Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BESZÉLNI AKARNAK

32. THEALTER Fesztivál / 7-9. nap
2022. aug. 10.
Ismétlünk. Ismétlünk. Enyhe sértődöttséggel nézzük azokat a próbálkozásokat, melyeknek nem sikerült egyetemessé és egyetlenné válniuk. Mindeközben tudjuk, hogy vesztes helyzetből indulunk. Abszolút értékek már vannak, csak önmagunkat kell meghatároznunk bennük. Túl egyszerűen hangzik. Ráadásul sokan elfelejtik. A 32. THEALTER fesztivál utolsó napjain (gyakran) nem ez történt. KÓSA-SZIGETY ZSÓFIA ÍRÁSA.

Hemzsegünk az egyéniktől. Könnyen hordozhatók, kis stábhoz, egyetlen színészhez elég egy kisbusz. Kis költségű, kifizetődő. Az egyéni előadásoknak azonban nem ez a legnagyobb ütőkártyájuk. Olyanok, akár a négy óránál hosszabb előadások: ha valaki, plusz egy háttércsapat ekkora mennyiségű munkát fektet egy produkcióba, az csakis missziószerű lehet.

1v1thealter
Vilmányi Benett az 1v1 című előadásban

Vilmányi Benett 1v1-ével indítjuk az egyszemélyes szekciót. Forma, tartalom és alkotó őszinte, magától értetődő találkozása ez. Nem elég a one man show meghatározásával élni. Nevezhetjük forradalmi stand-upnak? Az előadás nyelve a humoristák jellegzetes fordulataival él, mégis folyamatosan mélyülő szövegről beszélünk. A tetőpontot elhagyja a humor: ennek kettősségével enged utunkra az előadás. Hirtelen felütés, hosszan kitartott pillanatban expresszív vég – nézősokkoló technika. Kissé szédülten hagyjuk el a Zsinagógát.

A személyes hang megütésének erejét felismerte a MáSzínház is, amikor fikcióra írta a nagybetűs Anya szüléstörténetét Anya-e vagy? címmel. Az egyén hangja mégis a már hallottakat akarta hallhatóvá tenni. Női műsorok, magazinok és neves szakértők beszélnek arról, hogy a szülés, az anyává válás nehéz folyamat. Önmagában ez a mondat is nehezen rendezhető újszerűvé. De tud-e hozzáadni ehhez a témához az, ha látom az anya arcán az izzadságcseppeket, a macinacit és azt, ahogyan hangtalanul lép ki a gyerekszobából, csörgőjátékkal a kezében? A másfél óra után síró nőt állnak körbe barátnői. Azt hiszem, ez volt az alkotói szándék.

eletritmusrathealter
Medveczky Balázs az Élet-ritmusra című előadásban

Vilmányi Benett saját élettörténetével készült, az Anya-e vagy? fiktív anyáját a kétgyermekes Huzella Júlia alakítja, de mi van Medveczky Balázzsal és Adrien Lepage-zsal? Vajon a dráma zsenialitása tette személyes üggyé az Élet-ritmusrát vagy az autisztikus vonásokkal rendelkező főszereplő ritmusszeretete találkozott az őt alakító színésszel? Néha azt érzem, hogy a zene lekörözi a színházat. Hiszen mindenkihez szól. A nézőtéren ováció és lábdobogás – ilyet még nem tapasztaltam –, ami teljesen érthető. A virtuozitás nem eljátszható. Részben a valóságnak szólt a taps, részben a finom alakításnak, az újonnan fordított dráma kellő érzékenységének, felépítésének és hatásának, az üres színpadnak. Adott az anyag: szavak, melyek formát diktálnak, mégis az alkotó sajátjává válnak. 

