A Tündöklő Jeromos egy rendkívül egyszerű antikapitalista politikai parabola, és tanmese a morálról: az első világháború után szegénységben tengődő kis erdélyi faluba egy nap megérkezik egy jómódú idegen, aki kitalálja, hogy politikát, népmozgalmat csinál, és a népet megnyerve pénzért átadja szavazataikat valamely politikai pártnak. Ám a nép, rövid és apró megingásai után végül nemet mond a felettük uralkodni próbáló Jeromosnak, és inkább a Bajna Gábor nevű korábban választott vezetője mellé áll, aki megtanítja arra, mit jelent a becsület.
 Schnell Ádám |
Lehetne ez az alaphelyzet persze komplex is, és Tamási Áron el is kezd építeni olyan szituációkat, amelyek súlyossá tehetnék a darabot, ám minden szituáció, minden konfliktus olyan egyszerűen és zökkenőmentesen oldódik meg a darabban, hogy a néző egy pillanatig sem aggódik a faluban élők becsülete miatt. További probléma, hogy a Jeromos képében megérkező sátánt/kapitalizmust/politikát súlytalanná teszi, hogy a pénzen kívül nem sok vonzó lehetőséget tud felkínálni az embereknek. Karakterében sem találni semmi vonzót: agresszióra hajlamos és kissé együgyű is, amolyan örök vesztes figura, akit a darab többi szereplője egy pillanatig sem tekint potensnek. Jószerével csak szánalmas vergődését követjük nyomon, és hiába várjuk, nem jön el olyan pillanat, ahol nyerő helyzetbe kerülne.
Ugyanehhez az arányeltolódáshoz járul hozzá az, a Tamásira különben máskor is jellemző szerzői empátia, amivel darabjában felmenti a nép ártatlan gyermekeit minden felelősség alól. Márpedig az ördögöt nézni a színpadon, ahogy gonosz, igazán nem okoz nagy meglepetést a befogadó számára. Ez csak akkor érdekes, ha egyrészt az ördögnek van egy kevés igaza, az emberek pedig alapvetően nem tiszta, megingathatatlan, vagy csak nagyon kicsit megingatható lények. Ha a Tündöklő Jeromos egy jó darab lenne, akkor, azt hiszem, hogy Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatásához hasonlítana, ahol a problémafelvetés tulajdonképpen olyasmi, mint Tamási szövegében, de az egész felépítmény sokkal valóságosabb. Hát, remény, az tényleg nincsen benne.
 Schnell Ádám, Martos Hanga |
A darabot tehette volna különben jóval érdekesebbé is a rendezés, ha hangsúlyt adott volna benne annak a rengeteg – nem is feltétlenül a pénzzel kapcsolatos – kis vagy nagyobb bűnnek, amit a falubeliek elkövetnek. A nők ide-oda rángatása, lekezelése például teljesen reflektálatlan marad ebben az előadásban, sőt, a férfiak viccesen a nők fenekére csapkodnak időnként. Ahogy a masszív alkoholizmus sem problematizálódik, az állandó merev részegség, amely mint derűs legyintés jelenik csak meg az előadásban: „hát, ilyenek ezek a férfiemberek, nem?” És lett volna még ennél két fontosabb dolog, amire az előadás valamiképp reflektálhatott volna. Az egyik az Ákos nevű szereplő, aki részegen simán oldalba szúr bárkit egy rugós késsel, akire épp haragszik. Először például a Bálint nevű szereplőre haragszik, aki a falu legszebb lányával jár, Ágnessel. Mikor Bálintot kórházba szállítják, és a sokktól elájult Ágnest egy kanapéra fektetik, a börtönbe induló Ákos még egy érzelmes jelenetben elbúcsúzik a lánytól. Bordás Roland Ákosként őszintén és összetörten mondja el monológját, amely arról szól, hogy ami történt, valójában Ágnes miatt történt, mert szereti. A többi szereplő szomorú megértéssel hallgatja végig mindezt, és Ágnest sem kell félteni, mert mint később kiderül, épp e monológ miatt szeret bele Ákosba – fiatalság, bolondság.
