Jimmy Keene (Taron Egerton) viszonylag ártalmatlan kokaindílerként kap tíz év letöltendőt, azonban váratlan szabadulási lehetőség nyílik számára. Ehhez nem kell mást tennie, mint átköltöznie az elmeháborodott bűnözőknek fenntartott Springfield fegyházba, ahol egy Larry Hall nevű sorozatgyilkosból (Paul Walter Hauser) kell kihúznia, hová tüntette el azokat az áldozatait, akiknek megölését sehogyan sem tudja rábizonyítani az FBI. Keene-nek ehhez nemcsak a lebukást kell megúsznia, de valódinak látszó barátságot kell kötnie egy sorozatgyilkossal.
 Taron Egerton |
Mindazonáltal az igaz történeten alapuló Fekete madár alapkonfliktusát nem egyfajta Keene-Hall játszma adja: eleve két epizódba telik, mire eljutunk a főszereplők összeeresztéséig, és viszonyukat utána sem feltétlenül az információ trükkös megszerzése mozgatja. Keene ugyanis kénytelen Hall, illetve rajta keresztül saját lelkének mélyére ásni, így beszélgetéseik elsősorban önmaguk kereséséről szólnak, ami egy adott ponton sötét csavarral vált át Hall gyilkosságaira. Ez a megközelítés a nagy sikerű Mindhunter élményét imitálja, amely a rémtettek ábrázolása helyett az elsőre megnyerő modorú sorozatgyilkosok elméjében vájt egyre mélyebbre, valamint szűk cellákba zárt és hosszú, hátborzongató mondatokat tartogató dialógjelenetekkel gyakorolt hatást a nézőre. Itt is könnyű elmerülnünk a főszereplő kettős lelkizésében, hogy egyszer csak azt vegyük észre, már arról folyik a diskurzus, milyen érzés fiatalkorú lányokat megerőszakolni.
Többek között épp a Mindhunter sikere indított el kisebb sorozatgyilkos-reneszánszot, amely hamar elhasználta Amerika leghírhedtebb gonosztevőit, majd a netflixes true crime-szériákat is, de a Fekete madár nem másokra akar ráclicitálni, inkább saját történetéből igyekszik a lehető legtöbbet kisajtolni. A Dennis Lehane vezette írógárda a két sajátos, lelkiismeretesen kidolgozott figurára tesz fel mindent, akiket aztán a főszereplők Oscar-díjas alakításokat megszégyenítő aprólékossággal formálnak meg. Paul Walter Hauser tökéletesen ragadja meg Hall ellentmondásosságát: a mindenki által bántott és kiközösített, elfogadásra és szeretetre váró gyermeki lelket, aki azonban minduntalan nőgyűlülöletbe fordítja elfojtott agresszióját. Taron Egerton pedig hasonlóan tehetséges a kellemes modorú, magabiztos nőcsábászként viselkedő, de végeredményben a Halléra kísértetiesen emlékeztető sérüléseket hordozó Jimmy Keene bőrében. Az alkotóknak lényegében nincs is többre szükségük, mint kettejüket egy asztal mellé ültetni – sokszor valóban ezt is teszik, hosszú, de szokatlanul lebilincselő párbeszédekből teremtve meg a sorozat esszenciáját.
 Paul Walter Hauser és Taron Egerton |
Azonban sajnos az egyéb zsánerelemek rendszeresen és felettébb dühítő módon szabdalják ezt az élményt. A Hall-féle gyilkosságok bizonyítékaira vadászó detektívek szálának még okvetlenül akad létjogosultsága, ugyanis az általuk megszólaltatott figurákon keresztül érdekes adalékokat kapunk a gonosztevő karakteréhez, a nyomozók kétsége vagy éppen bizonyossága pedig folyamatosan befolyásolja azt is, hogy mi hogyan viszonyulunk Hallhoz. Ennél lényegesen kevésbé ülnek a Keene-t motiváló börtön-közhelyek, valamint családi drámája: bár kétségkívül szükséges elszántságának és dilemmáinak fenntartásához, hogy a lebukás vagy az örökre Springfield falai között rekedés esélye, valamint édesapja hogyléte miatt izgulhasson. Csakhogy az ezek köré pakolt bonyodalmak egyfelől cseppet sem frissek, másfelől idővel egyre feleslegesebb mellékzöngéivé válnak a Hall-lal kibontakozó kapcsolatának.
A sorozatnak visszatérő feszültségfokozó eleme, hogy a páros beszélgetéseit éppen akkor szakítják félbe, amikor egy kulcsfontosságú elszólás határán állunk, ez pedig tökéletes jelképe annak, ahogyan maga a Fekete madár is kényelmetlen kitérőkkel gáncsolja magát a kiteljesedés határán. Ugyanilyen ellentmondás, hogy a Michaël R. Roskam által megalapozott rendezői munka a belga direktor személyéből adódó európai szemléletet csak nyomokban tartalmazza, és a nyugodt, a bőrünk alá kúszó stílust rendre megtöri az amerikaiasan agresszív szimbolika vagy egy-egy bántóan szájbarágós csattanó.
Ettől függetlenül a Titokzatos folyót és a Hideg nyomont is jegyző Dennis Lehane írói munkájába ezúttal is nehéz belekötni: szerkesztése az időrendiség alkalmankénti felborítása ellenére sem csúszik széjjel, miközben folyamatosan azt vizsgálja, hogy az egyes bűntettek milyen hatással bírnak az azokkal csak érintőlegesen találkozó emberekre. Ugyanakkor a játékfilmes felépítés felé konvergáló és a tévés piacon egyre divatosabb hatrészes minisorozat-öntőforma nem feltétlenül jelent ehhez megfelelő keretet, a végső mérlegen itt is azt mutatja, hogy túl kevés időt tölthettünk a széria sava-borsát adó figurákkal, és túl sokat a különböző szálak elindításával és elvarrásával. Mindenesetre éppen ez mutatja, hogy a Fekete madár a vegyes összkép ellenére is két emlékezetes figurával tudott szolgálni Keene és Hall személyében, miattuk pedig mindenképpen az idei év figyelemre méltó sorozatai közé sorolhatjuk – pláne akkor, ha mi is a Mindhunter talán soha el nem készülő folytatását siratjuk.