A Nagymamával álmodtam mondhatni a szavak ellen dolgozik. Miért nem akarok, tudok történetet mesélni. Közben mégis mesél és reflektál önmagára. Performatív. Göndör László produkciója megérkezik a kortárs színházhoz. Harmincöt éves férfi holokauszt történetre vágyott a kilencvenhét éves nagymamájától. Utolsó túlélők és rokonaik kapcsolata. Göndör és csapata új perspektívába helyezi azt, ahogyan ma beszélhetünk a holokausztról. A tapasztalat távozik, marad a viszonyulás. Nem mártírként kínál megoldást, csak én keresem az általános érvényességet, ami kétségkívül ott van. De amit elsősorban látunk, az az, hogy egy unoka és egy nagymama beszélni akarnak. Egy helyzet, ahol a beszéd aktusa fontosabb a tárgynál. Egy helyzet, ahol ezt realizálják. Mond, mutat és csinál – örömszínház.

mundstockurthealter
Mundstock úr

Átvarázsolhatjuk a Régi Zsinagóga épületét kulturális térré, rakhatunk be vörös székeket, színpadot ikeás díszlettel, újra és újra beállhatunk a tóraszekrény elé. Lehet, hogy történik valami, lehet, hogy nem. Kimondhatjuk, hogy holokauszt. Ha ki merjük és ki tudjuk. Göndör László megtette, Cseri Hanna Mundstock úrja megtette, mindkettő az újszerűség jegyében – így kellett történnie. Talán nekünk is két lelkünk van? Van egy jelenidejű és egy holokauszt-lelkünk, mint Mundstock úrnak? Az ember egyszerűen csak bekerül a koncentrációs táborba. Nincs előtte, és főleg nincs utána, mi ezt hisszük. Amikor már ott vagy, akkor kétfelé szakadhatsz. Miért tenné ezt valaki hamarabb? Mundstock: mert jobb félni, mint megijedni. A felkészülhetetlenre felkészülni – rossz taktika. Mindezt bábként. Az embereket emberszerűbbé teszik a papírfigurák: kisebbek vagyunk, mint hinnénk – érvényes holokausztélmény. A paraván mögül emberek lépnek ki hangszerekkel a kezükben, rabruhában. Annyira igaznak érzem. Mert ez marad, nem egy minden aggodalommal felruházott pálcikaember.

Látom a színészek arcát, ami nem új, de most, megkettőzött korban, kettészakadt emberek közt különösen sokat jelent. Apró eltérések és nagy összhang fúziója. Egy emberhez két arc, megmagyarázhatatlan titok ez, amire nem sok minden képes a bábművészeten kívül. Róza és Alfréd is négy arc két emberben. Idős és fiatal gesztusok különválnak. Míg a levest két ráncolt maszk eszi, addig táncolni Domonkos Ágnes és Mykola Bondarchuk arca fog. Egyszerű történet, magától értetődővé válnak a megkorosodott hétköznapok. Ez a darab is igazolja, hogy a zakatoló rádióból hallható zene elemeli a fizikai valót. Zenével megengedhető, hogy a kifehéredett, poros ábrázatok időtlen zónába kerüljenek. Különleges maszkok, a maszk mögött különleges arcok, lényegi félóra. Azt hinnénk, nem fér bele két emberélet ennyi időbe – a kulcs itt is a zene, azzal minden sűríthető. Zenés recept két ember nosztalgiájára. Szegényszínház, két székkel, maszkkal és emberrel. Bárhová beilleszthető, mindenhol megél, műfaji sajátosság. 

gyakranthealter
Martinkovics Máté és Messaoudi Emina a Gyakran ismételt kérdések
című előadásban

Az FAQ Színháztól a Gyakran ismételt kérdések hasonló. Szöveg- és színészközpontú, legalább annyira személyes, mint a fesztivál monodráma-sorozata. Nézem Gobbi Hildát és Őze Lajost, majd Messaoudi Eminát és Martinkovics Mátét, aztán azt, ahogyan percenként karaktert váltanak. Arra gondolok, hogy ez örökérvényű dramatugia, hogy egy láncmese lehetne a ki nem múló párbeszéd kezdeményezésére: harminc év múlva két újabb színészt nézhetnénk, akik Messaoudit és Martinkovicsot idézik meg. Mert átfedés mindig lesz, nemcsak szakmailag. Két személyből, akikből már csak a legendát látjuk, bontakozik ki a színházi szakma mai helyzete, a szabadúszók pályaképe, a reménytelenség. Görbe tükör? Inkább szögletes. 

