Revizor: A Füge, a Szentendrei Teátrum és a Miss Biro Publishing koprodukciójaként kerül színpadra az előadás Szenes Hannáról, akit Izraelben nemzeti hősként tartanak számon, Magyarországon, a szülőhazájában viszont alig ismerik.

Képek az olvasópróbáról

Widder Kristóf: Én sem ismertem a történetét. A projektet tető alá hozó Bíró Eszter szívügye és ötlete volt a produkció. Eszter évek óta dolgozik azon, hogy ez az előadás megszülessen. Tavaly a vírus miatt nem valósult meg, pedig jó apropó lehetett volna Hanna születésének 100. évfordulója. Eszter keresett meg az ötlettel, és én azért vállaltam el, hogy másokkal is megismertethessem ezt a tragikus történetet, ami rám is nagy hatással volt. A dolgok elhallgatásának, fel nem dolgozásának kis hazánkban nagy története van, ezért nem meglepő, hogy Szenes Hannáról is kevesen tudnak, jóformán csak a zsidó közösség tagjai ismerik a tragédiáját.

R: Pedig a nagy szoborállítási lázban akár egy emlékművet is kaphatott volna…

WK: Van már legalább egy pici szobra, Mihail Kolodko készített egy kis ejtőernyős figurát. Engem is rögtön beszippantott Hanna története, amikor elolvastam az írásait összegyűjtő könyvet. Tóth Réka Ágnessel, a produkció dramaturgjával Hanna naplójából és az őt körülvevő emberek visszaemlékezéseiből készítettük el a szövegkönyvet. Fontos volt számunkra, hogy ha már ennyire keveset tudunk róla itthon, legalább a saját szavaival meséljük el a történetét. A naplójára utalva a magyar Anne Frankként is emlegetik. Részletgazdagságuk miatt írásai által jól bele tudtunk látni Hanna lelkébe és a korszakba.

Widder Kristóf az olvasópróbán

R: Milyen embernek látod Szenes Hannát?

WK: Az ereje és a hite – nem feltétlenül csak a vallásos hitre gondolok, hanem az önmagába, az emberekbe és az életbe vetett hitére is – a legfontosabb. Ezek voltak a legnagyobb hatással rám, a történetén kívül ezeket szeretném leginkább megmutatni. Az volt a szándékunk, hogy az előadás ne történelemóra legyen, nem akartuk elmesélni az egész életét, hanem úgy szerettünk volna különböző szemelvényeket mutatni – nem is feltétlenül időrendi sorrendben –, hogy az életéből kiemelt lényegi pontokon keresztül az előadás végére álljon össze egy kép Hannáról.

R: Régi tervről lévén szó Bíró Eszternek határozott elképzelése lehetett Hannáról. Mennyire volt nehéz dolgod így rendezőként?

WK: Mivel ez a projekt Eszter gyermeke, volt egy erős képe arról, hogy milyen előadást szeretne. Erről beszélt is, de az a csodálatos a személyiségében, hogy ezeket az előképeit, ha úgy adódott, könnyen elengedte. Azt is hamar megfogalmazta, hogy az előképei ellenére azt szeretné, hogy az előadás egy koherens vízió legyen, ezért teljes lényével rám bízta magát. Ez jólesett és felelősséget is jelentett egyben. Ez a fajta alázat megkönnyítette a próbafolyamatot. Kihívás volt Eszternek és rendezőként nekem is, hogy megpróbáltuk az összes Hanna körüli fontos embert belesűríteni az előadásba. Ezeknek a figuráknak a többségét én játszom, de egy szerepkettőzése Eszternek is lesz. A Hannáról szóló könyv legmegrázóbb részei számomra az édesanyja, Szenes Béláné visszaemlékezései voltak. Azt gondoltuk Rékával, fontos lenne, hogy ezek legalább részleteiben belekerüljenek az előadásba. Így alakult, hogy Eszter két szerepben tűnik fel, ami számára is remek színészi lehetőség, ráadásul az előadást gazdagítja, hogy az anya szemszöge is megjelenik benne.

Bíró Eszter

R: Hanna édesanyjától származik az egyik tételmondat: „Ami ma bűn, holnap érdem.”

WK: Mi beleraktunk egy talánt is: „Ami ma bűn, holnap talán érdem.” Szeretnénk biztosak lenni benne, de csak reménykedünk, hogy így lesz.

R: Horváth Csaba és Lukáts Andor rendezői osztályában fizikai színházi koreográfus szakirányon diplomáztál a színművészetin. A Hanna is fizikai színházi előadás lesz?

