Lágyabban játszd a táncot – William Kentridge videó-installációja (2015). Millennium Háza, NEO Kortárs Művészeti Tér.
2022.07.24.

Nyolc nagy, különálló táblán vetítik a dél-afrikai képzőművész tájat és ipari tájat, elhagyatott bányát, sívó pusztát, kóró növényeket ábrázoló szénrajzait. Az előtérben fekete ember sárga dzsellabában balról jobbra haladva forgó táncot jár dobszólóra. Majd jobbról balra kezdődik az árnyjátékszerű figurák – táncosok, zenészek, más résztvevők, továbbá rajzok, hibridek – menete, miközben a háttér szénrajzain a sötét ég és a növényzet változik. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.


William Kentridge: Lágyabban játszd a táncot. Fazekas Nikoletta fotója.

Szakállas férfi vezeti a demonstrációt, aki ünnepélyesen hátra-hátra szór egy-egy papírlapot. Mögötte zászlóvivő, s a zászló felirata politikai felvonulást sejtet, anélkül, hogy tartalmát meghatározná. Az első sort nem tudom kivenni, a második azt jelenti, hogy „az egészségtelen felirat”, a harmadik „egyél keserűséget” (ez kitartásra felszólító kínai közmondás, amely már William Kentridge 2014-es virágrajzain is feltűnt), a negyedik sor pedig: „Bombázd a központokat”. A zászlótartó egy ponton megelőzi a szakállast. Egyenruhás rezesbanda következik, amelyet öreg tamburmajor vezet. Őket ünnepélyes alak követi, kezében hatalmas rajzolt virággal, majd újabb pörgő-táncos, s mögötte nagy csoport élő alak rajzolt virágokkal. Egy ember rajzolt kalitkát hurcol a fejére húzva, majd fekete alakok antik női fejszobrokat, kínai forradalmár nőt, más nőket ábrázoló portrérajzokat emelnek a fejük fölé. Újabb kalitkát hordozó ember. A figurák olykor kiszínesednek, s ilyenkor elvész az árnyjáték-jelleg. Sárgaruhás nő és másik négy személy húz egy kocsit, amelyen két ember – az egyik díszes egyenruhában – valamiféle széles tölcsérű, görbítetlen, kúpalakú fém-hangszert fúj. Megint pörgőtáncos, újabb portré-vivők. (Noha én nem tudom azonosítani őket, de Kentridge azt írja, hogy a portrékhoz „hősök, a római történelem nagy alakjai, Cicero, Mucius Scaevola, Giordano Bruno adták az ihletet…Néhányhoz a kínai kulturális forradalom idealizált portréit vettük alapul, amelyek plakátokon, zománcozott bögréken, mindenféle tárgyon tűntek fel.” Egy bányászlámpás férfiarcot felismerni vélek.) Menetelő embernagyságú metszőolló következik, perdülőtáncosok nagy csoportja, emberek botokkal, újabb rézfúvósok, egy rajzolt szerzet, földgömb-testtel, a feje &-jel. Fekete férfi kovácskötényben kétrészes kocsit húz, az elsőben fehér ember szónokol emelvény mögött és fekete ember tapsolja, ünnepli és talán tolmácsolja lelkesen, a másodikban két gépírónő dolgozik. Újabb kocsi következik, ezúttal öt fekete férfi húzza, s rajta három csontváz táncol. Botos táncos van soron, akit megelőz egy hatalmas mankójú rajzfigura. Terheitől görnyedő fekete (a nehéz csomagokon ilyen feliratok: „A sérelem [vagy seb] nyelvtana” [ezzel a címmel találkoztunk már Kentridge néhány évvel korábbi meditatív videó-művében: Second Hand Reading], „Egy szépen épített város sohasem áll ellent a rombolásnak”) marad le az újabb fekete ember által húzott kocsin játszó három tányérsapkás rézfúvós mögött, majd egy tucat beteg fekete vánszorog rajzolt infúziós állvánnyal. Megjelenik a vörös lobogó. Emberek hatalmas rajzolt tárgyakat hurcolnak a fejükön: kádat, írógépet, tűzifát, könyveket. Időközben az egyik háttér-kép szénrajzán fölépül egy nagyfeszültségű távvezeték. Egy személy jelenik meg rajzolt fúvós hangszerrel. Újabb nehéz kocsifélét vonszolók, egy táncosnő, majd újabb ember-húzta kocsin fegyveres fekete balerina (Dada Masilo), győzelmi gesztusokkal. Majd megjelenik a vége-főcím.


