Az OZORA, a THEALTER és az Ördögkatlan együttese, mind a közösségről, családról, szabadságról és a népi, illetve színházi értékőrzésről szól – így a fesztiválok közönsége és alkotóik között is van átfedés. A vándor-fesztiválozók és a közös értékek pedig csak erősítik az elmúlt évek által bennünk felgyülemlett energiák kollektív felszabadulását. Az Ördögkatlan Fesztivál ilyen szempontból tökéletes gócpontja a zenei és művészeti szféra egyvelegének, ahol a faluturistáskodás egy életérzés, a színház mindennapos és a pogó családi program. Ebbe csöppennek bele nemcsak a kőszínházi és a független alkotók, de a feltörekvő, még tanulmányaik, karrierjük elején járó színiakadémiák növendékei is. 

A kasszafúró királyfi

A baranyaiként helyinek mondható pécsi színészképzés (OSZIP) immár negyedik éve látogat el a fesztiválra, évről évre több előadással. A képzést vezető Doszpodné Novák Tímeának és „mindenkianyukájának”, Herczeg Adriennek remek csapata van a Pécsi Nemzeti Színház gárdájából, a művészetis drámapedagógusokon át a független dramaturgokig. Reális célkitűzéseik lévén, nemcsak a felsőoktatásra, de önmaguk megismerésére és saját, illetve környezetük rejtett lehetőségeire is felkészítik játszóikat. Autentikusság, de nem feldolgozás, bemutatkozás, de nem magamutogatás, őszinteség, de nem önámítás köszön vissza az elsősök és végzősök előadásaiban, amikkel idén bevették a nagyharsányi Bölcsész Udvart, illetve a villánykövesdi Mentaligetet – a hét minden napján!

Már az első napon ízelítőt kaphattunk a 13. évfolyam vizsga előtt álló, széles stílusgyakorlati spektrumot bejáró munkájából, akik egy meseválogatásból A kasszafúró királyfi történetét hozták el, saját szövegekkel kiegészítve. Szalai Ádám horrormese műfajára keresztelt rendezése egyedi atmoszférára lelt a fesztivál udvarának esti félhomályában. Az, hogy mesére esett a választásuk, vagyis egy átmeneti vagy határeset-műfajra, erősen reflektál a fiatalok saját életszakaszának kényes helyzetére, a felnövés liminalitásának állapotára – mindamellett, hogy egy „csipet horrorral” érzékeltetik, belefőzték ebbe a maguk rögeszméit, félelmeit és démonait. 

Candide

Nem csoda tehát, hogy itt nincs csoda. A kasszafúró királyfi és családja fő, ki-ki a maga levében, ki-ki a maga szerétől függve, diszfunkcionálva a kommunikáció elidegenítettsége miatt, újra és újra egymás mellé beszélve. A tekintélyelvű toxikus légkörtől és a didaktikus szándéktól hazulról elüldözve indul el a királyfi szerencsét próbálni. Indul? Andalog, de maga sem tudja, hová, ráadásul minden próbatétele kudarc. Ide ül, oda ül, tragikus monológok mellett remek népdalfeldolgozások, kocsma a kocsmában jelenetek táncába fűzött árnyjátékok – igazi fesztiválhangulat. Persze, nem lehet elmenni amellett sem, hogy minden mesének van egy mesélője is, aki olyan anderseni erővel viszi a történetet, hogyha egy-egy monológ közben sörmámoros állapotunkban megpróbálnánk beesni két bölcsészfotel közé – nem hagyná. A királyfi bezzeg így is beleesett a királylány foteljébe, egy bizarr szex/szerelemjelenet közben, ami nem csak őt hagyta ott rossz szájízzel, de minket is a diákszínjátszók miatti szexuáletikai kérdésekkel. Ettől eltekintve minden jó, ha a vége jó, már ha a vége jó lenne, de szerelembe fojtani a bánatunkat sem képletesen, sem szó szerint nem oké – ezt a konklúziót pedig a fesztiválozóknak is érdemes hazavinnie. 

