Beszélgetés Móga Piroskával
2022.07.24.

A Pro Progressione kétéves nemzetközi projekt betetőzéseként július 28-án közösségi színházi előadást mutat be Szentendrén. A 2078 km című produkció résztvevői cseh, francia és szerb társaik mellett hernádszentandrási fiatalok. Móga Piroskával a Kreatív Európa Program keretein belül zajló munkáról beszélgettünk. KESZTE BÁLINT INTERJÚJA.

Revizor: A Pro Progressione honlapján az áll, hogy az ún. Social pillér (amelyhez a What’SAP projekt is tartozik) célja a szociális művészeti gyakorlatról alkotott nézetek megváltoztatása. Melyek ezek a nézetek, és milyen irányba változtatnátok rajtuk? 

Móga Piroska: A kiindulópontunk szerint a szociális művészet mint önálló szakma, jelenleg nem létezik: aki így dolgozik, azt a szociális munkával foglalkozó szakember és a művészlét határán mozgó alaknak gondolják. Színházi oldalról nem tudják értelmezni, hogy ez művészet-e, de szociális oldalról is nehéz megragadni, mivel ez nem feltétlenül hosszútávú munka, gyakran csak egy-egy előadásra vagy rövidebb alkotói folyamatra korlátozódik. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy a műfaj miként tudna szakmává válni, és ha már az, akkor milyen kritériumai kell, hogy legyenek. A What’SAP projekt kísérlet arra is, hogy miként lehet erre szakembereket képezni. 


Jelenetek a próbákról

R: A projekt célja végső soron két produkció létrehozása, közülük az egyiket július 28-án láthatjuk Szentendrén. Mi pontosan a projekt, és milyen utat jártatok be a résztvevőkkel? 

MP: Kezdem a személyes kapoccsal: 2019-ben végeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen egy színházi nevelési képzést, ahol a TiE-től a drámajátékokon át a közösségi filmezésig sok mindenbe belekóstoltunk, de egyiket sem tudtuk a gyakorlatban tovább vinni. Éreztem, hogy ki kellene próbálni magamat gyerekek előtt, és hogy szeretném a megszerzett tudást a gyakorlatban is hasznosítani. Felvetettem az osztálytársaimnak, hogy mi lenne, ha folytatnánk a képzést magunknak: kéthetente tartanánk egy-egy workshopot, ahol gyakoroljuk a játékokat, és mindig tartunk egy-egy mintaórát is egymásnak. A workshopok célja az volt, hogy felkészüljünk egy táborra a Borsodban működő, hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó InDaHouse egyesületnél.

2020 nyarán lezajlott a tábor, ami óriási élmény volt. Nagyon nagy kihívásnak éltük meg, de rengeteg örömöt is szerzett, illetve azt a tapasztalatot, hogy sokat kell még tanulnunk. Közben jött a lehetőség, hogy a Pro Progressionéval együttműködve írjunk egy Kreatív Európa pályázatot. Ők évek óta dolgoznak szociális művészeti projekteken, számos akadémiát, tábort és művészeti projektet vezettek a témában, velük közösen nemzetközi szintre emelhetővé vált a törekvés. A cél az volt, hogy legyen elméleti és gyakorlati rész, ugyanakkor alkotási szakasz is a folyamatban: három pillérre terveztünk egy szociálisan elkötelezett színházi projektet. Igyekeztünk olyan embereket bevonni, akik már bizonyították az érdeklődésüket a területen, és megkértük az InDaHouse-t, hogy folytathassuk náluk a gyakorlatokat. 

A projekt során három pilléren visszük végig a résztvevő gyakornokokat. Az első pillér egy tudáscsere: egy nyári tábor keretében a résztvevő országok (Csehország, Szerbia, Franciaország) szakemberei megismerkednek egymás módszertanával. A mi módszertanunk a TiE, vagyis a komplex színházi nevelési előadás volt. Ezt követi a terepmunka szakasza (local work), amelyben a gyakornokaink tíz hónapon keresztül tartottak foglalkozásokat a fiataloknak, a mentorukkal, a TIE módszertan vezetőjével, Bethlenfalvy Ádámmal egyeztetve, majd idén nyáron jön az alkotói szakasz, amelyben már a közös előadás létrehozása a cél, ez lesz a július végén látható 2078 km

R: Hogyan dől el, hogy a hosszú, bensőséges folyamatból mi az, ami megmutatható, ami színházilag izgalmas? Mikor születnek meg a szükséges dramaturgiai és pedagógiai döntések? 

MP: Erre július 28-án kapunk választ, amikor az előadás elkészül. Nagyon fontos, hogy a művész, aki ezzel foglalkozik, félre tudja tenni a saját színházi ambícióit. Szem előtt kell tartania, hogy nézőknek szól a történet és fiatalok mutatkoznak meg benne, de folyamatosan ott kell lennie a fejében, hogy a cél az, hogy a résztvevők jól érezzék magukat, kiteljesedjenek a történetben, érezzék, hogy róluk szól. Akkor működik jól a dolog, ha ezt a közönség is megérti, amikor azt a csodát figyeli, milyen hosszú utat jártak be a fiatalok addig, míg kiállnak elénk. Ha ránézek egy gyerekre, és benne van az előadásban az ő története, és ezt látom is rajta, akkor az a színházi élménynek is része lesz.

R: Hogyan kell elképzelni azt a közös munkát, ami ilyen eredményhez vezet? 