Forrás: Millennium Háza.

Mindez egyszerre gyászmenet, diadalmenet, körmenet, haláltánc. Egymásba keverve a fenséges-ünnepélyes, az eksztatikus és a tragikus. A vonulók, a táncosok és a cipekedők. Az utóbbiak a targoncák, kordék, teherkocsik keserves húzói, az értékeiket a fejükön menekítők, a maguk beteg testének terhét vonszolók. Mindennek lehet egy nem is nagyon kifinomult politikai értelmet tulajdonítani, s akkor egy karnevalisztikus-katasztrofális, lázadó menet ez, amely bombázni akarja a központokat, amely vörös lobogót bont, amelynek tagjai – „Győzni fogó még annyira / meg nem aláztatott…” – majd fegyverrel fogják lerombolni a fennállót és kivívni a fölszabadulásukat. De a zárójelenet győzelmi apoteózisában van valami parodisztikus-ironikus elem, amely elveszi a teljes igazság jogosultságát ettől a jelentéstől. A népet vezető szabadság delacroix-i ihletettségébe belejátszik, hogy a nőalak en pointe – azaz balettcipőben, lábujjhegyen – áll a győzelmi kocsin, mozdulatait pedig a kínai forradalmi opera szájbarágós gesztusrendszeréből kölcsönözte a művész. Az illúziók között tehát, amelyet a tizennégy perces mű felidéz, ez is csak egy. Nyitottabb, megfejthetetlenebb a balról jobbra irányuló menetelés kezdetén az ünnepélyesen papírlapokat szóró férfi. Joseph Koerner, az egyik legjobb Kentridge-szakértő arra asszociál, hogy ezek a lapok talán azokból a régi könyvekből valók, amelyekre a mester rajzolni szokott, vagy még merészebben arra, hogy a mű forgatókönyvének lapjai volnának. Én valami introitusz-félére gondolok, s eszembe jutnak Pilinszky János sorai: „Ki nyitja meg a betett könyvet? / Ki szegi meg a töretlen időt? / Lapozza fel hajnaltól-hajnalig / emelve és ledöntve lapjait?”

Ez a transzcendenciát érinti, ami soha nem benső jelentéstartalom Kentridge-nél, hanem a tradícióval való kapcsolat. Ezzel jutunk a mű körmenet-jellegéhez. Itt első sorban a portrékra kell gondolnunk, amelyek betöltik valamiféle szentkép-hordozás funkcióját, de épp annyira a groteszk csontvázakra, amelyek egyrészt fölidézik a „Kriptában csörögnek a halottak” folklorizálódott twist-szövegét, másrészt viszont a nagy járványokhoz kapcsolódó késő-középkori haláltáncokra emlékeztetnek, ahol a halál mindenkit egyenlősít, a csontvázak pedig minden élő szemébe vágják, hogy quod fuimus, estis; quos sumus, vos eritis (azok vagytok, akik voltunk; azok lesztek, akik vagyunk). A halál és a tánc persze oximoron, de azok gyakran nagy művészi lehetőségeket mozgósítanak, éppen egymást kizáró jellegük miatt. A csontvázak, a betegek processziója révén (ami az 2014-es ebola-járványra és az AIDS-re reflektál) az egész mű haláltáncként fogható fel, s ezt erősíti a cím, amely Celan híres Halálfúgájának egy sortöredékét variálja: „spielt süßer den Tod” („édesebben játszd a halált”). Tegyük hozzá, hogy a vers címe első megjelenésekor, 1947-ben Bukarestben még Haláltangó volt. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Celan e verse száz és száz képzőművészeti alkotást ihletett, Kentridge mellett például Anselm Kiefer és Lakner László képeit.


