Radnóti Sándor: A táj keletkezéstörténetei. „Ők, akik nézték Hannibál hadát”.
2022.09.26.

Radnóti Táj-könyve számomra az utóbbi évtizedek egyik leginvenciózusabb és leginspiratívabb szellemi kalandja, hol szellemes, hol elgondolkodtató, hol megrendítő olvasmány. RÉNYI ANDRÁS ELEMZÉSE.

Kezdjük a keletkezéstörténettel: ne mindjárt a tájéval, amelyről a cím nem ok nélkül beszél többes számban, hanem a könyvével, amelynek készüléséről legalább tíz éve lehetett már tudni. Radnóti Sándor személyesen is, interjúkban is szívesen mesélt róla, egy-egy gondolatmenetét konferenciákon, alkalmi előadásokon ismertette; néhány éve, emlékezetes akadémiai székfoglalóján is erről beszélt. A formás kötet a több mint egy évtizede megjelent testes Winckelmann-monográfiát („Jöjj és láss!”, Atlantisz, 2010) követi exkluzív kiadója Mesteriskola-sorozatában – és számos ponton szorosan kötődik is ahhoz. Végsősoron ennek témája is leginkább a felvilágosodáshoz illetve az „ízlés évszázadához”, a 18.-hoz, továbbá a széles értelemben vett modernitáshoz kapcsolódik – nyilván nem véletlenül.

A recenzensnek mindazonáltal nincs könnyű dolga ezzel a könyvvel, amelynek műfaját leginkább monumentális esszéfüzérként lehetne meghatározni. Az ezernyi lábjegyzet, a tetemes bibliográfia és az értekező dikció a legszigorúbb tudományosság igényére vall – mégis bajban lennénk, ha azt a diszciplinát is meg kellene neveznünk, amelybe Radnóti magasrendű tudományossága beilleszkedik. Végülis a táj olyasféle kulturális-történeti fenomén, amelynek feltárásában egyetlen tudományterületnek sincs kizárólagos illetékessége. Vannak bölcseleti, esztétikai, pszichológiai, morális, szimbolikus-történeti, sőt szociológiai aspektusai is: így a monográfia egyaránt érintkezik a filozófia, a természettudományok, továbbá az irodalom- és  művészettörténet, a mentalitás-,  ízlés- és kultúrtörténet megannyi tudásterületével. Esszéjellege abban is megmutatkozik, hogy hosszú oldalain elmélyült műértelmezések váltakoznak világnézeti válaszutak áttekintésével, történeti forráselemzések kultúrszociológiai fejtegetésekkel, filozófiai-terminológiai viták ideológiakritikai passzusokkal, tudománytörténeti megállapítások műkritikusi minősítésekkel. Érezni lehet, hogy a szerzőt jobban afficiálja a választott probléma sziporkázó sokszínűsége, az analógiák, ellenpéldák, áthallások és utalás-összefüggések roppant gazdagsága, mint a bizonyos szaktudományos normáknak, iskolás módszertanoknak vagy steril műfaji előírásoknak való megfelelés.

Tudni lehet, hogy ez a könyv sem annak indult, aminek – egy, az ízlés-esztétika mai relevanciáját firtató értekezés nyitó fejezetének, afféle esettanulmányként – szerzője eredetileg elképzelte: de mert a téma az elhúzódó anyaggyűjtés és kutatás során egyre sokrétűbb és izgalmasabb gondolati televénynek bizonyult, végül belőle kerekedett monografikus munka. Radnóti tényleg mindent elolvasott, ami a táj-problematika szempontjából releváns lehet, módszere kapcsán mégsem beszélnék ma divatos szóval „interdiszciplinaritásról.” Nem szakértelmek szigorúan diszciplinált együttműködéséről van itt szó: fejezetről  fejezetre haladva inkább az képződik meg az olvasóban, hogy egy szabad és szuverén gondolkodó személyes filozófiájával van dolga. A szövegből nemcsak annak a kíváncsi olvasónak az élvezetét lehet kiérezni, aki olykor egészen bizarr források tanulmányozásába is szívesen belemerül – de a kreatív gondolkodás, megannyi fogalmi mintázat, tudásmorzsa és facette összeolvasásának örömét is. Az esszé-formát emlegetni abban a mélyebb értelemben jogosult tehát, hogy a könyv nemcsak Radnóti tudósi-gondolkodói karakterének, de valamiképpen individuális világlátásának, talán egész személyiségének a tükre is. A táj ideálisan gazdag témának bizonyul a szabad, de tárgyszerű gondolkodás hedonistája számára.

