba a szíjért, ám minden bizonnyal elég közelről látta a történteket, ha a megbüntetett arcának vonaglását is ilyen jól meg tudta figyelni. Félrevezetném az olvasót, ha elhallgatnám: számomra ő  ezzel a rövid leírással eljátszotta esélyét arra, hogy  erkölcsileg hiteles tanú és kalauz lehessen, mivel a pusztítás és ínség közepette csupán tulajdonra, nem emberre támadó fosztogató nyilvános megszégyenítése és kollektív megveretése nem olyan dolog, amelyet én magam el tudnék fogadni. (Ami nem jelenti azt, hogy Geraszimov nem tolmácsolhatná ugyanakkor őszintén és valósághűen a történteket és saját benyomásait.)

Ha valakinek erre az az ellenvetése támad, hogy háborúban megváltozik a moralitás, más lesz helyes és helytelen, erre azt tudnám mondani, ha egyáltalán létezik általános morál, az nem lehet ily módon szituációfüggő. Háborúban nem a morál változik meg, hanem az emberek reakciói, hiszen a kiélezett helyzet, a veszteségek és a veszély nyomot hagy az emberi pszichén. Nem a helyes lesz más, az élmények lesznek mások, és attól a ponttól fogva, hogy valaki elfogadja helyesnek azt, ami rossz, de immár gyakori, és nem védhető, de indokolható, elmondhatjuk, hogy lelkileg megtört, belesimult az új helyzetbe, a része lett.

Igen, való igaz, hogy én ezt „a fotelből” mondom, békéből, de mielőtt még az olvasó ezt a szememre hányná, emlékeztetném, hogy vélhetően ő is egy fotelben vagy az íróasztalánál ülve, netán az ágyban heverve olvassa soraimat. Ezen a vidéken vagyunk olyan szerencsések, hogy háborús viselkedést háborús tapasztalatok alapján megítélni jórészt csak az egészen idős emberek tudnak, no meg azok, akik átélték a délszláv háborúkat. S jelen pillanatban, nem kevés aggodalommal a lelkünkben, azt kívánjuk magunknak és gyermekeinknek, hogy maradjon is így.

E bizarr felütés után persze jó volna végre „A Könyvről” írni, ahogyan már recenzióban illik, de attól tartok, jelen esetben mégis további kitérő szükségeltetik. Ugyanis, amióta világ a világ, vannak olyan könyvek is, amelyek nem teljesen könyvek, illetve nem csak azok, s az ezekről szóló diskurzusra is némileg eltérő elvek vonatkoznak.

Szergej Geraszimov fantasy- és sci-fi író Harkivi naplója egy kék-sárga könyvtárgy, műfajilag leginkább a kék-sárga facebookos keretek és az ukrán lakosságot támogató segélykoncertek színpada felett feszülő kék-sárga transzparensek sorába illeszkedik. Deklaráció, önmeghatározás, állásfoglalás, látható válasz a „hol állsz?” kérdésre. (Erre utal a borítón virító patetikus mondat is: „Megölhetnek bennünket, de senki sem kényszeríthet rá, hogy olyasmit írjunk le, amit nem akarunk”). Jobban járunk, ha így viszonyulunk a formailag valóban naplójegyzetszerű feljegyzésekhez, irodalmi igényeinket pedig jórészt félretesszük. A fordítás vélhetően a szokásosnál jóval rövidebb idő alatt készült el (angol nyelvről, a szerző által a kiadó rendelkezésére bocsátott kézirat alapján) – őszinte tiszteletem ezért a fordítónak, Bartók Imrének. Az orosz agresszió kezdete óta az Ukrajna melletti kiállás jelszava a Dicsőség Ukrajnának! lett, Geraszimov kötete is ebben a kulcsban íródott – de mivel nem harctérről, hanem civilek háborús káoszba süllyedő városi életéről szól, a dicsőség, büszkeség, nemzeti önérzet képzete inkább csak levitál a szöveg felett.  A földszinten a hétköznapi rémálom folyik – az az abszurdum és szégyen, amit a 21. század háborúja jelent, amelyben a támadás tárgya és a megsemmisítendő célpont nem az ellenséges hadsereg, hanem az ellenség városai, azaz infrastruktúrája, készletei, és nem ritkán lakossága.

Harkiv lakói számára a számunkra megszokott létállapot egyetlen pillanat alatt változott meg 2022. február 24-én. A háborút a békétől egyetlen pillanat választja el, s ami ennél sokkal dermesztőbb, az átmeneti állapot, a háború rendkívülisége, kizökkent idő-jellege is alig több mint pillanatnyi, a béke hétköznapjai helyére csakhamar beköltöznek a háború mindennapjai. Ennek a változásnak a mikéntjét, és az új helyzethez alkalmazkodni próbáló városlakók érzéseit és érzeteit rögzíti elsősorban Geraszimov kötete.