William Kentridge: Lágyabban játszd a táncot. Fazekas Nikoletta fotója

Van a műnek egy mindent átható morális rétege, amely a megalázottakkal és megszomorítottakkal, a föld rabjaival való szolidaritást fejezi ki. Itt kicsit hosszabban kell idéznem Kentridge önkommentárját. „A vonulás képileg Goyához és az ő körmeneteket ábrázoló festményeihez nyúlik vissza. A közelmúltból pedig az északról Dél-Szudánba tartó ruandai menekültek fotóihoz kötődik. Az afrikai kontinenst a mai napig meghatározó népvándorláshoz. Vagy korábban a balkáni menekülők és menetelők képeihez. A második világháborút követő nagy népmozgásokhoz. A poggyászukat húzó vagy cipelő emberek vonulása kortárs és azonnali, másrészt mélyen a lelkünkbe vésődött kép.” „Kik ezek a névtelen cipekedők? …magától értetődőnek tekintjük, amikor Johannesburg utcáin, a világ oly sok nagyvárosában megpillantjuk őket? Ők a parasztok, a proletariátus, a munkanélküliek, a társadalom peremén élő emberek.” „Mégis kik sétálnak? Emberek, Johannesburg utcáin látott emberek. A guberálók, akik minden kedd reggel átnézik a külvárosokban felhalmozott hulladékot, és szétválogatják a kartont, a műanyagot, az elhagyott fémdarabokat, majd rögtönzött targoncákra halmozzák mindezt, és miután végighúzzák a forgalomban a külvárosokból a dombokon keresztül a városközpontba, végül az újrahasznosító raktárban kipakolják. A műanyag, a papír, a karton súlya után kapják kicsiny fizetségüket. A hatalmas, az embernél, az elhaladó autóknál jóval magasabb kötegekért néhány fillér jár. Az újrahasznosító telepen minden high-tech. … A két rendszer nem működik egymás nélkül. Egyrészről ott van a hivatalos, gépesített gazdaság, másrészről kétségbeesett emberek szedett-vedett serege, akik hajnali háromkor kelnek, hogy elkezdjék az előző napi kartondobozok begyűjtését. Ez utóbbiak alkotják a menet egyik csoportját.”

Mindannak tehát, amit látunk, van egy konkrét afrikai és johannesburgi kontextusa, amely azonban olyan hatalmas szimbolikus hullámokat vet, hogy eléri a 2015-ben még nem sejthető jövőt, a covid-járványt és a menekültek újabb tömegeit. A magyar néző, aki – mint mindenki más – a saját tapasztalatain keresztül fogadja be a művet, azonosíthatja a fekete nyomorultakat a magyar underclass-szal, a létminimum alatt élők millióival, s visszaemlékezhet arra az Európában aranyérmes kíméletlenségre és gyűlöletszításra, amellyel az Orbán-rendszer fogadta az oltalomkeresőket.