Az OSZIP másnapi előadása más hangnemet választott, és a „vidám” délutáni előadásban már mindkét osztály közösen játszott, egy villánykövesdi hűs pincészet feltérképezésére invitálva minket. Azért írom, hogy “vidám”, mert a helyspecifikus performansz a Candide alaptézisére épül, az Isten által teremtett lehető legjobb világban hívő vak optimizmusra, amelyet az eredeti mellett saját szövegrészletekkel kiegészítve, különálló etűdökön keresztül, kellő iróniával a feje tetejére fordít. Nagy Henrik rendezése vegyíti a kontakt, a tánc, a báb és a clown-technika elemeit, amelyeket a fiatalok improvizációi és saját szövegei tesznek nagyon maivá, egyetlen ziccert sem hagyva ki az aktuálpolitikai helyzetre való reflektálásuk során. 

Ájlávjú. A képek forrása: OSZIP

Kevés feleslegesebb munka van egy ősrégi pincészet áporodott, poros falainak és gerendáinak törölgetésénél – talán kukászacskókba levegőt kötni katonai indulóra –, persze Pangloss is előkerül a padlásról egy kötéllel a nyaka körül, de még lógni sem tud rendesen, előbb tekeredik a saját keze a nyaka köré egy szerencsés (?) helyzetkomikum következtében. A pince gyomrához, mint egy bizarr almamáter rothadó szívéhez közelítve találkozunk egy, a női méltóságot felmosóronggyal biztosító hiú férfiúi kihívással, majd előre és nem hátra elvezényel minket egy banyatankos néni. Előre a házi kekszet majszoló politikusaink utolsó vacsorájához: rituális, teliszájas jelszókurjongatás. A vége csend és tiszta és sötét, innen találjon ki az, akinek van saját lámpája, mert az áram elfogyott… Valahol egy közeli bokorban egy szóló performer kiáltásai, klasszikus muzsikára toalettháború – mintha ennél nagyobb problémáink nem is lennének.

Józsa Richárd 14. évfolyamos osztálya megmutatta, hogy nem csak mesékből, életképeink szatírájából és tézisregényekből lehet egyedi performanszt létrehozni, de bizony musicalből is. Különálló etűdökben öntötték saját fiatalosan ironikus energiáiba az Ájlávjút. Egyszerű zongorakísérettel, dögös vagy épp felnőttesen fáradt ruhadarabokkal mutatták meg, hogy bár ők a szerelemhez konyítanak, de szüleik talán már nem annyira, vagy nehezen, főleg gyerekek mellett. Harsogó nevetések közepette válhatott a Bölcsész Udvar a saját maga iróniájává, leporolva a műfajról mindazt a giccset, ami miatt valaki irtózhat a musicalektől. Az igényes beállítások mellett az előadás feszes ritmusa és jelenetváltásai nem hagytak sem minket, sem a játszókat elkalandozni – külön öröm, hogy remek hangi adottságuknak és felkészültségüknek köszönhetően senki sem lógott ki a sorból, beénekelték az egész udvart. Kivéve talán a fiatal színésznőt, aki előző este Bohemian Betyars koncerten hagyta a hangját… Fesztiválos szépséghiba egy csepp fiatalos felelőtlenséggel, de három háttérénekessel ezt is megoldották. 

Bacskó Tünde a Visszhangban

Herczeg Adrienn egyébként nemcsak az akadémistákkal látogatott el a fesztiválra, hanem debütáló rendezéseként a Tandem Színház két színészével, Bacskó Tündével és Fábián Gáborral elhozta a Visszhangot is. Az alkoholizmus és érzelmi függés tabuit körbejáró preventív családi történet a pandémia alatt kisfilmként indult, most viszont élő előadásba öntötték. Ez pedig jót tett a túlmonologizált, ámbár fásult, nagy érzelmi áttörést nem hozó apa szerepének, aki most a szűk, kevés kellékes térben visszhangos társa tudott lenni partnerének. A vágóképek eltűnésével mind a szerepek, mind a tabuságot övező sűrű érzelmek egy folytonos dramaturgiai íven tudtak létrejönni, így nyújtva közvetlenebb kapcsolódási pontokat nekünk, nézőknek. 

A rétegzett, precíz karakterépítés és a sűrű viszonyrendszerekkel működő előadások ráérnek majd az egyetemi évek alatt, viszont jó látni, hogy már módszeresen vezetik őket, illetve hogy „önmagukból” profik – enélkül nem megy. Az OSZIP munkájának gyümölcseként évről évre több diák kerül be színművészeti egyetemekre, és reméljük, Herczeg Adrienn nevét is olvassuk még rendezőként a színlapon.