WK: Úgy gondolok a végzettségemre, mint szemléletre és látásmódra, ami Horváth Csabától ered, és a legklasszikusabb felfogású színházban is fontos: mit fejez ki a test a színpadon. Ennek nem kell feltétlenül táncmozdulatnak lennie, de ha feladnak egy korabeli ruhát egy színészre, abban tudnia kell felállni, leülni, járni – én valójában ezt is fizikai színháznak gondolom. Ez az előadás is az lesz, de nem a mozgásszínházi értelemben, hanem a képiség szempontjából: a test mint kifejezőeszköz itt is előtérbe kerül.

R: Hasonlóképp, mint egy másik női sorsot megmutató produkciódban, Az üvegbúrában?

WK: Igen. Úgy látszik, a női sorsoknak van valami vonzódásuk hozzám. Az üvegbúránál Zsigmond Emőke keresett meg, hogy találjak neki valamit az épphogy megnyílt Örkény Stúdióba. Eszter pedig azután kért fel, hogy ajánlottak neki, és megnézte Az üvegbúrát.

R: Augusztus 17-én és 18-án láthatja a közönség a produkciót Szentendrén. Utána hol játsszátok?

WK: Szeptembertől bekerül a Jurányi Ház kamaratermébe, mert a hármas koprodukciónak a Jurányi mögött álló Füge Produkció is része. Szentendrén különleges helyszínen, a Vajda Múzeum udvarán játszunk majd, ahova egy helyspecifikus verziót készítünk, azaz nem építünk fel színpadot, nem hozzuk át egy az egyben a jurányis díszletet, hanem abban a talált térben, fűben, egy fa alatt, tűzfallal körülvéve mutatjuk be. Megpróbáljuk a hely szellemét, atmoszféráját használni. Ebben segít a látványtervezőnk, Pető Kata, és az ő különleges, képzőművészeti látásmódja.

R: Bíró Eszter énekel is az előadásban?

WK: A téma nem kiált musicalért, viszont Szenes Hanna egy időben komolyan gondolkodott a költői, írói pályán, és fenn is maradtak versei. Némelyiket Eszter fel is dolgozta már korábban, így adta magát: finoman használjuk, hogy énekel is. Bekerültek versek is a szövegkönyvbe, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy Födő Sándor megzenésítésével, élőzenei kísérettel felcsendüljenek, de nem betétként, hanem intellektuális mélységüket felszínre hozva, dramaturgiailag mindig kapcsolódva a történet ívéhez, kiegészítve, alátámasztva az adott pillanatot.

R: Tizenhárom évig csellóztál, előadóként is használod ezt a tudást?

Pető Kata. A képek forrása: Szentendrei Teátrum

WK: Igen, és ezeket a projekteket mindig nagyon élvezem. Kamaszkoromban elgondolkodtam azon, hogy komolyra fordítsam hangszeres tanulmányaimat, de végül nem így alakult. A színművészeti intenzív öt éve mellett pedig már nem fért bele, hogy csellóórákra járjak, de az már ott is előfordult, hogy egy vizsgán zenéltem osztálytársam, Hegymegi Máté rendezésében. Azóta már a Forte két előadásában is csellóztam, és ebben a produkcióban is fogok. Ezeknek mindig örülök, mert ilyenkor megélhetem régi vonzalmam a zene iránt.

R: Milyen feladatok várnak a következő szezonban?

WK: Az évad elején Szombathelyen rendezem a Sirályt, majd a Forte Társulattal – amelynek munkájában előadóként veszek részt – a Szkénében Borbély Szilárd Akár Akárkije következik. Veszprémben A helység kalapácsát állítjuk színpadra. Márciusban Szombathely és a Forte koprodukciójában a Móricz Zsigmond Kivilágos virradatig című regényéből készült darabot mutatjuk be. Ezeket az előadásokat Horváth Csaba rendezi.

R: Sokan féltik a színházakat, mi lesz velük a recesszió és az energiaválság idején.

WK: A jó színház a jég hátán is megél. Olvastam, hogy a háború alatt látványosan megugrott a házasságok száma Ukrajnában. Vészhelyzetben az ember visszanyúl ahhoz, ami őt emberré teszi. Legyen szó hagyományokról, könyvekről, színházról. Amikor véget ért a második világháború, pár hét múlva már játszottak a társulatok a romokon. A hétköznapok ettől még keservesek, és az elmúlt időszakban sok mindent – színészképzés, struktúra, infrastruktúra, adózás – kellett meggyászolnia a szakmának. Pofonokat kapunk, áldozatokat hozunk. Nihilizmus és optimizmus kettőssége van bennem: bárhogy van, színház úgyis lesz valahogy.

Az előadás adatlapja a Szentendrei Teátrum honlapján itt található.