Brad Pitt nemrég azzal borzolta a kedélyeket, hogy bejelentette: karrierje utolsó szakaszába lépett, amiből sokan arra a következtetésre jutottak, hogy a színész visszavonul. Pedig triviális ténymegállapítás volt ez csupán a jövőre már a hatvanat töltő Pitt-től, hiszen hacsak nem Clint Eastwoodnak vagy Morgan Freemannek hívják az embert, akkor nem valószínű, hogy nyolcvan felett is a csúcson tanyázik még színészként.
 Jelenetek a filmből |
De mondott már hasonlót korábban is Brad Pitt, bő tíz éve, a Pénzcsináló után, és arra utalt már akkor is, mint most: hogy a jövőben szeretne többet foglalkozni a produceri munkáival. Talán kevesen tudják (vagy tudatosítják), hogy Pitt az elmúlt évtized egyik fontos függetlenfilmes producerévé nőtte ki magát, aki olyan filmek elkészülését segítette a cégével, pénzével, hírnevével és ötleteivel, mint Az élet fája, a Holdfény, vagy a 12 év rabszolgaság, amelynek köszönhetően előbb kapott Oscar-díjat producerként (a Legjobb film díját ugyanis a producerek vehetik át), mint színészként (a Volt egyszer egy… Hollywoodért).
Azt viszont így is elérte Pitt, hogy egy kicsit jobban odafigyeljünk a szerepválasztásaira, hiszen az egyre jobban elmérgesedő válópere óta kifejezetten kevés filmben játszott, így már akkor is örülünk neki, ha csak egy töltelékfilmmel érkezik a mozikba. Ez a helyzet most is, A gyilkos járat nem épp pályacsúcs, hanem a nyári uborkaszezonra időzített, agyzsibbasztó baromság, ami egyenlő arányban fárasztja le és szórakoztatja az embert. Szerencsére nem egyszerre, inkább egymás után: a film első fele döcögősen indul, ráadásul egyáltalán nem az a szuperlaza vagy vicces kultfilm, mint aminek láttatni szeretné magát, de aztán megtalálja a maga ritmusát.
Az persze így is rejtély, hogy miért tűnt jó ötletnek 2022-ben lenyúlni Guy Ritchie stílusát, pláne, hogy már Ritchie is Tarantinóét vette kölcsön és adaptálta a brit munkásmiliőre, de ő ebből húsz éve még egy vagány és irtó vicces – és végül Tarantinóéról leszakadó – univerzumot hozott létre. És ez az, ami A gyilkos járatnak nem sikerül, hiába igyekszik látványosan mitológiát építeni, mert az alapanyag kevés ehhez. Hiába poénkodnak nagyon hosszú perceken át a bérgyilkosok béna fedőneveivel, ha azokat nem Baptista Barrynek vagy Golyófogú Tonynak, hanem egyszerűen csak Citromnak és Mandarinnak hívják, és ha a film dialógusait tökéletesen jellemzi az, amikor Brad Pitt megjegyzi, hogy „úgy követ, mint… és ide kéne valami szellemes”, mert pont azt érezzük a film nagyobbik részében, hogy igen, a poént felépítették, csak a csattanót elfelejtették megírni hozzá.
 A képek forrása: MAFAB |
A film lendületét meg-megakasztja, hogy mindenki megkapja a maga – amúgy stílusosan-pörgősen előadott – eredettörténetét, még azok a bérgyilkosok is, akik utána rögtön meghalnak. Később azonban kifizetődik ez az építkezés, mert A gyilkos járat a második felére magára talál, sőt itt-ott kifejezetten viccessé válik. Brad Pittet különösen jó nézni, amint egy botladozó balféket, foglakozására nézve megvilágosodott végrehajtót játszik, aki elhatározza, hogy többé nem fog erőszakot alkalmazni.
Ez szórakoztató egy egészen primer szinten, hiszen újdonsült pacifistaként fegyver nélkül száll fel a bérgyilkosokkal telezsúfolt japán szuperexpresszre, és mindig egy kezébe akadó tárggyal harcol, ami spontaneitást kölcsönöz a harckoreográfiáknak. És szórakoztató dramaturgiai szinten is, hiszen ellenfelei többnyire a saját kezük/fegyverük által halnak meg, ami pedig kreatív módon húzza alá az egyébként túl sokat sulykolt mondanivalót sorsról és véletlenről, bosszúról és dühkezelésről. És akkor még ott van a metaszint is, hogy a válóperében (fizikai és verbális) agresszióval vádolt színész így kifigurázhatja az aktuális imidzsét, a rossz szokásait (alkoholizmus, cigaretta) épp letevő, dühkezelési problémáit eloszlató filmsztárét, miközben egy olyan filmben vállal főszerepet, amely a családjukért és a gyerekeikért sok mindent megtevő, de még többet hibázó apákról szól.
Ez persze a duplacsavaros magyarázat a szerepválasztásra, a rendező, David Leitch elmondása szerint az nyomott igazán sokat a latban – amellett, hogy Brad Pitt épp ráért –, hogy ők régi jó barátok. Leitch a Harcosok klubjától kezdődően évekig Pitt dublőre volt, így a filmsztár örömmel mondott neki igent, pláne, hogy azóta Leitch egykori kaszkadőrtársával, Chad Stahelskivel megreformálta az akciófilmezést. Ahogy a 2000-es évek a Bourne-filmek jegyében telt, úgy a 2010-es a John Wick-érája lett a műfajnak, amelyben a rázkódó kézi kamerát, a gyors vágásokat és a hiperrealizmust felváltották a hosszú, egyben tartott snittek, a komplex koreográfiák és az élénk neonfények, és ebben a Hong Kong-i kung fu filmeken felnőtt, Rango Lamtől rengeteget tanult Leitchnek oroszlánszerepe volt.
A gyilkos járat azonban az ő pályáján sem mérföldkő, sőt: a korlátait is érzékletesen megmutatja. Leitch elsősorban kiváló koreográfus és stiliszta, aki a forgatókönyv hiányosságait nem tudja kiküszöbölni, se a középszerű történetet igazán megemelni. Akciórendezőként viszont most is hozza az elvárt szintet, pláne, hogy a korábbiakhoz képest ezúttal erős kihívást jelentett számára az, hogy egy vonat belsejében kellett lebonyolítani az akciókat. Ennek köszönhetően Leitch megrendezte a maga Jackie Chan-filmjét, amelyben a John Wick bonyolult és hosszú koreográfiai helyett szűk térben, a kezükbe eső tárgyakkal bunyóznak – többnyire viccesen – a színészek, akik szinte az összes akciót kaszkadőrök nélkül bonyolították le.
Vannak még egyéb mentőkörülmények, Citrom és Mandarin irritálóból érdekfeszítővé, majd meghatóvá váló testvérsztorija, a Thomas, a gőzmozdonyból levezetett emberismereti kurzus, vagy a kiváló japán karakterszínész, Szanada Hirojuki bármelyik megmozdulása, de az az igazság, hogy nyár van, uborkaszezon és dögmeleg, és ilyenkor amúgy is megbocsájtóbb az ember – pláne, ha többévente csak egyszer hűsölhet Brad Pitt-tel a moziban.