A Lalkanielalka Nemzetközi Bábfesztivált két évente szervezi meg a Varsói Színművészeti Egyetem Białystokban, a bábos tanszék székhelyén. A covid miatt felhalmozódott energiák is okozhatták, hogy idén ténylegesen a nemzetköziség és a befogadói attitűd jellemezte a programot: szlovák, ukrán, lengyel, cseh, német vizsgaelőadások, szemináriumok, workshopok, esténként a klubban vezetett bábimprovizáció.
 Little riding hood… Fotó: Tomasz Pienicki |
A rendkívül színes programsorozatból két produkciót emelek ki, amelyek egymástól nagyon különböző formanyelvvel dolgoztak. Az egyik egy cseh előadás a DAMU-ról, a Little riding hood or what goes around, doesn’t come that easy. Az előadás Piroska történetet dolgozza fel, erős képi és hangi atmoszférával, szöveg nélkül, egyetlen helyzetre építve: Piroskának át kell jutnia az Erdőn. Csakhogy az Erdőben minden forog, ami él, mozdul és hangja van. A játéktér egy lukacsos köralap, ami egy tengelyen forog. Falécek állnak ki belőle, ezeket a négy alkotó (az előadás játszói, rendezői is egyben) különböző módokon manipulálja. Az alulról bemikrofonozott tér miatt a lécek hangszerként is működnek. Az így létrejövő hangzó és reagáló térben egy fentről mozgatott apró fafiguraként halad Piroska, aki annyira pici, hogy sokszor eltűnik a szemünk elől a lécek sűrűjében. Halljuk lépteit, azaz a figuratömb hol lassú, hol gyors koppanásait. Az előadás nagyon pontos ritmusérzékkel készült, a fa mint anyag tulajdonságait okosan használva. Sajnos kis figuránk nem jár jól a végén, az Erdő győzedelmeskedik.
 Stuttcase: Fotó: Daria Holovchanszk |
Az egyvilágú, egyértelmű jelrendszerrel dolgozó előadással ellentétben a Stuttcase – a Stuttgarti Egyetem figuraszínházi szakáról érkező produkció jól kevert koktél: a harmadéves osztály tanulmányainak széles skáláját mutatja be a tárgymanipulációtól, szóló és páros koreográfiáktól a saját fejlesztésű rövid bábetűdökig, mintegy beengedve a nézőt képzésük metódusaiba. Az alaphelyzet, egyben a laza szerkezet összefogó eleme a következő: Carmen, egy muppet-figura el akarja énekelni dalát, de túlságosan sok minden történik körülötte ahhoz, hogy erre képes legyen. Például egy lány küzd a sátrával, egy másik a zsúrkocsival, egy pulóver pedig azzal, hogy felkerüljön a vállfára. De létrejön egy fehér maszkfejű, emberkéztestű lény is, akinek köszönhetően két mozgatója is interakcióba kerül egymással. Aki látta Lázár Helga It depends című előadását, hasonló – a folyamat és a tapasztalni vágyás attitűdjét a produktumban is megtartó – gondolkodásmódot érzékelhet a hallgatók tárgyakkal, bábokkal való kontaktusaiban. A Stuttcase betekintést enged a figuraszínházi módszerbe, ahol a báb fogalma kiterjesztődik a térre és a bábbal nem-hierarchikus módon történő érintkezés kísérleteire. Inspiráló volt látni ezt az alapvető nyitottságot és energiát.
 Peer. Fotó: Melissa Stock |
Bár az Ernst Busch is képviseltette magát Białystokban, sokkal könnyebb volt képet kapni a berlini arculatról a saját, Puppe50 elnevezésű fesztiválján, amely az ottani bábos képzés 50. évfordulója apropójából szerveződött, programja pedig a múlt-jelen-jövő hármasára épült. A fesztiválra meghívást kapott az idén diplomázó magyar bábrendező és bábszínész osztály, ami amellett, hogy megtisztelő gesztus volt, egyben meg is erősítette a berlini egyetem korábbi kiállását a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye mellett. A magyar különítmény (három jelenleg végzős bábszínész, két bábrendező, egy az előző osztályban végzett bábszínész és egy zeneszerző) két előadás filmváltozatával (a Budapest Bábszínház Animája és az ESZME-Freeszfe Orlandója), valamint a fesztivál körülményeire átszerkesztett A halhatatlanságra vágyó királyfi című előadással érkezett és hálás fogadtatásban részesült. A fesztivál helyszínéül szolgáló egyetemi épületben és területén folyamatosan pezsgő élet uralkodott: színházi előadások, installációk, élő zene, közösségi reggeli, szakmai programok. Itt is két egyetemi produkciót emelek ki, melyek technikájukban vagy témájukban frissítő erejűek voltak.
 Szemérem-ajkak… Fotó: Madita Kuhfuhs |
A Peer háromszereplős maszkos előadás Ibsen Peer Gyntje nyomán, ahol a jelrendszer érthetősége miatt a nyelvi korlát sem jelentett igazi akadályt, ugyanis a maszkok variábilis és ötletes használata, a színészi testtudat és a humor jelenléte mindenért kárpótolt. A játékteret egy külső és belső fehér négyzet határolta le: míg a belső négyzetbe lépéskor felkerültek a maszkok és karakterekké váltak a játszók, addig a külső négyzetben az atmoszférateremtésre, a belső eseményekre történő külső ráhatásra volt lehetőség. A külső négyzeten túl készülődni lehetett, például felvenni a következő karakter öltözetét. Láttunk így trollokat, állatokat, papírzacskófejű Aasét és a mindig várakozó Solveiget. Az előadás az eredeti dráma erősen húzott, freakshow-változata, ahol nem a történetfonál átadásán, hanem egy-egy karakter erős megjelenítésén van a hangsúly: minden karakter attól egyedi, hogy más anyagú, máshogyan felvett maszkokkal jelenik meg, a színész testtartása, létezése pedig mindig az adott maszk tulajdonságához viszonyul. A három hallgató a Peert egy egyetemi maszkos kurzust követő önálló elmélyülés eredményeképpen hozta létre.
A Szemérem-ajkak, színpadi tárgydisznóságok című tárgyszínházi revü a szexuális szégyenérzetről, egyéni és kollektív tapasztalatainkról, illetve a témáról való beszéd nehézségéről készített, etűdformából építkező, egyszerre pimasz és könnyed előadás. Az előadásban két szőrmebundás, bajszos lányt látunk, akik clownokként mesélnek tárgyakkal egy asztal körül: legyen szó fogkrémről és elektromos fogkeféről, pezsgőtablettában fürdő Barbie-babáról, két pirítóban sülő kenyérről vagy akár egy éneklő banánról. Az etűdökből építkező előadást kézzel írt rózsaszín feliratú címkék tagolják, világa pedig olyan, mint egy szőrös, kifordított, szabályokat bátran felrúgó babaház. Az előadás egyik pontján, az Eresz-monológ során a magyar valóságra is történik egy kis kikacsintás (a két szereplő egyike, valamint az előadás dramaturgja egyébként az Ernst Busch-on tanuló magyar hallgatók).
A fesztivál zárókonferenciáján a jövő fogalma konkrétan is megjelent, ugyanis Ingo Mewes, az Ernst Busch munkatársa prezentálta a marionett-technikából kifejlesztett AirWing, a self-regulating control system for kites találmányát, amely áttörő eredményeket érhet el az energiatermelés terén. Drukkolunk neki! Ki tudja, a végén még a bábosok mentik meg a világot.