William Kentridge egyik fő felismerése életművében, hogy a modern szellemét legerősebben nem a legmodernebb, félig még futurisztikus, naiv science-fiction-formájában észleljük, hanem az elavult (ha tetszik: klasszikus, ha tetszik: kezdetleges) modernben: írógép, lábbal hajtott varrógép, vezetékes telefon, fonográf, ódon tölcséres megafon és lemezjátszó, kotyogós kávéfőző, kerekes ágyú és más obszolét eszközök, régimódi felhőkarcoló, szótárak, enciklopédiák, leporello-könyvforma, komplikált mechanikus doboz-színház, dioráma, panoráma, diafilm, korai mozi (mint Walt Disney 1929-es A csontváztánc című rövid-rajzfilmje), stop motion – azaz képkockánként beállított és rögzített – animáció, hengerek vagy könyvlapok állóképei, amelyek felgyorsítva mozogni kezdenek,Woyzeck, megszűnt ipar, elhagyatott bánya-kitermelés, New York, Pittsburgh, Johannesburg, forradalmi proletariátus, rezesbanda, dzsessz, régi tánczene, When the Saints Go Marching In.


William Kentridge: Lágyabban játszd a táncot. Fazekas Nikoletta fotója

A More Sweetly Play the Dance – amelynek fő motívuma, a vonulás, számos korábbi munka  mellett föltűnt (árnyfigurákkal) a 2012-es The Refusal of Time (Az idő megtagadása) című ötcsatornás videó-installáció utolsó epizódjában – a maga mű-egészében ennek a korai modern nyelvnek, ábrázolásmódnak, szimbolikának az ironikus és patetikus felidézése. Ezúttal már a művész igénybe veszi a legmodernebb komputeres eljárásokat (Janus Fouchénak „a stúdió számítógépes varázslójának” segítségével), de a hatások, amelyeket létre akar hozni, továbbra is az árnyjáték, a stop motion animáció, a korai mozi és a mozit megelőző, előkészítő technikák és praktikák effektusai. Sőt a számítógéppel „egyfajta kezdetleges animációra” törekszik, s „a számítógépes program tökéletlensége válik érdeklődésünk tárgyáva”. Az African Immanuel Assemblies Brass Band, ez a díszes egyenruhát viselő metodista episzkopális vallási rezesbanda, amely a zenét szolgáltatja, és zenészei részt is vesznek a menetben, régi, afrikanizált (vagy Amerikából, New Orleansból reafrikanizált) tánczenét játszik.


William Kentridge: Lágyabban játszd a táncot. Fazekas Nikoletta fotója

Ebben az állandó és átfogó törekvésben, hogy Kentridge megidézze az ötven-száz vagy még több évvel korábbi modernet, sajátos módon nemcsak művészileg, hanem technikailag is megjelenik a művész költészete, varázslata. Illúziót kelt, amelyet nyomban visszavesz. A befogadóban – bennünk – megjelenik ezeknek a technikáknak, tartalmaknak egykori közvetlen mágiája, csodája. Például amikor szerencsétlen emberek a kabarékban minden este bekapcsolták a Röntgen-gépet, hogy saját csontvázuk spektákulumával szolgáljanak. De ugyanakkor a naivitás borzadálya is megjelenik, hiszen mi már tudjuk, hogy mi lehetett ennek a következménye. Az illúzió megszakítását mindig tapasztaljuk Kentridge-nél. Semmilyen akadálya nem lenne, hogy a panorámaszerűen (máskor meg, a helyhez alkalmazkodva enyhe hajlásszögben, leporellószerűen) elrendezett nyolc tábla megszakítatlanul kapcsolódjék egymáshoz, növelve a menet realitását. De a művész számára fontosak a szünetek, amelyekben egy-egy alakot már nem látunk az egyik táblán és még nem a másikon. E szüneteknek az időtartama is változó. Ez szekvenciákat hoz létre. Követhetjük a menetet vagy egy alakot az elsőtől a nyolcadik vetítőtábláig, de fogadhatjuk az új meg új alakokat az elsőn is. A nyolc tábla összhatását semmilyen felvétel nem rekonstruálhatja; ezért kell a szintén megtervezett kényelmetlen és avíttas műanyag-székeken eredetiben megtekintenünk.

Köszönöm Fehér Dávid információit a kiállításról és ajánlásait a Kentridge-irodalomhoz.


A kiállítás 2022. október 2-ig megtekinthető.