A háborús lét e mentális sajátosságát tükrözi maga a szöveg is: az első bejegyzések között még gyakoribbak a részletgazdag pillanatképek, még minden új és feldolgozásra vár – ez pedig nagyon átélhetővé teszi, testközelbe hozza az átállás abszurd élményét. Az első háborús napon szinte percről percre követhetjük a szerző mozgását, próbálkozásait a racionális teendők végrehajtásáról (egyeztetés a szomszéddal, vízszerzés, bevásárlás, gondoskodás a macskákról). Néhány hét elteltével már kialakult rutinokól olvashatunk, és bár a helyzet érezhetően romlik, mintha már nehezére esne ráérezni a kívülálló számára szemléletesnek ható, informatív részletekre – a szeme már hozzáedződött a látványokhoz, a füle a zajokhoz. (Mi is csak utólag kapjuk fel a fejünket, amikor a szomszéd néni fertőtlenítőszert kér Geraszimovtól a sokáig küszöbén heverő holttest okozta szennyeződések eltávolítására.) Egyre több a lírai kitérő, a gondolatfutam, amelyben a szerző pozicionálja magát, és igyekszik felvázolni saját – sokszor nem éppen ellentmondásmentes –viszonyulását a közvéleményt az ukrajnai háború kapcsán foglalkoztató kérdésekhez: az ukrán néplélekhez, a nacionalizmushoz, a „rasisztákhoz” (a rasiszt az orosz támadók közkeletű elnevezése a háborús Ukrajnában), a kulturális kérdésekhez, az orosznyelvűséghez. Annak ellenére, hogy sokszor úgy éreztem, a szerző ezekkel mintha holmi kötelező penzumot tudna le, az eszmefuttatások pedig rögtönzöttek és elnagyoltak, a térség kultúrájában kevéssé tájékozott olvasó számára így is sok mindent megvilágítanak. Geraszimov orosz anyanyelvű, ukrán identitású szerző – hogy ez mit jelent, egy külföldi számára korántsem magától értetődő, a körüljárása önmagában is hasznos. A nacionalizmusok taglalása sajátos színt kap annak fényében, amit máshol a szerző ukrán-orosz vegyes rokonságáról ír. Ezeket a kérdéseket egy ilyen kötetben tisztázni esélytelen, de a szerző legalább felvillantja az ukrajnai háború etnikai-kulturális kontextusát. A felvázolt ellenségkép ugyanakkor jóformán kontextusfüggetlen, a háborúkban megszokott, sematikus és ördögi ellenségkép, kifejezetten sekélyes ideológiai alátámasztással. (Véletlenül sem gondolom, hogy a támadó háborút folytató jövevényekhez a lakosságnak pozitívan kéne viszonyulni. De a történtek feldolgozására vállalkozó író nem csupán egy elkeseredett civil – ha már a témához nyúl, nem ártanának az árnyalatok.) Nehéz úgy olvasni ezeket a feljegyzéseket, hogy ne érezzük: keveredik bennük a szerző saját, átgondolt-átélt értelmezése, és a hivatalos ukrán ideológia irányvonal. Ennek kapcsán pedig arra sem árt emlékeznünk, hogy ezt a könyvet lényegében a hadban álló Ukrajna delegálja a nemzetközi kiadói térbe.

Annál érdekesebb, amikor a kötet lapjain valami olyasmi bukkan elénk, ami kissé más megvilágításba helyezi az ukrajnai háború jól ismert vizuális emblémáit és mítoszait. Mi jut eszünkbe a harkivi metróról? Nos, figyeljük csak:

„Egyedül vagyok az Armijszkajához vezető hólepte úton, ami nem jó jel. Ahogy közelebb érek az állomáshoz, úgy látom, a körülötte lévő hó még friss, de aztán észreveszek egy keskeny nyomvonalat, amely a fekete gránitból emelt bejárathoz vezet. Ezek szerint van egy kis remény, hogy be lehet jutni.
Leereszkedem a jeges lépcsőfokokon. Először semmit sem látok az élénkzöld ragyogáson kívül, amit még a napsütötte hó okozott. Meg kell állnom, hogy hozzászokjon a szemem a sötéthez. Odabent sötét van. Sötét és üresség. Az állomás le van zárva. Észreveszem az utat lezáró, ismerős fémrácsot. Már a Sportpalotánál is beleütköztem egy ilyenbe. De aztán valami mást is észreveszek, ami megmagyarázza a korábban megpillantott lábnyomokat.
Az állomás vécévé alakult át. A fémrács mentén jó néhány csonttá fagyott és megkeményedett szarkupacot látni. Tehát erről van szó. Harkiv lakosai így fejezik ki véleményüket a hatóságok felé, akik korábban megígérték, hogy a metróállomások mindig nyitva állnak majd a civilek előtt. Azt hiszem, meg is érdemelték.” (2022. március 19.)

Ám szerzőnk mégis csak fegyelmezett ukrán állampolgár. Néhány sorral lejjebb már így ír:
„Lehet, hogy túl szigorúan ítélem meg a város hatóságait. Végül is lehet, hogy ők jobban tudják, mit kell tenni egy ilyen rendkívüli helyzetben.”
Nehéz megállapítani, oda kell-e képzelnünk ehhez az idézőjeleket. Talán igen, talán nem.
Lehet, hogy az utóbbi két mondat utólag lett betoldva a sorok közé. Lehet, hogy valóban így kanyarodott a szerző gondolatmenete.

Háborús szövegről van szó. Soha ne tapasztaljuk meg, mit jelent ez a koordinátarendszer.