Akár a Szegedi Nemzeti Színház balett-terme, ahová a KV Társulat Körtükör előadásának koncepciója készült. Helyspecifikus produkció ez is, olyan alkotóktól, akik egymás nyelvét kitűnően beszélik és közössé tudják formálni azt. Lokalizálják a teljes szövegkönyvet. Egyszerűséggel teremtik meg azt a formát, amely megengedi nekem, hogy a kapcsolati dinamikákra figyeljek, hogy összefüggéseikben vizsgálhassam a karaktereket. Kár, hogy valójában nem olyan komplex ez a csoportrajz, mint amilyennek ígéri magát. Egy hathetes drámapedagógiai foglalkozáson nem állandóan feszengő emberek és kínos találkozások vannak, a megvizsgálandó dolgok szerintem a workshopon belül, és nem rajta kívül vannak. Egy olyan kultúrában, ahol a köztudatba csak alig pár éve épülnek a TIE évtizedes módszerei, fontos lenne olyan folyamatot bemutatni, amit nem egy szakmaiatlan instruktor vezet.

A THEALTER-nek van egy csöndje. Ez a figyelem csöndje, a megértésé, a koncentrált létezésé. Kilenc nap a színházé. Kell a halk fókusz. Aztán zene kell, elsősorban az embernek, nem a közönségnek. A nyolcadik napon a Trikotázs Trió koncertjén vagyunk. Érzem, hogy ez kellett, és hogy ezt a zenészek is pontosan tudják. Finoman vezetnek minket, fokozatosan válunk maratoni nézőkből kisimult hallgatósággá. Elengedünk, ez is egy megértési folyamat. Jó vezetőink vannak.

hangosanlépekthealter
Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon.
Fotók: thealterphoto2022

THEALTER: tegnap, ma és holnap. Jövőképeket keres a fesztivál, nem hiába van itt a Freeszfe színház és  performansz osztálya, Katona Péter Dániel és Kovács Máté egyéni előadásaikkal, a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon alkotócsapata. Gimnazisták ülnek a közönségtalálkozó fellépői között. Az utánpótlás, mondják rájuk. Én nem hiszem, hogy pótlócikkek. Miért gondolnánk, hogy a mát csak helyettesíteni lehet? Értékteremtőek: érzem, hogy máshogyan beszélnek – nem utánozni vágynak, megfelelni semmiképp sem akarnak. Nyelvük nem a korunk értelmes abszurdjához fordul, hanem a kitapintható illogikus mozzanatokat töri fel. Hiteles, és csak az övék. Személyes, mint minden bevonásra képes anyag. A nézőtéren és a színpadon is fiatalok. Kicsit olyan, mintha a világ rendje állna helyre, de legalább ugyanilyen elragadtatással tudom nézni azokat az idősebbeket, akik azt választják, hogy velük dolgoznak, akik értük ülnek be a Három Holló pincéjébe. Fontos felismerés a felnőtt generáció tagjaitól, hogy ebben az őszinteségre végletekig törekvő életkorban kell dolgozni a fiatalokkal. 

A harminc plusz egy év kötetbemutatóján arra gondolok, hogy a zárójelbe tett plusz egy én vagyok. Ha nem akarom heroizálni jelenlétemet, akkor egy másik résztvevő. Igazából annyi egyest kéne odavésni, ahányan valaha ott voltunk, ahány évünkkel, amennyiszer és az előadások számát. Fontos képlet az egész szakmának.

Az előadásokról további információ a THEALTER honlapján található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek