Dopesick
2022.09.26.

A Dopesick című sorozat jól illeszkedik az amerikai filmgyártásban évtizedek óta jelen lévő, a hatalommal szemben a kisember küzdelmét megünneplő alkotások sorába, miközben ennek a harcnak az alapvető lehetetlenségét is ábrázolja. VIGH MARTIN ÍRÁSA.

Az OxyContinnal kapcsolatos botrány a 2000-es évek eleje óta uralja az amerikai közbeszédet. Mint ismert, a Purdue nevű cég elérte, hogy a készítmény a hasonló ópiátoknál enyhébb besorolást kapjon, arra hivatkozva, hogy lassabb a felszívódása és sokkal kisebb a függőség esélye. A cég kemény marketinggel és némi korrupcióval piacvezetővé tette a terméket, amelyről azonban hamar kiderült, hogy kifejezetten veszélyes, sokan még az orvosok által előírt adag után is függővé váltak. Tovább bonyolította az ügyet, hogy a Purdue-t tulajdonló Sackler család az Egyesült Államok egyik ismert dinasztiája, akik nagylelkű adományokkal támogatottak különböző intézményeket, ráadásul az országban egyébként is borzasztó súlyos problémává vált az opioid függőség. 

Beth Macy Dopesick című könyvéből Danny Strong (Empire, Milliárdok nyomában) készítette el a tévés adaptációt, és felettébb izgalmas, hogy a sorozat által gyakorolt kapitalizmuskritika magával a termékkel szemben is releváns. Macy és Strong ugyanis pontosan tudja, hogy lehet eladni ezt a történetet: be kell mutatni a kisember nézőpontját, hiszen a befogadó az egyéni sorsokkal tud mit kezdeni, azzal nem igazán, hogy kifinomult arisztokraták hallgatnak komolyzenét egy múzeumban, miközben a bürokráciával küzdő ügyészek próbálnak valamiféle eredményt elérni. 

Meg is kapjuk tehát a vidéki orvost, Finnix doktort (Michael Keaton), aki hisz az őt körülrajongó gyógyszerképviselőnek (Will Poulter), és elkezdi felírni az OxyContint, először csak súlyosabb fájdalmak esetén. Amiből persze nincs hiány, hiszen egy bányavárosban dolgozik, ahol szinte mindennaposak a balesetek. Betsy, a közösség fiatal kívülállója (Kaitlyn Dever) hamar függővé válik, de nem sokkal később már nehezen találni olyat, aki ne élne a szerrel. Eközben látjuk, ahogy a vállalatban az ambiciózus Richard (Michael Stuhlbarg) próbál az új termék hátán előretörni, míg egy másik szálon többen is nyomozni kezdenek a cég ellen. 

Erőteljes kapitalizmuskritika jelenik meg a Dopesickben, mely ráadásul egészen az origóig vezeti le a problémát. A gond itt ugyanis nemcsak a gátlástalan és hazug céggel van, maga a rendszer a kizsákmányoló. Hiszen az OxycContin térnyerése elsősorban annak volt a következménye, hogy a romló szociális háló és az embertelen munkakörülmények miatt még az Egyesült Államokban is létrejött egy olyan réteg, amely számára a testi fájdalom és a kizsigerelés szinte a mindennapok részévé vált, ennek megszüntetésére pedig radikális eszközökhöz kellett nyúlniuk. Bár a sorozat elég magától értetődő ellentétpárral dolgozik (kifinomult nagytőkések-leszakadó kisváros), kritikája nem veszít az erejéből, mert az emberi sorsokat sikerül átélhetővé tenni.

A céges kultúra jellegzetes figurái mind-mind megjelennek, néhányaknál viszont túl erősek a kontúrok. Ott van például Richard, aki a vizionárius, ugyanakkor szociopata jegyeket mutató vezérigazgató prototípusa lehetne, de megmarad néhány fáradt manír szintjén, ami egészen biztos hogy koncepcióbéli probléma volt (talán túlságosan is démonizálni akarták a készítők), hiszen Michael Stuhlbargot nagyon sokszor láttuk már kiválóan játszani. Jól működik viszont például Amber (Philippa Sao) karaktere, aki remekül képviseli a kor elvárásainak megfelelően érzéketlen femme fatale-t, miközben néhány emberi pillanattal és jó dialógusokkal a karakter egyéb rétegei is megjelennek. 

Mindez azonban csupán az egyik (mondjuk az izgalmasabb) aspektusa a Dopesicknek, ott van még a jóval vonalasabb nyomozás is, mely, ahogy a bevezetőben is említettük, leginkább a régóta ismert hollywoodi receptet játssza újra. Ezekben a történetekben (eszünkbe juthatnak Aaron Sorkin bizonyos filmjei, vagy például a néhány éve egészen Oscar-fődíjig jutó Spotlight) mindig van egy olyan lelkiismeretes átlagember (például ügyvéd, újságíró), aki felfigyel a hatalmi játszmákra, a korrupcióra, az igazságszolgáltatás visszaáságaira, és az oddsok elleni harcba száll a hatalmasokkal, hogy aztán az igazság győzzön. 

Könnyű belátni az ilyen Dávid és Góliát küzdelmek ideológiai tartalmát: ha rossz is a rendszer, mindig ki fogja termelni azokat a hősöket, akik visszaállítják a rendet. Vagy mégsem? A Dopesick ugyanis azzal válik igazán húsba vágóva, hogy nem kínál egyértelmű happy endet. Egyrészt az elhunyt százezrek életét már semmi nem hozhatja vissza, másrészt, ahogy a gyógyszer megkísérelte újraalkotni a fájdalom fogalmát, úgy maga a bukás is megkérdőjeleződik. Hiszen a Sacker család nyilván vesztett vagyont és kulturális tőkét, de  a megélhetésükért például sosem kell majd aggódniuk, valódi felelősséget pedig nem kell vállalniuk. 

Strongék nem tudják elkerülni a nagyotmondást - épp ezért rengeteg a forgatókönyvízű fordulat -, ugyanakkor az ügy majdnem minden aspektusát tárgyalják, helyenként pedig különösen fontos megfigyeléseket tesznek. Például akkor, amikor a keretek visszásságára hívják fel a figyelmet, mert bár jogszerű, de etikailag nehezen indokolható, hogy a gyógyszereket vizsgáló állami szakemberek sokszoros fizetésért kezdenek el a nagy cégeknek dolgozni. De a tudományos élet sem kerülheti el a számonkérést, hiszen a kutatók bármikor készek egy biztosabb pozícióért megalapozatlan eredményeket a nyilvánosság elé tárni. 

A téma és annak kivitelezése jelentősen elválik ennél a sorozatnál: ha oknyomozó anyagként nézzük, majdhogynem kifogástalan, sorozatként viszont sok helyütt döcög. A karakterek vázlatosak maradnak, a doktoron kívül igazán csak Kaitlyn Dever figuráját ismerjük meg. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a Dopesick rendezés és színészi játék terén a legmagasabb minőséget képviseli. Váratlan módon a legemlékezetesebb alakítást Will Poulter nyújtja, akinek a beválogatása kockázatos, de végső soron remek döntés volt. A karaktere ugyanis kap egy plusz réteget azáltal, hogy a Poulter által más filmjeiből áthozott elesettség is a képletbe kerül. Billynél így tulajdonképpen nem is kell foglalkozni a személyes motivációval, mert rögtön értjük, hogy a korábban valószínűleg sokat bántott fiú számára miért vonzó az öltöny és a magas fizetés. 

A Dopesick képében megint egy mainstream sorozat nézett az Egyesült Államok és a nem eléggé szabályozott piacgazdaság körmére. Bár releváns a téma és magas színvonalú a megvalósítás, a végeredmény nem éri el a kívánt hatást. Valószínűleg azért, mert ezt már jó sok helyen láttuk. 

A sorozat adatlapja a MAFAB oldalán itt található.

Szerző: Vigh Martin
Címkék: Hulu