MP: A terepmunkán vagyunk túl, ahol a bizalom elnyerése zajlott. Pusztán az, hogy meggyőzzük őket, hogy eljöjjenek a táborba Budapestre, nagyon hosszú idő. Amikor behívod őket egy történetbe, nem szabad elfelejteni, hogy mi az ő valóságuk és hogyan tudod őket motiválni. Ha a bizalom megvan, és azt érzem, hogy ez most megvan, akkor újabb próbatétel következik: amellett, hogy eljönnek hozzánk, nagyon sok külföldi emberrel is találkoznak. Azért hívtuk magyar részről rendezőnek Horváth Kristófot, azaz Színész Bobot, mert az, ahogyan ő kommunikál, a táborba érkező hat magyar fiút erősen motiválja. Az alkotói folyamatban a művészeti elképzelésünket mindig arra a csoportra igazítani, amelyikkel együtt dolgozunk. Ha a csoportnak nem tetszik, hogy kórusban kell énekelni, akkor az nem a mi utunk. Ha nem komfortos nekik az írott szöveg előadása, akkor ők írjanak szöveget. Ha nagyon bejön nekik a videózás, akkor kipróbáljuk, milyen az. 

R: Ha jól értem, ti alapvetően a színház irányából közelítetek hozzájuk... 

MP: Inkább azt mondanám, hogy az előadóművészetek felől. A magyar módszertan alapja a TiE: a terepmunkán is mindig egy-egy sztorival készültek a gyakornokok a fiataloknak. De a szerepbe lépés nem csak színészi eszközökkel jelenhetett meg, hanem videók forgatásával vagy mozgással is. A terepen a TiE bevonó tulajdonságát használtuk leginkább, az alkotófolyamatban pedig majd azt, ami a legjobban fekszik a teljes csapatnak. A végeredmény valószínűleg sokrétű lesz: lesz benne mozgásszínház, színházi elem, de talán némileg képzőművészeti is lesz, mivel a cseh partnerünk révén sokat dolgozunk fényekkel. 

R: Ezek alapján nekem etűdökből álló, meglehetősen eklektikus előadás rajzolódik ki. 

MP: Igen, de odafigyelünk, hogy egységes dramaturgiája legyen a teljes előadásnak. Az első három napon azt figyeljük majd, mi az a tematika vagy hívószó, ami kirajzolódik. Minden országból körülbelül tízen érkeznek, kísérőkkel együtt leszünk negyvenen. A résztvevők vegyes csoportokban dolgoznak, ahol mindenki létrehozza a saját jeleneteit. Horváth Kristófnak az is a feladata, hogy ezeket a jeleneteket összerendezze egy egységes előadássá. 

R: A cím és a leírás alapján az előadás a távolságokról is szól. Az előre meg nem határozott tematika ellenére a társadalmi és földrajzi távolságok kérdésköre megjelenik az előadásban? 

MP: A leírást és címet gondolatébresztőnek szántam a partnerek számára, amire mindenki nagy érdeklődéssel reagált. Motivál és inspirál a cím és tematika, már csak azért is, mert ez a hosszú út bizony előttük áll. Július közepén találkozunk az összes, hazai és külföldi fiatallal: ott meglátjuk, hogy milyen történetekkel dolgozunk. Nagy távolságokból jövünk, és ezek nem csak földrajzi, de például nyelvi távolságok is. Mindenki azon dolgozik, hogy ezeket a távolságokat csökkentsük. Lényegében a szociálisan elkötelezett művészeteknek is ez a célja: csökkenteni a társadalmi távolságokat. 

R: Mi a projekt következő lépcsője? Mi történik ezzel az előadással és a résztvevőkkel? 


A képek forrása: Pro Progressione

MP: A szentendrei előadás másnapján elmegyünk Hernádszentandrásra, hogy megmutassuk az előadást a falu érdeklődő tagjainak. Itt a külföldi vendégeink is betekintést nyerhetnek abba, honnan jönnek a résztvevőink. Ez nem fenntartható projekt: az egész csapat nem fog tudni végigutazni Európán és az sem lehetséges, hogy hetekig turnéztassuk az előadást Budapesten, hiába lenne rá szükség. Ennek egyfelől anyagi oka van, másfelől pedig a mi fiataljainknak az elsődleges dolga, hogy éljék a saját életüket, és a pályaválasztás előtt állva eldöntsék, hogyan szeretnének érvényesülni a világban. Amit viszont szeretnénk, az az, hogy a projekt tapasztalataiból szülessen még egy előadás, amit hosszútávon tudunk játszani és elvinni az ország minél több pontjára. Ez a TiE-előadás konkrét korosztálynak, meghatározott tanítási céllal szól majd. Minden országban készül egy előadás, ami formájában és témaválasztásában az adott csoport eredményeire reflektál. Terveink szerint a szociális művészeti alkotásokat bemutató prágai Akcent fesztivál az utolsó állomás. Itt beszámolunk arról, hogy milyen tapasztalatokat szereztünk, és valószínűleg az előadások is színpadra kerülnek. A nemzetközi projekt célja, hogy inspiráljuk egymást és használjuk az egymástól kapott tudást, ezért valószínűleg az előadásokban keveredni fognak a különböző országok szakembereinek módszerei. A magyar gyerekekkel kapcsolatban nagyon megnyugtató, hogy otthon várja őket az InDaHouse, ahol továbbra is foglalkoznak velük.

Az előadás adatlapja a Szentendrei Teátrum honlapján itt található.