A darab másik furcsa morális problémája is Ágnes figurája körül összpontosul, hiszen természetesen nemcsak Bálint és Ákos, hanem a gonosz Jeromos is kinézi magának a lányt. Először felajánlja neki, hogy kifizeti elszegényedett apja összes adósságát, ha Ágnes bizonyos ellenszolgáltatásokat nyújt számára a „selyempaplany alatt”. Erre a lány határozott nemmel válaszol, majd a férfi felajánlja, hogy készíttet a falu templomába egy angyalszobrot, amelyet Ágnes arcáról mintáztat meg, és erre a lány már nem mond olyan egyértelmű nemet. Súlyos helyzetek ezek, amiket kikönnyít az, hogy Tamási íróként, Márkó Eszter pedig rendezőként rendkívül megbocsátóan viselkedik a darab szereplőivel. Tulajdonképpen azzal a gesztussal, hogy metaforaként egy külső, messziről jött szereplő jeleníti meg az összes emberi bűnt, mintha azt mondaná, hogy a bűn elválasztható az embertől, a nép egyszerű gyermekétől legalábbis biztosan, és végül el tud tűnni, mint a kámfor. Jeromos így tulajdonképpen furcsa megváltóvá válik, aki magával viszi a darab utolsó előtti jelenetében a bűn gondolatát is a faluból.
 A fotók forrása: Gyulai Várszínház |
Nem segít az előadás elmélyítésén az sem, hogy a színészek – felteszem, rendezői instrukciók szerint – nagyon egyféleképp játszanak, túl könnyen körülhatárolhatóvá téve figuráikat. A Jeromost alakító Schnell Ádám alakítása kifejezetten ilyen: tekintete, hanghordozása, mozdulatai mind nagyon alattomosak, mint egy kígyó tekereg a két felvonás alatt. Vele szemben a falu igazát, vagyis Bajna Gábort játszó Herczegh Péter nagyon becsületes és nagyon igaz minden jelenetben, minden gesztusából önbizalom árad, az a típusú ember, aki minden helyzetben tudja, mi a helyes. És tényleg tudja: a megfelelő dramaturgiai pillanatokban rendszerint meg is jelenik, és megmondja.
Ugyanakkor fontosnak tartom kiemelni, hogy a karakterábrázolás egyszínűségét, és időnként népszínművességét megtöri a Jeromost befogadó Mihálynak és fiának, Gáspárnak apa-fiú kettőse. Kristán Attila és Kovács S. József játékában az összetartás és az elengedés, a közösen megélt múltbeli fájdalom, az egymás félszavakból való megértése, mind megjelenik. Talán ilyen viszonyokból lett volna érdemes többet felépíteni az előadás során, habár, elismerem, Tamási Áron drámája nem nyújt ehhez túl sok kapaszkodót az alkotók számára.
Az előadás terében (díszlettervező: Csíki Csaba) a Tamási által is megidézett isteni jelenlét látható továbbmetaforizálva. A játék helye egy szoba, amely nagyjából hűen követi a szerzői instrukciókat, ám a falon lévő kép, az isten szeme mellett egyéb más jelek is utalnak a transzcendens állandó jelenlétére: a kékre és fehérre festett falak felhős eget idéznek, a háztető nyitott az ég felé, jobboldalt, hátul pedig van egy létra, amin természetesen senki nem tud felmenni, pláne Jeromos, és talán ő az egyetlen, aki ezt megpróbálja.
A jó tehát nagyon jó, a rossz meg nagyon rossz a Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös előadásában. A kapzsiság, a politika, a hatalom néha megkísért minket, egyszerű embereket, de nem olyan nehéz azért becsületesnek maradni, és ha mégis az lenne, csak keressünk magunknak mi is egy Bajna Gábort, aki szól, hogy hogyan kéne csinálni. És akkor most mutasson nekem valaki egy Bajna Gábort a valóságban, legyen szíves!