E sorok írója, egy születésnapi köszöntő szűk keretei között több mint másfél évtizede fölskiccelte már a szerző szellemi pályaívét. Akkor úgy találtam, hogy a „budapesti iskola” második generációjához, az ún. „Lukács-óvodához” tartozó Radnóti Sándor pályáját kezdetektől paradox szellemi konstelláció határozta meg: egyfelől Lukács György és a nagyívű történetfilozófiai utópia, a hegeli-marxi-lukácsi totalitás-gondolat vonzó, de nem kevésbé nyomasztó közelsége, másfelől  a „marxizmus-reneszánsz” megfeneklése, a ’68-at követő totális dezillúzió, amely a szellemi műhely szétszóródásához is vezetett. A 70-es években amúgyis leáldozóban volt már mindenféle nagy filozófiai világmagyarázat, az Egész rendszerszerű bölcseleti megragadásának igénye. Radnóti, akit pallérozott ízlése és kortársai között is kiemelkedő irodalmi-képzőművészeti műveltsége eleve a művészetek és az esztétika irányába orientált, erre a válságra eredeti módon reagált. Nem lett posztmodernné, nem szegődött kurrens intellektuális divatok hívének,  de nem vonult vissza valamely filosz szaktudomány (például az irodalom- vagy a filozófiatörténet) viszonylag biztonságos akadémiai bástyái mögé sem. A történetfilozófiai perspektíva elvesztésére nem általában a történeti-bölcseleti művészetmegértés programjának feladásával reagált. Nem fordult el az esztétika és a klasszikus művészet nagy tradíciótól, különösen nem a megtagadás értelmében: sem elméletellenesség, sem hetyke avantgardizmus, sem paradigmaváltó társadalomtudományi furor nem jellemzi. Ugyanakkor fókuszt vált: az esztétikum, a művészetek és a teória megváltozott működési feltételeire, bizonyos kulturális praxisok, szokások, intézmények, diskurzusok mibenlétére kérdez rá. Szerteágazó témáit – a műgyűjtéstől és a muzealizálódástól az eredetiség kultuszán, a hamisításon és a műkritika feladatán át a kortárs művészet és a tömegkultúra megannyi facette-jéig stb. – az fűzi össze, hogy a széles értelemben vett modernitás világállapotához tartoznak: egy szekuláris és plurális, individualizálódott és versengő világhoz, amelynek egységes megragadhatóságát immár semmiféle vallásos, filozófiai vagy történeti metafizika nem szavatolhatja, de amely mégsem merő káosz és zűrzavar: vannak kiismerhető logikái, feltárható történeti gyökerei, fölfejthető fejlődési tendenciái.


Caspar David Friedrich: Szerzetes a tengerparton

Radnóti  a Winckelmann-könyv bevezetőjében „esztétikai mozgástérnek” nevezte ezt az őt érdeklő sajátos kutatási területet, amelynek földerítését tizenöt éve a kultúrfilozófia mint közvetítés programjaként jellemeztem. Azért „csak” kultúrfilozófia, mert szándékoltan belül marad a maga kijelölte kulturális téren – és azért mégis filozófia, mert itt is a „teljes” kép érdekli: ezért is gondolkodik rendre monografikus formákban. Az új könyv pontosan illeszkedik ebbe a keretbe. Nem zárt elmélet, inkább nagyvonalú konceptuális keret, amelyben példái és esettanulmányai összerendeződnek, egymáshoz csiszolódnak. Mert kell valami szubsztanciális, valami egzisztenciálisan érvényes igazságnak lennie abban a kulturálisan megképződött, de képlékeny természet-vízióban, amit tájnak nevezünk; valaminek, ami lehetővé, sőt indokolttá teszi, hogy egyetlen könyvben elférjen egymás mellett – példának okáért – „a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem” kanti megrendülése, Petőfi Alföldjének részletgazdag tájköltészete, Turner kvázi-vallásos fény-felhő-tenger-misztikája és a felrázandó karácsonyi giccsszuvenír, amelyben esik a hó. Minél többféle, minél heterogénebb és ellentmondóbb jelenség asszociálódik ehhez a modern képzethez, annál vonzóbb a feladat a kultúrfilozófus számára, hogy közöttük kapcsolatokat, párhuzamokat és korrespondenciákat ismerjen fel, amelyeket azután a maga konceptuális keretébe illeszthet. Ezért is alkalmas műfaj számára az esszéfüzér: lehetővé teszi megannyi kulturális-történeti kontextus – például a fenségesről szóló felvilágosodás-korabeli diskurzus, a 18. századi angol tájkertészet és a picturesque esztétikája, Goethe, Schiller és a jenai romantikusok művészet- és természetképe, a 19. századi Ruskin Modern Painterse vagy épp a giccs 20. századi elméletei – fejezetenkénti körülhatárolását, illetve a univerzális tájprobléma eseti konkretizációinak egyszerre szabatos és élvezetes kifejtését. Minden fejezet egy-egy autonóm példája a tájképzet újkori keletkezéstörténetének,  amelynek tehát csak többesszáma lehetséges. Úgy is mondhatnám, minden fejezet egy-egy hosszú filozófiai barangolás, kontemplatív séta abban a közös tájban, amelyet a természetnek a modern ember előtt feltáruló legtágabb  horizontja definiál.

A táj esetében határtapasztalatról (a szemhatár tapasztalatáról?) van tehát szó, amely lényege szerint valahogy mindig túlmutat a tapasztaló szubjektum partikuláris kulturális-történeti konstellációinak eseti meghatározottságain. Ezért is szükséges és logikus lépés a szerző részéről, hogy már a munka elején – a Bevezető címet viselő második (!) fejezetben – előre bocsátja a táj-problematika konceptualizálására vonatkozó saját javaslatát. Eszerint a táj az emberi történelem viszonylag kései fenoménja, a késő-középkori és újkori ember kulturális konstrukciója: „egy, a kultúra által megfogalmazott természetfogalom” (62.). Akkor születik meg, amikor az ember kezdi a természetet mint egészet világosan megkülönböztetni saját világától, sőt azzal ellentétesként, idegen Másikként tételezi azt.  Az így fölfogott természetet az definiálja, hogy nem tudjuk „használni”, nem instrumentalizálhatjuk: épp ellenkezőleg, végtelenségével, megváltoztathatatlanságával, uralhatatlanságával szembesülünk. Mivel az ember nem mérhető össze vele, nem is lehet gyakorlatias, csak szemlélődő viszonya hozzá. Ámde ugyanezen okból a természet tájként való elidegenítése egyben az embernek önmagára, léte értelmére és határaira való rákérdezését is szükségképpen magával vonja. Ez teszi a tájat a modernitás filozófiailag is releváns kérdésévé.

A megkülönböztetés, hangsúlyozza a szerző,  maga is emberi teljesítmény tehát: a táj nem a magánvaló természet műve és nem is azonos vele. Az ember maga  hozza létre, ennélfogva különféle módon képes mindenkori hozzá fűződő viszonyát konceptualizálni, megélni, megformálni is. „... A tájhoz való viszonyunk beállítottság, a tájat mindig egy meghatározott látásmód konstruálja meg, vágja ki és keretezi be – a tájtapasztalat, a tájélmény viszonyfogalom, amelyben mindig újra mérlegre kerül a természet és a kultúra, természet és társadalom, természet és történelem, természet és emberi lét... megkülönböztetése” – olvassuk az alaptézis ismertetésekor (59-60.). Mivel pedig emberi műről van szó, a táj történeti jelenség is, még ha paradox értelemben is az. Egyrészt a modernitás beköszönte előtt a természet magától értődő  otthona volt az embernek: amit híres esszéjében Schiller a naiv költészetnek  nevezett, az épp ennek a természettel való egységnek felelt meg. A modern (a szentimentális) költő viszont már meghasonlott ezzel az állapottal: ő sóvárogva, hiányként éli meg a természet közelségének, a vele való tudattalan azonosság ártatlanságának elvesztését. Radnóti esszéjében szépen csendül össze Claude Lorrain az új tájképnek a mitologikus tárgyak ürüggyé válását példázó, s ekképp  az emberiség elveszett aranykorát is tematizáló elégikus festészete Schiller száz évvel később született esztétikai teorémájával (223.passim).

De Radnóti ábrázolásában van a tájképzet történetiségének egy másik paradox aspektusa is. Minthogy  valami, a mi mércéinkkel már nem befoghatót jelöl és mégis saját konstrukciónk, a táj az újkortól kezdve rendre mint az emberi világ határtapasztalata jelenik meg. Ezért is lazíthat egy-egy mű esetében a szigorú eseti kontextualizálás és történeti determináltság szemléleti béklyóin. Ez történik például a nyitó fejezetben Caspar David Friedrich Szerzetes a tengerparton című híres festményének (1808-1810) elemzése során, amikor programszerűen is megfogalmazza: jogot formál arra, hogy „kiinterpretálja” ezt a „véletlen remekművet”(42.) az oeuvre eredeti – német, protestáns-keresztyén lelkiségű, kispolgárian pedáns – kontextusából (27.) Csakugyan: a radikális festői redukció révén előállított, fenséges tértapasztalat a Szerzetesen nem mérhető például a Tetscheni oltáréhoz, amelyen Friedrich „a táj hangulatát” a vallásos érzés kiváltásának instrumentumaként alkalmazza – és így teremti meg a modern vallásos giccs őstípusát (300-301.).


Anselm Kiefer: Heroikus jelkép III.

Hogy a táj tapasztalata a történeti világ határaival is szembesít, azt a könyv poétikus – bár némiképp zavaróan lerövidített – alcíme is nyomatékossá teszi. Mert bizonyos tájak ugyan tartós történeti jelentésekkel asszociálódhatnak, és – mint a germán erdőségek vagy a magyar Alföld – akár a nemzeti emlékezet helyeivé is válhatnak, az „egzisztenciális kontempláció” (79.) tájtapasztalata alapvetően és megszüntethetetlenül jelenidejű (263.) Az alcím aligha véletlenül idézi Kosztolányi Hajnali részegségét a csillagokról, „akik” éppúgy néznek le ránk, maiakra, ahogy azt két évezrede például Hannibál vonulásával, vagy – tehetjük hozzá – hetvennyolc éve az auschwitzi transzportokkal tették. Mert bár a költő a langyos őszi éjjelen „a csillagok lélekző lelkét” látja csöndesen ragyogni, ama bizonyos Másik valójában sosem lehet másmilyen, mint távoli idegen: tökéletesen közömbös és részvétlen az elmúlás emberi fájdalma, minden földi szenvedés, történelmi trauma iránt. Gondolatilag következetes, mégsem kockázatmentes húzás tehát, hogy Radnóti Anselm Kiefer a németek náci közelmúltját provokáló III. heroikus jelképét  épp a Friedrich Szerzetesére referáló tájháttér időtlen végtelenje okán emeli ki egykori – 1970-71 körüli – aktuális emlékezetpolitikai kontextusából, és teszi mint „esztétikailag megoldott” művet tájfilozófiájának reprezentatív példájává. Kiefer aprócska, magányos figurája a semmi közepén, a földnyelv, a tenger és az égbolt absztrakt sávjai közt a Heil Hitler! szimbolikus karmozdulatával ágál: a tökéletesen inadekvát náci pátoszformula, így Radnóti interpretációja, „a természet végtelen teréhez és idejéhez képest semmis..., a táj nem válaszol a történelem kihívására.” (51-52.) Persze Radnóti is észreveszi e kívülállásban a magasles morális csapdáját: a történelem – a bűnök és szenvedések – relativizálásának fenyegető veszélyét. Ezért jó okkal csatol mélyenszántó elemzést Kiefer későbbi festészetéről, a „felperzselt táj”, a háború letarolta földfelszín nyersen materiális látványairól. Végülis a modern ember az, aki a földdel teszi egyenlővé a nyelv és a kultúra maga teremtette kozmoszát; ő az, aki nemcsak létrehozni, de – a Blut und Boden, a vér és a rög természetébe visszaforgatva – naturalizálni is képes a maga történelmét. A csillagos ég fensége felettem nem érvényteleníti az erkölcsi törvényt – bennem.

E ponton abba is hagyom. Radnóti Táj-könyve számomra az utóbbi évtizedek egyik leginvenciózusabb és leginspiratívabb szellemi kalandja, hol szellemes, hol elgondolkodtató, hol megrendítő olvasmány. Csak arra bíztathatom az olvasót, hogy kerekedjen fel és kísérje végig a filozófust a táj mélyére vezető barangolásain. Ha nyitott szemmel figyel, nem fog csalódni: ez a túra nemcsak csúcsokat és lankákat, fényeket és árnyakat, buktatókat és mellékösvényeket mutat majd neki, de a maga feladatával is szembesíti.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt található.